Hajléktalan gyermekek — Ki a felelős?
Az Ébrejdetek! braziliai tudósítójától
EGY éjszaka Fransisco feleségét és gyermekeit elviszi a helyi pizzát árusító üzletbe. A parkolóban egy kopottas külsejű fiú felajánlja szolgálatát, hogy addig vigyáz Francisco kocsijára, amíg a családjával bent étkezik. Amikor Francisco és családja kijön az étteremből, a fiú máris nyújtja a kezét, hogy némi pénzt kapjon szolgálatáért. A város utcáin késő éjjel hozzá hasonló gyermekek így próbálják megkeresni a mindennapit. Azért nem sietnek haza, mert az utca jelenti számukra az otthont.
A HAJLÉKTALAN gyermekeket a társadalom számkivetettjeinek tekintik és „senkihez sem tartozó gyermekeknek” vagy „kidobott kölyköknek” nevezik őket. Számuk elképesztő és egyben ijesztő — talán 40 millióra rúg. Igaz, a pontos számokat nehéz megszerezni. Abban azonban minden szakértő egyetért, hogy ez a probléma sajnos világjelenség és főleg Latin-Amerikában feltűnő. A kapualjakban összebújó és pénzt kéregető hajléktalan gyermekek látványa annyira szánalmas, hogy a társadalom a veszteséglistán hideg statisztikai adatként tartja számon, és vállvonogatással intézi el őket. De ezt a társadalom tovább már nem engedheti meg magának. Az UNICEF (Az ENSZ Nemzetközi Gyermeksegélyezési Alapja) szerint a 8 és 17 év közötti hajléktalan gyermekek 60 százaléka hallucinogén szereken él, 40 százaléka szeszes italt fogyaszt, 16 százaléka kábítószerezik és 92 százaléka dohányzik. És mivel szakképzetlenek, gyakran koldulásból, lopásból vagy prostitúcióból élnek. Mivel apátlanul, anyátlanul nőnek fel, ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a társadalom számkivetettjei lesznek, és mint ilyenek, veszélyeztetik bármely közösség biztonságát.
A brazil O Estado de Sao Paulo című újság riportot közölt egy otthontalan gyermekekből álló bandáról. „Nincsen családjuk, nincsenek rokonaik, és sivár reménytelenséggel tekintenek a jövőbe. Minden napot úgy élnek meg, mintha az lenne az utolsó . . . A gyermekek . . . nem vesztegetik hiába idejüket. Pillanatokon belül elveszik egy tizenéves karóráját, letépik a nyakláncot egy arra menő nő nyakáról, megtámadnak idős embereket és kiforgatják zsebeit. S amilyen hirtelen feltűnnek, ugyanolyan gyorsan el is vegyülnek a tömegben . . . A nemi viszonyt a kiskorúak elég korán elkezdik. Tizenegyéves lányok és tizenkét éves fiúk együtt járnak egy ideig, de egy-két hónapon belül el is virágzik a romantikus szerelmük, és ugyanolyan könnyedséggel szűnik meg, mint ahogyan elkezdődött.”
Miért élnek az utcákon
Nem könnyű a hajléktalan gyermekeken segíteni. Egy jelentés kimutatta, hogy az utcagyermekek 30 százaléka nem hajlandó a hatóságoknak tájékoztatást adni életkörülményeikről, még a nevüket is eltitkolják. De miért élnek az utcákon? Talán azért, mert függetlenségre vágynak? Egy brazil suhanc legalábbis azért nem akart hazamenni, mert, mint mondta: az apja nem engedi, hogy azt csináljon, amit akar. A mexikói El Universal újság szerint a legtöbb utcagyermek azért él az utcán, mert apjuk teljesen magukra hagyja őket. Az utcakölykök elszaporodásának legfőbb oka tehát a családi élet megromlásában keresendő.
Ezenkívül egyes szülők felelőtlen módon nem törődnek gyermekeikkel, ütik-verik őket, nemi erőszakot követnek el rajtuk, kiűzik otthonukból, vagy egyszerűen levegőnek nézik őket. Az ilyen megerőszakolt vagy magára hagyott gyermek érthetően gyakran jobban érzi magát, ha egyedül van, vagy ha az utcán csavarog.
Pedig a gyermekek nagyon is igénylik a szerető törődést és irányítást. Ez jól kitűnik James Grant, az UNICEF ügyvezető igazgatójának nyilatkozatából. A Latin America Daily Post című újság „Kids and Tomorrow” címen megjelent vezércikkében így idézték szavait: „Három és négy éves korra az agysejtek 90 százaléka már felveszi sajátságos jellegét, s olyan fejlettségi fokot ér el, hogy az alap már megvan az illető egész életére nézve. Ezekben a zsenge években tehát igen nagy szükség van a védelemre; egyrészt, hogy védjük a gyermek ama jogát, hogy azzá fejlődhessék, amivé képes kibontakozni; másrészt, hogy oly módon segítsük az embereket képességeik kibontakoztatásában, hogy majd ők is minél jobban elő tudják mozdítani családjaik és nemzetük jólétét.”
A megfigyelők erősen nyugtalankodnak, és vagy a gazdasági helyzetet, vagy a kormányokat, vagy a közvéleményt okolják a hajléktalan gyermekekért. Ugyanez a vezércikk így folytatja: „A ’gyermekekbe történt befektetés’ sem humanitárius, sem gazdasági téren nem hozta meg a kívánt eredményt. A ’gazdasági intézkedés’ gyakran egyet jelentett az élelmiszerekre és a mindennapi szükségletekre adott segélyek lefaragásával . . . Az emelkedő munkanélküliséggel és a bérek reálértékének esésével ezek az összezsugorodó segélyek azt jelentették, hogy a gazdasági visszaesés legsúlyosabban azokat terhelte, akik annak elviselésére a legkevésbé voltak alkalmasak — a szegénysorsú családokat és azok gyermekeit.”
Kétségtelenül sok országban a rossz gazdasági helyzet szintén elősegíti az utcagyermekek számának emelkedését. Szülők kihajtják gyermekeiket az utcákra azt mondván, hogy szerezzék meg maguknak, amit tudnak, mindegy hogyan. Voltaképpen miért oly nehéz megoldani a hajléktalan gyermekek helyzetét?