A vallás jövője múltjának tükrében
13. rész: i sz. 476-tól kezdődően — Valami „szent” a sötétségből
„A sötétben elkövetett bűnök nagy kiterjedésű tüzeknek látszanak az Égben” (Kínai közmondás).
Nagy öröm érte Szovjetunióban az egyházat 1988 áprilisában. Mihail Gorbacsov főtitkár nyilvánosan kijelentette, hogy helyre kell hozni azokat a hibákat, melyeket az állam az egyházhoz és annak tagjaihoz fűződő kapcsolatában elkövetett.
Bizonyos módon egy másfajta szakadás is rendeződni látszik, mivel a római katolikus II. János Pál pápa üdvözletet küldött „az ezeréves testvéregyháznak azon szívből jövő vágy kinyilvánításaként, hogy megvalósuljon a Krisztus által kívánt tökéletes egység, amely az egyház alapvető jellegzetessége”. De vajon hogyan is alakult ki először a „testvéregyházak” közötti szakadás?
A soha nem is létezett egység elveszítése
A negyedik század elején, miután Nagy Konstantin a Római Birodalom császára lett, átköltöztette annak fővárosát Rómából a Boszporusz partjain elterülő, görög városba, Bizáncba. A város Konstantinápoly néven új nevet kapott, és napjainkban a törökországi Isztambulként ismeretes. Az áttelepítés célja az volt, hogy a széthullással fenyegetett birodalmat egyesítse. Tény, hogy már a második század második felében, „ha halványan is, de kirajzolódtak egy megosztott birodalom körvonalai” — jegyzi meg a The New Encyclopædia Britannica.
A kereszténység sokkal könnyebben és gyorsabban terjedt el a birodalom keleti részén, mint a nyugati területeken. Ezért Konstantin egy egyetemes (katolikus) vallásban bizonyosfajta egyesítő erőt látott. Azonban miként a birodalom már alapvetően megosztott volt, hasonló helyzet állt fenn a vallásával is. A keleti egyház konzervatívabb nézeteket vallott, mint a római központú, és a teológiai kérdésekben ellenállt Róma újítási javaslatainak. „A tizenkettedik századig számos politikai és teológiai vita dúlt a két egyház között” — írja a The Collins Atlas of World History.
Ezeknek a teológiai vitáknak az egyike magában foglalta a niceai hittételt, amely elősegítette a Bibliával ellentétes háromságtan kialakulását. Az első három főzsinat (Nicea i. sz. 325, Konstantinápoly i. sz. 381, Efézus i. sz. 431) által kidolgozott hitvallás kimondta, hogy „a Szent Lélek . . . az Atyától származik.” Egy hatodik századi zsinaton azonban a nyugati egyház megváltoztatta a szöveget a következőképpen: „Aki az Atyától és a Fiútól származik.” Ez a filioque (amely az „és a fiú” latin megfelelője) kitétel volt az egyik vitatott pont, és még ma is az e „keresztény” testvéregyházak között.
Szembetűnőbbé vált a megosztottság, amikor a nyugati birodalom fennállása i. sz. 476-ban véget ért, jelezvén a sötét középkor kezdetét. A keresztények szempontjából nézve a sötét középkor valóban az értelmi sötétség és tudatlanság időszaka volt. A keresztények evangéliumi világosságát átmenetileg elnyomta a kereszténység sötétsége.
A vallási sötétség nem segíti elő az egységet. „A keresztény világ különböző részei folyton az egységre törekedtek, amelyet azonban sohasem valósítottak meg” — mondja Herbert Waddams, egykori Canterbury-i kanonok. „Nem létezett a teljes egység, amely csak később bomlott fel — állítja és hozzáteszi: — Az az elképzelés, hogy a kereszténység egykor nagy, egységes egyház volt, csupán a képzelet szüleménye.”
Egy „gyermek” születik
A „gyermek” i. sz. 800-ban született meg, karácsony napján és elérte, hogy szentnek hívják. A helyreállított nyugati birodalom született meg, miután III. Leó pápa szakított a keleti egyházzal és Nagy Károlyt, a frankok királyát császárrá koronázta. Rövid megszakítás után, a nyugati birodalom i. sz. 962-ben újra életre kelt, és később a hangzatos Szent Római Birodalom címen vált ismeretessé.
A Római Birodalom név valójában helytelen elnevezés. Területének legnagyobb része Itálián kívül — a mai Németország, Ausztria, Nyugat-Csehszlovákia, Svájc, Kelet-Franciaország és a Németalföld tájain — feküdt. Leginkább német területek és német uralkodók jellemezték, ezért a hivatalos nevét később Szent Német-római Birodalomra változtatták.
A birodalom vegyítette a vallást a politikával. A Collier’s Encyclopedia kifejti, milyen eszme vezérelte ezt: „Világviszonylatban egyetlen politikai vezető beiktatását akarták elérni, aki harmonikusan együttműködik majd az egyetemes egyházzal, miközben mindkettőjüknek meglesz az Istentől kapott saját befolyási területük és hatalmuk.” A választóvonalat azonban nem mindig lehetett határozottan meghúzni, és ez vitákhoz vezetett. Különösen a XI. század közepétől a XIII. század közepéig eltelt időszakban folyt a versengés az egyház és az állam között az európai vezető szerepért. Némelyek úgy érzik, hogy a vallási beavatkozás a politikába önzetlen és jogos volt, azonban az egyik író, Waddams elismeri, hogy „nem sok kétség van afelől, hogy a fejleményekben fontos szerepet játszott a hatalomra irányuló pápai nagyravágyás”.
A birodalom fennállásának utolsó másfél évszázada folyamán laza államszövetséggé süllyedt, amely egy ingatag hatalommal rendelkező közös császár uralma alatt állt. Történelmének erre az időszakára Voltaire francia író szavai a legtalálóbbak, aki azt mondta, hogy ez nem volt „sem szent, sem római, sem birodalom”. Végül, 1806-ban szürkén, öregen és szentségre való ajánlás nélkül halt meg a „szent gyermek”. A Második Birodalom formájában 1871-ben újjáéledt (a németek „das Deutsche Reich” néven emlegetik), de 1918-ban nem egészen 50 év múlva összeomlott. Majd 1933-ban a Harmadik Birodalom Adolf Hitler vezetése alatt elindult, hogy díszlépésekben végigmasírozzon Európán, de csak azért, hogy 1945-ben dicstelen véget érjen Berlin romjai alatt.
Germán befolyás nyugaton
A német Meyers Illustrierte Weltgeschichte című kézikönyv azt mondja, hogy „Európa középkora három alappilléren nyugszik . . . a kései Róma által fémjelzett klasszikus ókor örökségén, a kereszténységen, és végül azokon a hagyományokon, melyeket a germán népek vettek át elődeiktől.” Megerősíti ezt az állítást Emil Nack német szerző is: „Az ősi germán évenkénti ünnepek gyakran kereszténység ünnepei formájában éltek tovább, mivel Nagy Gergely pápa tanácsára az egyház számos pogány ünnepet kereszténység üneppé formált át.”
Ezen vallásos ünnepek megtartásának nem volt komoly vallási érzülete a germán népek között. Andreas Heusler, a germán vallás egyik elhunyt szakértője leírta, hogy a germán vallás „nagyon keveset tiltott és nem követelt semmilyen nehéz dolgot, nem ragaszkodott semmiféle mitológiai hagyományrendszerhez. Azt a személyt tekintették vallásosnak, aki eleget tett az áldozatbemutatásnak, megfizette a templomi adót, nem gyalázta a szentélyt, és nem írt gúnyverseket az istenekről.” Heusler így következtetett: „A vallásos lelkesedés csekély mértékű volt . . . A germánok idealizmusa nem a vallásban nyilvánult meg.”
Noha az ókori germán népek hittek különféle istenekben, úgy vélték, hogy létezik egy még magasabb hatalom, ami megteremtette az isteneket. Ez volt „a végzet hatalma” — magyarázza Nack író —, amelyet, mint írja „nem lehet befolyásolni áldozatokkal, vagy imákkal”. Mindamellett a végzetet nem tekintették „vak véletlennek”, mivel az a természeti törvényekkel összhangban működött. Ezért az ember „egy szabadon cselekvő személyiség, nem áldozat”.
A germán vallás a természetben gyökerezett. Gyakran mutatták be áldozataikat a szabadban, ligetekben és erdőkben. A germán mitológia beszámol egy Yggdraszil nevezetű kozmikus fáról, ahol az istenek mindennap tanácsot tartottak. A The Encyclopedia of Religion a következőképpen írja le: „[Felnövekedett] az égboltig és ágai szétterjedtek az egész világ felett . . . A fa mint jelkép . . . más hagyományokban is visszatükröződik. Az ókori Babilóniában például egy kozmikus fa, Kiskanu nőtt egy szent helyen . . . Az ókori Indiában a világegyetemet egy megfordított fa szimbolizálta . . . az Yggdraszil fogalmában azonban nem mutatható ki semmiféle zsidó-keresztény elem.”
Ennek a háttérnek a figyelembevételével nem meglepő, hogy azokban az országokban, ahol erősen érvényesült a germán vallás befolyása, az emberek gyakran fatalisták, nem túlzottan vallásosak, és hajlamosak így beszélni: ’A természet az én istenem!’ Érthető az is, hogy számos természetimádó pogány szokást épp a germán vallás honosított meg a kereszténységben. Az olyan karácsonyi szokások, mint fényhatások és fagyöngy felhasználása, a karácsonyi nagy fahasáb égetése vagy a karácsonyfa csupán néhány példa ennek bizonyítására.
Időközben, keleten
A keleti egyház mindig hadilábon állt a nyugati egyházzal, de saját magával sem volt békében. Jól megfigyelhető volt ez az ikonok körül kialakult vitában. Az ikonok — eltérően a három dimenziójú ábrázolásoktól, amilyenek a nyugati egyházban általánosan elterjedt szobrok — vallásos faragványok vagy képek sík felületen, domborművekkel. Általában Krisztust, Máriát vagy egy „szentet” ábrázolnak. Annyira népszerűvé váltak keleten, hogy John S. Strong, a Bates College tanára azt állítja, hogy „úgy tekintették ezeket az ábrázolásokat, mintha azok valóban visszatükröznék vagy pontosan lemásolnák az általuk bemutatott személyeket [és] . . . azt gondolták róluk, hogy szentséggel teljesek és csodatevő erőt rejthetnek magukban.” Mindezek ellenére, a nyolcadik század elején III. Leó bizánci császár betiltotta használatukat. A vita csak i. sz. 843-ban dőlt el véglegesen, attól az időtől kezdve jóváhagyták az ikonok használatát a keleti egyházban.
Egy másik példát is láthatunk a keleti széthúzásra, amely Egyiptomból eredt. Az egyiptomi katolikusok egyik része kopt nyelven, a másik része görögül beszélt. A két nyelvcsoportnak eltért a véleménye egymástól Krisztus természetét illetően. Ez a nézetkülönbség valójában két különálló egyház létrejöttéhez vezetett, még akkor is, ha a bizánci hatóságok ezt sem akarták elismerni. Mind a két frakció állandóan azon mesterkedett, hogy a saját püspökük szerezze meg az alexandriai pátriárka állását.
Napjainkban a keleti egyház még mindig megosztott. Némely keleti szertartású egyház, mint a görög katolikusként ismert is, elfogadja például a római pápa fennhatóságát. Viszont a keleti ortodox egyházak és az úgynevezett kisebb keleti egyházak nem fogadják el azt.
Mint nagy kiterjedésű tüzek
Hosszú idővel a nem szent, alig római, nem birodalom befejeződése előtt, „a keresztények más keresztényekkel szembeni gyűlöletének öröksége mélyen beplántálódott a keleti keresztény szívekbe” — mondja Waddams anglikán lelkész. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy a „kereszténység” egymás iránti gyűlöletének bűne még ha sötétben követték is el, nem maradt észrevétlenül az égben, hanem oly nyilvánvalók, mint a nagy kiterjedésű tüzek.
Ráadásul a kereszténység megosztott egyházainak bűne nem maradt észrevétlenül a földön sem. Például a hetedik században az egyik kiemelkedő arab férfi, aki „jó sok ismeretet szerzett a kereszténységről utazásai során és azokról az emberekről, akikkel kapcsolatba került” — mondja Waddams lelkész —, nem hagytak kedvező benyomást „azok a viták, amelyeket a keresztények között megfigyelt”. Ez a férfi jobb utat keresett annál, mint amit a megosztott kereszténység ajánlott. Vajon megtalálta-e? Napjainkban, 1989-ben a világ népességének 17 százaléka az ő ügyéért száll síkra. Ki volt ez a férfi, és miként akarta elérni, hogy „Isten akaratának alávetve” élje életét? A következő számunk választ ad ezekre a kérdésekre.
[Térkép a 60. oldalon]
(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)
A Római Birodalom bukásakor (i. sz. 476) a kereszténység hat egymással versengő püspök vezetése alatt, több részre szakadt: Róma, Konstantinápoly, Antiókhia, Alexandria, Jeruzsálem és Szalamisz (Ciprus) székhelyekkel.
Róma
Konstantinápoly
Antiókhia
Szalamisz
Jeruzsálem
Alexandria
[Kép az 59. oldalon]
Ikon (vallásos ábrázolás) Jézusról és Máriáról
[Forrásjelzés]
Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.