Egy okirat lepecsételése

Az ókorban sokféle célból használtak pecsétet. Például azt igazolták vele, hogy megállapodás történt, illetve valami hiteles. (Lásd a Szójegyzékben a „Pecsét” címszót.) A görög és a római korban viasszal bevont fatáblákra jegyezték fel a jogi és üzleti megállapodásokat. Ezeket tanúknak kellett hitelesíteniük. A tanúknak saját pecsétjük volt, mely általában egy gyűrűbe vésett, egyedi szimbólum volt. Az okiratot körülkötötték egy zsinórral, melyre némi forró viaszt folyattak, és a tanú ebbe nyomta bele a pecsétjét. Amikor a viasz kihűlt, lezárta az okiratot egészen addig, amíg azt nyilvánosan fel nem bontották. Ezáltal a tanúk elismerték az okirat hitelességét, és az okirat védve volt attól, hogy megváltoztassák a tartalmát. Ezért a „lepecsétel” vagy „pecsétet tesz valamire” kifejezést tágabb értelemben arra használták, hogy valaki tanúsítja vagy megerősíti valaminek az igaz voltát. János apostol azt írta, hogy aki elfogadja azt, amiről Jézus tanúskodik, az pecsétjét teszi arra, azaz megerősíti, hogy Isten igaz, vagyis megbízható. (Lásd a Jn 3:33-hoz tartozó magyarázó jegyzetet.)