A vallás jövője múltjának tükrében

11. rész: i. e. 2-től i sz. 100-ig — A hit, remény és szeretet útja

„A legnagyobb igazságok a legegyszerűbbek: és így van ez a legnagyobb emberekkel is” (Julius és Augustus Hare XIX. századi brit szerzők).

MINTEGY 320 évvel Nagy Sándor, macedóniai király halála után egy még nagyobb világhódító született. Közte és Nagy Sándor között két nagyon fontos különbség volt, amelyről a Lukács 1:32, 33. versekben olvasható jövendölés szól: ’A Legfelségesebb Fiának fogják hívni, és királyságának nem lesz vége.’ Jézus Krisztus volt ez az Uralkodó, és nem azért született, hogy csupán a történelemkönyvek porosodó lapjai őrizzék meg az emlékét.

Jézus egyszerű ember volt, aki egyszerű életet élt. Nem épített magának palotát otthonul. Nem vétette magát körül gazdagokkal és hatalmasokkal; nem birtokolt földi kincseket sem. Jézus körülbelül i. e. 2 októberében született egy nagyon szerény körülmények között élő zsidó családban, Betlehem kicsiny falujában. Életének korai szakasza viszonylag eseménytelenül telt el. Az ács szakmára tanították, „és ahogy vélték, a József fia volt” (Lukács 3:23; Márk 6:3).

Még akik gúnyolódnak is azon a gondolaton, hogy Jézus Isten Fia, azok sem tagadhatják, hogy a születése új korszakot nyitott, és senki sem vitathatja a World Christian Encyclopedia megállapítását: „A keresztény hitvallás a történelem legelterjedtebb és legátfogóbb vallásává lett.”

Nem új, de más

A keresztény hit nem egy teljesen új vallás volt. Gyökerei mélyen visszanyúltak az izraeliták vallásába, amely Jehova Isten írásban lefektetett Törvényén alapult. Már azt megelőzően, hogy Izrael nemzetté vált, ősatyáik: Noé, Ábrahám és Mózes Jehovát imádták. Az imádatuk tulajdonképen a legősibb vallás folytatása volt, a Teremtő igaz imádata, amint azt kezdetben az Édenben gyakorolták. Azonban Izrael nemzeti és vallási vezetői megengedték, hogy babiloni hamis vallási elemek szivárogjanak be az imádatukba és beszennyezzék azt. Amint a World Bible megjegyzi: „Jézus születése idején a zsidó gyülekezetet átitatta a képmutatás és elárasztotta a szertartásosság, amely elhomályosította a nagy héber próféták által kijelentett alapvető szellemi igazságokat.”

Az emberi rendelkezések által bonyolulttá tett zsidó hittel szemben, Jézus tanításait az egyszerűség jellemezte. Pál, a keresztény hit egyik legenergikusabb első századi misszionáriusa bemutatta ezt az egyszerűséget, amikor a keresztények legfőbb jellemzőiről szólt: „Megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek között a legnagyobb a szeretet” (1Korinthus 13:13). Más vallások is hirdetik, hogy „hit, remény és szeretet”, a keresztény azonban mégis különbözik ezektől. Miben?

Hit — kiben és miben?

Jézus kihangsúlyozta, hogy szükséges „hitet gyakorolni Istenben”, akit ő úgy írt le mint a Teremtőt (János 14:1; Máté 19:4; Márk 13:19). Ezért az igaz keresztény hit különbözik a jainizmustól és a buddhizmustól, ugyanis mindkettő elutasítja a Teremtő létezésének gondolatát és azt állítja, hogy a világegyetem mindig is létezett. Mivel Krisztus „az egyetlen igaz Isten”-ről beszélt, világosan kinyilvánította, hogy nem hitt igaz istenek és istennők sokaságában, amint azt az ókori Babilonban, Egyiptomban, Görögországban és Rómában gyakorolt vallások tanították, vagy miként a hinduizmus még ma is tanítja (János 17:3).

Jézus kifejezte: az isteni szándék abban áll, hogy ő ’váltságul adja a lelkét cserébe sokakért’, ezáltal „megmentse azt ami elveszett” azért, hogy „bárki, aki hitet gyakorol őbenne, el ne pusztuljon, hanem örökké tartó élete legyen” (Márk 10:45; Lukács 19:10; János 3:16; vö. Róma 5:17–19). Az áldozati halálában való hit, amely engesztelést szerez a bűnökért, különbözik a sintoizmustól, amely nem ismeri el az eredeti, vagy öröklött bűn létezését.

Jézus azt tanította, hogy kizárólag csak egy igaz hit létezik. Ezért tanácsolta: „Menjetek át a szűk kapun, mert széles és tágas az út, amely a pusztulásba visz, és sokan járnak azon; viszont szűk a kapu és keskeny az út, amely az életbe visz, és kevesen találják meg” (Máté 7:13, 14). Az Imperial Rome című könyv azt írja: „A [korai] keresztények ragaszkodtak ahhoz, hogy egyedül ők birtokolták az igazságot, és az összes többi vallás . . . hamis.” Ez nyilvánvalóan különbözik a hindu—buddhista állásfoglalástól, amely szerint minden vallásnak van valami érdeme.

Milyen remény?

A keresztény reménység középpontjában a Teremtő azon ígérete áll, hogy az ő kormányzata meg fogja oldani a világ problémáit. Ennek megfelelően Jézus i. sz. 29-től, szolgálatának megkezdésétől fogva arra buzdította az embereket, hogy „higgyetek a jó hírben”, mert, „elközelített az Isten királysága” (Márk 1:15). A keleti vallásokkal, például a h’ŏndogjoval ellentétben, Jézus tanítása nem támogatta a nacionalizmust, mint amely a keresztény reménység megvalósításának egyik módja lenne. Sőt Jézus határozottan visszautasította azt, hogy a politika színterén ténykedjen (Máté 4:8–10; János 6:15). Nyilvánvalóan nem következtetett úgy, mint néhány zsidó vezető, hogy „az emberiségnek tevékenyen támogatnia kell Istent a Messiás elhozatalában”.

A keresztény reménység magában foglalja az örökké tartó élet elnyerésének lehetőségét a földön, igazságos körülmények között. (Vö. Máté 5:5; Jelenések 21:1–4.) Vajon nem egyszerű és könnyen érthető ez? Sokak számára nem az; olyanok számára nem az, akiknek elméjét elhomályosítja a buddhizmus Nirvánáról szóló tanítása, amelyre a The Faiths of Mankind úgy utal, mint a „megszűnés”, azonban „mégsem megsemmisülés” állapotára. Ez a könyv kijelenti azt is, hogy valójában „lehetetlen leírni” a Nirvánát, hogy mi is az.

Szeretet — ki iránt és hogyan?

Jézus azt mondta, hogy a legnagyobb parancsolat ez: „Szeresd Jehovát, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel, és egész elméddel és egész erőddel” (Márk 12:30). Micsoda különbséget mutat ez azokkal a vallásokkal szemben, melyek a legfőbb helyre az emberi üdvözülést helyezik, és nem törődnek az isteni érdekekkel. A második fontos tényező Jézus tanítása szerint, a felebarátaink iránti pozitív szeretet. Tanácsa így hangzik: „Mindazt tehát amit akartok, hogy az emberek megtegyenek veletek, ti is mindazt hasonlóképpen tegyétek meg velük” (Máté 7:12; 22:37–39). Figyeld meg, mennyire különbözik ez Konfucius negatív tanításától: „Amit nem kívánsz magadnak, ne tedd másoknak.” Melyik szeretetet tekinted magasabb rendűnek, azt a szeretetet, amelyik megakadályozza az embereket abban, hogy kárt okozzanak neked, vagy azt a szeretetet, amelyik arra indítja őket, hogy jót tegyenek veled?

„Egy igazán nagy ember elsődleges próbája az ő embersége” — jegyezte meg John Ruskin, XIX. századi angol író. Azáltal, hogy Atyja nevének és jó hírének érdekében, továbbá az emberek érdekében alázatosan felajánlotta az életét, Jézus szeretetet mutatott fel mind Isten, mind pedig az emberek iránt. Mennyire különbözik ez Nagy Sándor azon énközpontú törekvésétől, hogy istenként imádják őt, amellyel kapcsolatban a Collier’s Encyclopedia elmondja: „Egész élete folyamán, amelyet többször is kockára tett, semmiféle feljegyzés sincs arra, hogy útmutatást adott volna abban a kérdésben: mi történjen népével az ő halála esetén.”

Jézus azzal is kimutatta szeretetét az Isten és az emberek iránt, hogy ellentétben az Indiában élő hindu kortársaival, nem ismert el semmiféle megkülönböztető kasztrendszert. És ellentétben a zsidó csoportokkal, amelyek megengedték, hogy tagjaik fegyvert ragadjanak a népszerűtlen uralkodók elleni harcban, Jézus arra intette a követőit, hogy „mindazok, akik kardot fognak, kard által pusztulnak el” (Máté 26:52).

Cselekedetekkel bizonyított hit

A korai keresztény hit, remény és szeretet felfogása az életvitelen keresztül nyilvánult meg. A keresztények azt tanulták, hogy ’vessék le a régi egyéniséget’, amely a bűnös emberiség sajátossága, és „öltsétek magatokra az új egyéniséget, amely Isten akarata szerint lett teremtve valódi igazságosságban” (Efézus 4:22–24). Ezt ők meg is tették. Érdekes az, amit az angol Harold J. Laski, egykori államtudományi szakértő írt: „Egy hitvallás próbája minden bizonnyal nem az, hogy elfogadóit képessé teszi-e hitük megvallására; a próbakövét az a képessége képezi, hogy megváltoztassa viselkedésmódjukat a mindennapi élet megszokott rendjében.” (Kiemelés tőlünk.) (Vö. 1Korinthus 6:11.)

Rendíthetetlen hittel és jól megalapozott reménységgel eltelve, valamint igaz szeretet által indíttatva a korai keresztények nekiláttak, hogy engedelmesen valóra váltsák Jézus utolsó parancsát, amelyet az égbe való felemelkedése előtt adott nekik: „Menjetek azért és tegyetek tanítványokká minden nemzetből embereket, alámerítve őket . . . megtanítva őket, hogy tartsák meg mindazt, amit én parancsoltam néktek” (Máté 28:19, 20).

Isten szelleme kitöltetett i. sz. 33 pünkösdjén 120 keresztény tanítványra, akik Jeruzsálemben egy felső szobában gyűltek össze. A keresztény gyülekezet megszületett!a Tagjai csodálatos adománnyal, az idegen nyelveken való szólás képességével lettek felruházva azon a napon. Ez lehetővé tette számukra, hogy beszéljenek a más országokból jött zsidókkal és prozelitákkal, akik Jeruzsálemben tartózkodtak az ünnepen (Cselekedetek 2:5, 6, 41). És micsoda eredménnyel! Egyetlen napon a keresztények száma a mintegy 120-ról 3000 fölé emelkedett!

Jézus a prédikáló szolgálatát főként a zsidókra korlátozta. Röviddel pünkösd után azonban a keresztény Péter apostol megnyitotta „Az Utat” a szamaritánusok számára, akik a Biblia első öt könyvét betartották; és később, i. sz. 36-ban az összes nem-zsidó részére. Pál lett „a nemzetek apostola” és nekivágott három misszionáriusi utazásnak (Róma 11:13). Gyülekezetek alakultak ezért, és egyre gyarapodtak. „A hit terjesztése terén kifejtett buzgalmuk mérhetetlen volt” — mondja a From Christ to Constantine című könyv, és hozzáteszi: „A keresztény tanúskodás széles körű is, és hatásos is volt.” A keresztények üldözése visszafelé sült el, ugyanis inkább elősegítette az üzenet terjedését, ahogyan a szél felszítja a lángot. A Cselekedetek bibliai könyve beszámol a korai keresztények idejében kifejtett megállíthatatlan keresztény tevékenység izgalmas történetéről.

’Az általam ismert kereszténység nem ilyen!’

Vajon így reagálsz te is, amikor a keresztények korai napjairól szóló beszámolót hallod? Úgy találod, hogy napjainkban az erős hit birtoklása helyett, számos állítólagos keresztény tele van kétségekkel és bizonytalan abban, mit higgyen? Úgy találtad, hogy a remény helyett sokakat a félelem szorongat, mivel bizonytalanok, mit hoz a jövő? És egyetértesz a XVIII. századi angol szatirikus, Jonathan Swift szavaival, aki kijelentette: „A vallásosságunk csupán arra elegendő, hogy gyűlöletet teremtsen köztünk, de nem elég ahhoz, hogy szeretetet teremtsen bennünk egymás iránt”?

Pál előre bejelentette ezt a visszás fejlődést. „Elnyomó farkasok” — olyan vezetők, akik csak névleg keresztények — támadnak és „elferdített dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat” (Cselekedetek 20:29, 30). Vajon milyen széles körű kihatása lesz ennek? A folytatás következő cikke ezt fogja tárgyalni.

[Lábjegyzet]

[Kép a 49. oldalon]

A keresztény hisz egy élő Istenben

[Kép az 50. oldalon]

A keresztény reménység egy helyreállított földi Paradicsomra tekint előre

[Kép az 50. oldalon]

A keresztény szeretet részrehajlás nélkül hozzásegít másokat, hogy szolgálhassák Istent