Halál — Senkit sem kímélő csapás

ÉVENTE közel 50 millió ember hal meg a földön. Ez lebontva annyit jelent, hogy naponta 137 000-en, óránként 5700-an és percenként körülbelül 100-an, vagyis minden két másodpercben több mint 3-an halnak meg. Egyetlen család sem kerülheti el a halál csapását. Király vagy közember, gazdag vagy szegény, férfi vagy nő — mindenki kivétel nélkül meghal.

„Ebben a világban csak a halál és az adó biztos” — írta 1789-ben egyik barátjának a híres amerikai könyvkiadó, feltaláló és diplomata, Benjamin Franklin. E megfigyelésével azonban nem áll egyedül. Körülbelül 2800 évvel ezelőtt Izrael nemzetének egykori bölcs királya, Salamon ezt mondta: „Az élők tudják, hogy meghalnak.” De ő is csak azt tudta megerősíteni, amit Isten mondott közel 3000 évvel azt megelőzően az első emberpárnak: „Por vagy és a porba térsz vissza” (Prédikátor 9:5 [9:7, Károli]; 1Mózes 3:19).

Az emberi történelem folyamán mindig nagy szomorúságot okozott a kikerülhetetlen halál. Helyesen állapították meg régen, hogy mindannyiunk természetes vágya, hogy éljen, s nem az, hogy meghaljon. Hozzátartozóinkhoz és barátainkhoz oly erős szálak fűznek bennünket, hogy azt kívánjuk: bárcsak soha ne szakadnának el. De ahogy múlnak az évek, a halál egymás után tépi el ezeket a szálakat. Meghalnak a nagyszüleink, a szüleink és a barátaink.

„A legnagyobb ritkaságnak számít, ha a száz év felettiek közül valaki megéri a 113 éves kort. Hitelesnek mondható adatok alapján az emberi élethossz mai végső határa 120 év, amit senkinek sem sikerült túlszárnyalnia” — mondja a Guinness Book of World Records. Nincs tehát olyan élő személy, aki tanúja lett volna Winston Churchill (1874), vagy Mohandász Gandhi (1869) születésének, vagy annak az eseménynek, amikor Oroszország eladta Alaszkát az Egyesült Államoknak (1867), vagy amikor Abraham Lincolnt orvul meggyilkolták 1865-ben — nem beszélve azokról a történelmi eseményekről, amelyek megelőzték e XIX. századi eseményeket.

Az emberi élettartam a gyógyászat és a tudomány terén ma tapasztalt áttörések ellenére még mindig csak annyi, amennyit egy ókori író, Mózes megállapított: „Éveink napjai önmagukban hetven esztendő, és különleges erőnlét esetén nyolcvan esztendő, de az is bajokkal és fájdalommal teli; mert mindez gyorsan elmúlik és mi elrepülünk” (Zsoltárok 90:10). Ez általánosítás volt. Mózes ugyanis 120 évig élt.

Bármennyire is bajokkal terhes az élet, az eltávozás kimondhatatlan fájdalommal és gyásszal jár. A halál gyakran káros hatással van a hátramaradottak egészségére, és amint tudjuk, sietteti megbetegedésüket és halálukat. Bármelyik hozzátartozónk hal is meg, az mindenféleképpen nagy veszteség. Ahogyan az egyik pszichiáter megfogalmazta: „Amikor meghal valamelyik szülőd, odalesz vele a múltad is. Ha a gyermeked hal meg, elveszíted a jövődet.” A halál nyomában járó gyötrelmet és érzelmi megterhelést nem lehet szavakba önteni. Ráadásul súlyos anyagi kiadásokkal is jár, ami csak tovább ront a helyzeten. Ha pedig muszáj alkalmazkodni bizonyos temetési szokásokhoz, akkor még nagyobb a fájdalom.

Van-e hát valamilyen mód, hogy enyhítsünk a fájdalmunkon és a terheinken, ha utolér bennünket egy kedves hozzátartozónk halála?