„Oroszlánból bárány”

Rablás és egy raktári hivatalnok terrorizálása után fivéreimmel az autónkba menekültünk. Nem sok kellett hozzá, hogy felismerjem, mennyire megmutatja az a nap — 1972. április 14. —, hogy milyen gonosz „állattá” váltam.

Megálltunk egy országúti rendőrkordon közelében, amikor hirtelen egy golyózápor söpört keresztül autónkon. Larry fivérem holtan esett az ölembe — arca elernyedt. A vére teljesen beborított. Elszáguldottunk, de nem messzire, mivel az autó a golyóktól kigyulladt. Kiugrottunk, egy másik autót keresve.

A közelben egy idős ember aludt az autójában. Miután láttam, hogy Larry meghal, dühöngve odamentem. Haragomban megragadtam az embert és képtelen voltam abbahagyni az ütlegelést. Koponyája betört és ő majdnem meghalt. A rendőrség gyors autóvadászata után, mialatt a sortűzben két találatot kaptam, minden elsötétült előttem, az autó pedig összetört.

„Gyere ki abból az autóból és add meg magad!” voltak a következő szavak, melyekre emlékeztem. Körül voltam véve rendőrökkel, és ennek ellenére még ez sem állított le teljesen. Egy vadászfegyver ropogása rövid sortűzzel tátongó sebet nyitott a gyomromon. Ekkor még mindig birkóztam az engem körülvevő 270 rendőrrel, akik végül is arccal lefelé belehajítottak egy vízzel telt iszapos tócsába, a hátamra ültek és így gúnyolódtak: „Meghalsz nigger!”

Később, amikor kórházba kerültem, csak egy vágyam volt: Megölni mindenkit, aki mozog. Ugye megérted, hogy az öcsém halála után semmi értelmét nem láttam az életnek. Nem volt reményem arra, hogy valaha is lesz belőlem valami az életben. Célom az volt, gyilkolni, míg engem is meg nem ölnek. Nem csoda, hogy két golyószóróval felfegyverzett őr ült a kórházi ágyam mellett.

De mi idézett elő bennem ilyen oroszlánhoz hasonló egyéniséget?

Erőszakos gyermekkor

Valaki mindig harcolt a családunkból. Apa egyik szemére megvakult egy küzdelem következtében. Néha egész tömegeket fenyegetett azáltal, hogy egy zsúfolt táncterem bejárati ajtajában lövöldözött, mondván: „Senki se ki, se be!” Egy lélek sem állt ellent neki. Tudták, milyen rossz. Mi a papa erőszakos példáját követtük. Az egyik fivérem majdnem levágta a lábam egy nagy késsel, csak azért, mert azt mondtam, „én nem teszem ezt!” Bár a mama mutatott némi gyengédséget, úgy gondoltam: „Nekünk, tizenhat kölyöknek, szörnyű nehéz lehetett megmutatni, hogy mindannyiunkat szeret.”

Családunk szegény volt, a szükséges dolgaink mégis megvoltak. De én többet akartam. Hamarosan lakásokba törtem be. Ez oda vezetett, hogy tizenhárom éves koromban egy fiú javítóintézetbe vittek, ami még több erőszakhoz vezetett. Egy fiúval, aki megpróbált becsapni, összeverekedtem s addig ütöttem, amíg kábultan össze nem esett és arcát el nem borította a vér.

A fiúk házából való szabadulásom után csak önmagam körül forgott az életem. Képtelen voltam egy cseppet is törődni a mellettem levő emberrel. Az erőszakos cselekedetek intenzíven növekedtek egészen addig az 1972. áprilisi napig. Amikor végül fivéremet, Cy-t és engem a törvényszék elé hurcoltak, ránk olvasták az ítéletet — harminc év a Louisiana állam angolai börtönében, Louisianában.

Úgy érkeztünk a börtönbe, mint „két verekedő bolond”. Bár én alacsony voltam, a mérésnél csupán 135 font (kb 61,3 kg), megtanultam a harci cseleket, és súlyemelő voltam. Súlyomnak a kétszeresét könnyedén a fejem fölé tudtam emelni. A hír körbejárt: „Ne kezdj ki Al-al, mindenre képes. Meg fog ölni téged.”

’Levettek a lábamról’

Jehova tanúi hetente tartottak összejövetelt a börtönben. Kíváncsiságból kimentem. „Te nem tudod, mit beszélsz!”, kötöttem bele a türelmes, kedves beszédű szolgák egyikébe. „Honnan tudod, hogy ez így van?” Mint elítélt, megtanultam kételkedni. Szakemberek voltunk abban, hogy nyájas beszédet használjunk mások félrevezetésére. Így a tanúk vonzó szavai először nem sokat jelentettek nekünk.

Akkor valami olyat mutattak irányomban, amit eddig még sohasem éreztem egész életemben: Természetes, önzetlen érdeklődést. Először is nekik majdnem egy órát kellett utazniuk minden alkalommal, hogy eljussanak a börtönbe. Ezt hétről hétre megtették, mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Továbbá időt fordítottak arra is, amikor éppen nem voltak a börtönben, hogy megbeszéljék problémáinkat és kérdéseinket más gyülekezeti vénekkel, és a következő héten elmondták nekünk ezt a további információt. Ők valóban akartak nekünk segíteni. Én fel tudtam ezt fogni.

A bibliai igazság, melyet tanultam, logikus és gyakorlatias volt. Lassan alkalmaztam is. Fokozatosan kezdtem elhagyni oroszlánszerű régi egyéniségemet és felölteni magamra az újat, mely együttérzést, kedvességet és elmebeli szerénységet foglalt magában. A Biblia valóban hatott, működött! Akkor aztán elérkezett az első összejövetelen való részvételem a tanúkkal, melyet a börtön területén tartottak (Kolossé 3:9–12).

A 300 tanún át korlátlanul áramló szeretet most ’levett a lábamról’! Nem volt egy előítéleti célzás sem a mi fajunk vagy börtönben levő helyzetünk miatt. Úgy van, ahogy Jézus mondta, „mindenki” erről az önfeláldozó szeretetről „ismeri majd meg” az ő igaz tanítványait. Korábban hittem a vallásban — de a magam módján. Jelszavam mindig az volt: „Tedd meg másokkal, mielőtt ők teszik veled”. A tanúk önzetlen szeretete mélyen megindított. Valójában ezen az összejövetelen — 1974. október 5-én — alámerítkeztem. (János 13:34, 35).

Istennel való kapcsolatom elmélyítése

A tanúk megtanítottak kutatni a Bibliában. Éreztem Jehova gyengéd érdeklődését életemben. Irgalma egészen elárasztott engem. Amikor visszatekintettem a múltamra, majdnem idegösszeroppanást kaptam. Állandóan azoknak a rémült arcát „láttam”, akiket feltartóztattam vagy ütöttem. De azért, hogy érezzem Jehova teljes megbocsátását régi tetteimért, kész voltam mindent megtenni, ami csak lehetséges, hogy tetszését nyerjem. Először is a Róma 13:1 versét alkalmaztam az éltemben és alárendeltem magam a „felső hatalmasságoknak”, melyet a börtön hivatalnokai képviseltek (Ésaiás 1:18, 19).

Hogy elkerüljem a visszatérést korábbi egyéniségemhez, meg kellett őriznem gondolataimat és szívemet. Kényszerítettem elmémet, hogy a Szentírásnál és a bibliai példáknál időzzön inkább, mint korábban az erőszakos cselekedeteknél. Állandóan arra törekedtem — mindennap —, hogy teljesebb mértékben elérjem Jehova irányadó mértékeit. Ez a magatartás nagyon nehéz, amikor teljesen megromlott emberek ezreivel vagy bezárva. Szomorú, hogy néhányan, akik, amíg Angolában voltak és Jehova tanúivá lettek, engedték, hogy az aggodalmak és az élet gyönyörei elfojtsák az igazság magvának üzenetét a szívükben. Egy valamiféle vágy, hogy kiszabaduljanak a börtönből vagy hogy megházasodjanak, háttérbe szorította a szellemi dolgokat, és ezek szomorú példákká lettek. Ezek teljesen tönkretették azon tanúk életét, akik házasságra léptek velük anélkül, hogy ismerték volna az ő valódi szellemi állapotukat (Lukács 8:11–15).

Hogy elkerüljem az ilyen problémákat, lefoglaltam magam azzal, hogy segítsek más foglyoknak megszerezni ugyanezt a reménységet és célt, amely nekem megvolt. Sok éven keresztül havonta több mint száz órát szenteltem ennek a munkának. Egy alkalommal húsz bibliatanulmányozásom volt hetenként. Ezekből a bentlakókból nyolcan alámerített tanúkká váltak. Ezek egyikét, egy erőszakos természetűt azért börtönöztek be, mert megölte a feleségét. Milyen öröm volt látni egy másik „oroszlánt”, amint Isten „bárányává” válik.

Kinti élet

Kilencévi szolgálat után, 1981-ben kiengedtek. Micsoda öröm, hogy szabadon csatlakozhatok a gyülekezethez. Mindazonáltal voltak néhányan, akik olyan benyomást keltettek bennem, hogy múltam miatt először „bizonyítanom” kell. Tudtam, hogy az első Jehovának tetszeni, és hogy idővel mások meglátják majd az én szellemi előrehaladásomat. Életem most egy másik küzdelemmel került szembe — gondoskodni egy feleségről és az ő öt gyermekéről. (Hasonlítsd össze a Cselekedetek 9:26-tal.)

Szerencsés voltam, hogy olyan feleséget találtam, mint Barbara, aki teljesen Jehovának szentelte magát. Az ő alázatos támogatása alapvető volt. Hogy Jehovát az első helyen tartsuk a családban, minden héten együtt tanulmányoztunk — nem számított, hogy mit — és tanítottuk egymást a Bibliára mint család. Természetesen, mint bármely házaspárnak, voltak nehézségeink. De amikor én dühös lettem, bementem a másik szobába, felkaptam egy Bibliát vagy bibliatanulmányozó segédeszközt és elkezdtem olvasni. Úgy egy óra elteltével kibékültünk.

Miután olvasod, hogy sok bűnöző hogyan tér vissza korábbi útjához, időnkét kíváncsi lehetsz, vajon egy „oroszlánból” tényleg lehet-e „bárány”? Az Ésaiás 11:6–9-ig terjedő vonzó képleírás arról, hogy a bárány és az oroszlán együtt laknak békében, valóban megvalósulhat napjainkban Isten népe között? Valami olyan történt, hogy úgy éreztem, elfogult választ adnék. Hagyom, hogy Barbara mondja el ezt.

„Al és én a prédikáló munkából tértünk vissza. Egy ember jött ki egy söntésből, ránk bámult és felkiáltott: ’Nézd, milyen csinos asszony! Meg kell csókolnom őt!’ S akkor odajött és elkezdett karjaival átölelni”, mondja Barbara. „Én Al-ra néztem és láttam, hogy állkapcsa megfeszül. De Al nem tett semmit. Én hátat fordítottam az embernek, aki ekkor kinyújtotta kezét és kezet fogott Al-lal. Azt mondta férjemnek: ’Sajnálom, uram, de egy ilyen tüneménnyel, mint ez, elragadtattam magam.’ Aztán elballagott. Sosem fogom elfelejteni, amit Al akkor mondott: ’Bébi, ha ez tudta volna, mit tehettem volna vele!’ Azt mondtam Al-nak, hogy ’minden bizonnyal Jehova szelleme volt veled’.”

Igen, valóban, amikor visszatekintek azokra a változásokra, amelyek történtek velem, azt nem csupán Al tette. Jehova szelleme, vezetése és az ő Szavának pontos ismerete volt az, ami „báránnyá” változtatta ezt az „oroszlánt” Isten pásztorának nyájában. (Beküldött cikk.)