Valóban pogány ünnep a karácsony?

A III. brandenburgi Frigyes választófejedelem által 1693-ban kiadott egyik rendeletben ez állt:

„Miután megtudtuk, hogy karácsonykor a falvakban kürtöket fújnak azzal az ürüggyel, hogy a Szent Szellemet ‘lekürtöljék’ és hogy karácsonyfákat állítsanak fel, a prédikátorok hirdessék ki, hogy ez tilos és a helység hatósága szigorúan megbünteti az ilyen bűncselekményeket.”

Massachusetts államban (USA) 1660-ban teljesen betiltották a karácsony megünneplését. A 17. században Angliában is tilos volt a karácsony, ahol „pogány és pápista ünnepnek, a szaturnália utánzatának, valamint sátáni, bálványimádó és henyéléshez vezető ünnepnek” nevezték.

Bár ezek a törvények a múlthoz tartoznak, mégis felvetik a kérdést: Valóban pogány ünnep a karácsony? Ha közelebbről megvizsgáljuk, honnan származik néhány ismert karácsonyi szokás, választ kapunk erre a kérdésre.

A dátum

Valamennyi jelentős szótárban és kézikönyvben az áll, hogy nem tudjuk, melyik napon született Jézus, és hogy az egyház nemcsak a dátumot, december 25-ét, hanem a szaturnáliával kapcsolatos szokásokat is a rómaiaktól vette át. Néhány ismert műből idézünk: „A liturgikus év a kereszténység előtti kor ünnepeinek több maradványát tartalmazza — mindenek előtt a karácsonyt, amelyben keverednek a szaturnália és Mithrász isten születésnapjának elemei” (Encyclopædia Britannica). „Általános az a felfogás, miszerint a napot [december 25-ét] azért választották ki, mert a pogányok ekkor, a téli napforduló idején — amikor a napok újra hosszabbak lesznek — ünnepelték meg a ‘Nap újjászületését’” (Encyclopedia Americana). „Ezen a napon [december 25-én], amikor a nap az északi égboltra visszaindul, ünnepelték meg a Mithrász-tisztelők a győzhetetlen Nap születésnapját” (New Catholic Encyclopedia).

A szaturnália egyhetes római ünnepség volt (December 17–24), amelyet Saturnus, a földművelés istenének tiszteletére tartottak. Az ünnep együtt járt zajos lakmározásokkal és tivornyákkal, vigasságokkal, tánccal, ajándékozással és a lakások örökzöld növényekkel történő feldíszítésével. December 25-e, Mithrász napisten (eredetileg a babiloni világosság isten) születésnapja jelentette az ünnepek tető-pontját.

Abban a törekvésében, hogy pogányokat térítsen meg és hogy visszanyerje azokat a „keresztényeket”, akik megint régi pogány szokásaikat kezdték gyakorolni, a római egyház a 4. század közepe táján „keresztényiesítette” Mithrász születésnapját azzal, hogy a dátumot és a szokásokat átvette, a születésnapot azonban Jézus Krisztus születésének tiszteletére tartandó ünnepnek jelentette ki. Így született meg a karácsony.

A karácsonyfa

Bizonyos idevonatkozó művek a karácsonyfa eredetét Bonifatiussal hozzák kapcsolatba, aki 724-ben Geismarnál kivágatta a „szent tölgyet”; és a legenda szerint fiatal lucfenyő nőtt a helyén. Bonifatius megmagyarázta a megtért pogányoknak, hogy ez most az ő szent fájuk — a karácsonyfa.

Más források szerint a karácsonyfa a „paradicsomfából” ered, ami a középkorban népszerű volt Németországban. A fa képezte a paradicsom-játék középpontját, amellyel a „szenteket, Ádámot és Évát tisztelték, akiknek ünnepe december 24-én volt. A fa almákkal és ostyákkal volt feldíszítve.

A karácsonyfa legrégibb bizonyítéka, amennyire azt ma tudjuk, Strassburgból származik, éspedig a 16. század elejéről. Amerikában német bevándorlók állították fel az első karácsonyfát. Ezután mint gazdagon feldíszített fa mindenütt meghonosodott ebben az országban. Az első izzólámpákkal feldíszített karácsonyfa 1882-ben New York városban állt, Edward Johnson lakásában, aki — hogy is lehetne másképp — Thomas Edison, az izzólámpa feltalálójának egyik munkatársa volt.

A mikulás és a télapó

A legenda szerint Miklós, aki a 4. században (a most Törökország délnyugati részén fekvő Myra) püspöke volt, megtudta, hogy egy odavalósinak nem volt pénze arra, hogy három lányának hozományt adjon. Erre titokban aranydarabokat vagy aranypénzeket dobott az ablakon vagy a füstnyíláson keresztül az illető lakásába. Az aranyak éppen azokba a zoknikba estek, amelyeket a tűz közelében akasztottak fel száradni. Ezzel a Szent Miklós-legenda valamennyi fontos eleme megszületett.

A télapó — egy őszszakállú férfi prémmel szegélyezett piros kabátban, kucsmával és ajándékzsákkal — a karácsonyi ajándékozás szimbolikus alakja. Képi ábrázolásokban először a 19. század közepén jelenik meg. A télapó alakja mint a gyermekek öröme először Észak-Németországban bukkant fel és más területek innen vették át. Az angolszász országokban a télapónak a Santa Claus felel meg. Szent Miklós szekularizált (világi) követőjeként püspöksüveg és pásztorbot nélkül jelenik meg.

Magyal és fagyöngy

Az örökzöld növények Európa nagy részében már jóval a keresztény kor előtt alkotóelemei voltak a pogány téli szokásoknak, amelyekkel a tavasz visszatérését akarták biztosítani.

A germánok és a kelták számára a magyal az örök élet jelképe volt, mert télen is megőrizte zöld öltözetét, mialatt más fák elhullajtották leveleiket. A fagyöngy különösen a druidák számára volt szent; varázserőt tulajdonítottak neki a gonosz szellemek ellen, továbbá varázslat, mérgek, betegségek, valamint emberi és állati meddőség elleni szernek számított. Skandináviában a fagyöngy olyan szent volt, hogy ha két ellenség egy olyan fa alatt találkozott, amelyen fagyöngy nőtt, letették fegyvereiket és békecsókot adtak egymásnak.

Különös legendák keletkeztek, amelyek ezeket a növényeket Jézussal hozták kapcsolatba. Egy ilyen legenda szerint a magyal eredetileg télen nem viselt leveleket. De amikor Mária Egyiptomba való menekülése során a gyermek Jézust egy magyal alá rejtette Heródes katonái elől, azonnal bőrszerű, szúrós levelek nőttek rajta, amelyek elrejtették és megvédték a gyermeket.

VAJON NEKED VALÓ EZ? A karácsony hagyománya pogány szokásokból és babonás legendákból ered. Az első keresztények mindezt elutasították. A World Book Encyclopedia azt írja: „Nem ünnepelték meg Jézus születésnapját, mert minden születésnap megünneplését pogány szokásnak tekintettek.”

A karácsony megünneplése, szokásaival és babonás elképzeléseivel együtt nem más, mint annak a híres felszólításnak a mellékterméke, amelyet I. Gergely pápa intézett Augustinushoz, amikor őt misszionáriusként Angliába küldte: „Rombold le bálványaikat, de szenteld meg templomaikat.” Csak a megnevezések változtak; az, ami mögöttük rejlik, gyökeresen pogány.