Bűnözőből misszionárius

1950. augusztus 6. volt. Édesanyámmal ott áltam a Yankee Stadionban, New York Cityben. Mi is részt vettünk Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán. Akkor még egyikünk sem volt Jehova Tanúja. Ámulattal néztem körbe az óriási emberáradaton, a százezernél is több emberen, akik a stadionban és környékén voltak, de nem lehetett hallani egyetlen szitkozódó szót sem, nem láttam semmi lökdösődést, verekedést vagy indulatos haragkitörést. Emlékszem, ezt mondtam édesanyámnak: „Ez szinte hihetetlen! Azokban a szervezetekben, amelyekben voltam, és azokon a helyeken, ahol megfordultam, mindenütt gyakori volt a viszálykodás. Anyukám, itt kell lennie az igazságnak!” Ő erre gyengéden megszorította a karomat egy mosoly kíséretében, hiszen mint anya, jól ismerte egész múltamat. Engedjétek meg, hogy most emlékeimről beszéljek egy kicsit.

Illionis állam déli részén, az Ohio folyó partja mentén épült kisvárosban, Metropolisban születtem. Akkor 1930-at írtak, és az egész világ a nagy gazdasági válság vasmarkában szenvedett. Én voltam a 9-ik a 11 gyermek közül. Szüleim evangélikus vallásban neveltek fel. Édesanyám délutánonként mindig leült, és részleteket olvasott fel nekem a Bibliából, és ezeket az alkalmakat valóban nagyon szerettem. Megtanította velem a János 3:16. versét, mely így szól: „Mert Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyetlen-nemzett Fiát adta, hogy aki hitet gyakorol benne, el ne pusztuljon, hanem örök élete legyen”, s azt mondta, soha ne felejtsem el, hogy Isten szeret. Ez az írásszöveg gyakran eszembe jutott, és különösen akkor ismételgettem magamban, amikor egyedül voltam. De igazában nem értettem, hogyan szeret bennünket Isten, és mit jelent ez az én életemben. Emlékszem, több vallásos érzületű embernek felvetettem ezt a kérdést, és ők körülbelül ilyen válaszokat adtak: „Istentől vannak a fák és a virágok”; „Isten adja az életet”; „Isten adja nekünk az állatokat, a gyönyörű csillagokat és az esőt is, amely a termést biztosítja.” És akkor ez a gondolat jutott eszembe: ’De hát mindezek a dolgok már megvoltak Jézus születése előtt is. Viszont a szövegben az örök élet ígérete áll, bátyám és nővérem viszont meghalt.’ Mikor ezt a kérdést is felvetettem, ezt a választ kaptam: „Oh, hát az majd csak azután lesz, mikor meghalunk.” Én mint kisfiú így teljesen összezavarodtam, és elég fiatalon elvesztettem minden érdeklődésemet a vallás és a vasárnapi iskola iránt.

Mire 10 éves lettem, fiatalkorú bűnöző lett belőlem; egy utcai bűnöző banda tagja voltam, sőt olykor én voltam annak a vezére. A hatóságokkal állandó összeütközéseim voltak. Mihelyt apám meglátta az utcánkban a rendőrségi autót, rögtön sejtette, hogy engem keresnek, és ezt mondta: „Szóljatok Robertnek! A rendőrség jött érte.” Szüleim sokat szenvedtek bűnöző életvitelem miatt, és apám kérve kérlelt, hogy szakítsam meg kapcsolatomat a bűnöző bandával, mellyel az utcán ide-oda lődörögtem. Egészen el volt keseredve, és azt mondta nekem: „Annyi bajt okoztál már nekünk, hogy az összes többi gyermek számára is elegendő volna, és mindezt a haverjaid miatt.” Furcsamód anyám ilyenkor azt mondta apámnak: „Figyeld meg, meg fog ő változni, és eljön az a nap, amikor pap lesz belőle.”

Isten igazsága megváltoztatott

Történt aztán valami, ami egész életemre nagy kihatással volt. Nővérem, Evelyn 1948-ban elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival. Ekkor Jehova Tanúiról mindössze annyi volt az ismeretem, hogy ők a hazafias és a politikai kérdésekben semlegesek maradnak. Bennem erősen buzgott a hazafias érzés, és nem akartam, hogy nővérem ilyen emberek társaságába keveredjen. Igen erőteljesen elleneztem a tanulását. Ő azonban felismerte, hogy amit tanul, az mind igaz, és nem hallgatott rám. Ő is, valamint gyermekeinek és unokáinak többsége mind a mai napig hűséggel szolgálja Jehova Istent. Én magam is hálás vagyok Istennek és nővéremnek, hogy nem hagyott fel a tanulással, mert egy napon, mikor otthon voltam a konyhában, belehallgattam a Biblia tanítójával a Bibliáról folytatott beszélgetésbe, és azt vettem ki a beszédből, hogy lesz majd egy Paradicsomi föld, ahol lehetséges lesz örökké élni. Újra eszembe jutott a János 3:16. verse, és azt gondoltam: ’Hát ebben fog megnyilvánulni Istennek Jézus által irányunkba kimutatott szeretete’. Ezután minden héten a konyhából figyeltem. Nemsokára behívtak, hogy üljek közéjük és vegyek részt a tanulmányozáson. Így ismertem meg a szerető igaz Istent, Jehovát.

Szüleim is részt vettek a tanulmányozásban, s amikor Ypsilantiba, Michigan államba költöztünk, tovább folytatták a Biblia tanulmányozását. Ezután hamarosan én is csatlakoztam hozzájuk. 1950-ben voltam ott életemben először Jehova Tanúinak egyik nagy nemzetközi kongresszusán a Yankee Stadionban, New York Cityben. Az igaz szeretetnek ez az egész héten át tartó megnyilvánulása meggyőzött arról, hogy ők azok az emberek, akikkel én szoros barátságot kívánok ápolni életem hátralévő részében. Ezen a kongresszuson adtam át magam Jehovának, az igaz Istennek, és megfogadtam, hogy őt fogom szolgálni.

A kongresszusról Michiganbe való hazatérésünk során abban az örömben volt részünk, hogy meglátogathattuk az Őrtorony Biblia Gileád Iskolát, azt az iskolát, ahol misszionáriusokat képeznek ki külföldi országokban végzendő szolgálatra. Ebben az időben az Iskola egy gyönyörű vidéki környezetben helyezkedett el, South Lansing közelében, New York államban. A látogatás alkalmával azt a célt tűztem ki magam elé, hogy én is misszionárius leszek.

1950. szeptember 10-én merítkeztem alá két másik személlyel együtt egy tanya kicsiny patakjában. Akkor 19 éves voltam. Társaságom alaposan megváltozott, s amikor találkoztam egykori cimboráimmal, azt kérdezték tőlem: ’mi történt veled?’ Egyesek azt mondták, megőrültem. Pedig soha annyira nem voltam épelméjű, mint éppen akkor! Édesapám is meglepődött a változásomon, és nagyon boldog volt.

1951-ben feleségül vettem Earline Merlau Olsont. Az ő családi háttere egészen más volt, mint az enyém, mivel őt olyan szülők nevelték fel, akik Isten iránti teljes önátadásban éltek. A nyári iskolai szünidőt a teljes idejű prédikáló-szolgálatban töltötte, és az volt a vágya, hogy szolgálata kiterjedjen, és misszionárius területen folytathassa a szolgálatát.

Célkitűzések követése a nehézségek ellenére

A hatóságokkal még egyszer összeütközésbe kerültem, de most, életemben először, nem valamilyen bűncselekmény miatt, hanem keresztényi semlegességem miatt — tehát mint keresztény kerültem börtönbe! Az alatt az egy nap és egy éjszaka alatt, amelyet a megyei börtönben töltöttem, erőteljesen tapasztaltam magamon Isten szerető, védelmező gondviselését. Az egyik rab, szemmel láthatólag a zárkafőnök, azt mondta a többieknek, hogy egy rendkívüli bírósági tárgyalást rendez, és én vagyok a kiszemelt áldozat. Na, most mitévő legyek? Visszatérjek-e az oly sok évig gyakorolt bűnözői pályafutásomhoz vagy bízzak Istenben? Én Jehovához könyörögtem, hogy segítsen kitartani hűségben, és adjon bölcsességet és erőt. Rögtön ezután egy másik fogoly jött a segítségemre. Azt mondta a többieknek, hogy legyen ő a kiszemelt áldozat, engem pedig szó szerint maga mögé parancsolt és ezt mondta: „Velem gyűlik meg a bajotok, ha őt bántani meritek.” Feszült pillanatok következtek. A zárkafőnök azután megszólalt: „Felejtsétek el az egészet! Nem olyan fontos a dolog.” Én pedig hálát adtam Istennek! Az ügyvédemnek másnapra sikerült elintéznie, hogy kikerüljek, de a per eltartott három évig. Utána prédikáló szolgai minőségben végérvényesen felmentettek a katonai szolgálat alól.

1955. május 1-jén feleségemmel együtt elkezdtük a teljes idejű evangéliumhirdetői vagy úttörő pályafutást. Két évig az Ypsilanti-i gyülekezetben, Michigan államban végeztük az úttörő szolgálatot. Ezután meghívást kaptunk, hogy 1957. május 1-jétől kezdődően különleges úttörőként szolgáljunk Burlingtonban, Vermont államban. Az ott töltött két évünk alatt részt vettünk a gyülekezet talpraállításában. Az első Királyság-termünk a város központjában volt! Vasárnap a nyilvános előadás címe ez volt: „Kommunizmus vagy kereszténység — melyik a kettő közül?” Mivel fenyegetések hangzottak el, hogy megakadályozzák az összejövetelt, elmentem a rendőrségre és megkérdeztem, szükség esetén számíthatunk-e a védelmükre. Ők megnyugtattak, hogy számíthatunk, és nem lesz semmi gond. Körülbelül 20 perccel az összejövetel megkezdése előtt egy emberekkel teli kocsi parkolt le a Királyság-terem előtt. Perceken belül megérkezett a rendőrség, beszéltek az emberekkel és azok nyomban távoztak. Mi pedig békésen, szép rendben megtartottuk az összejövetelt.

Végre misszionáriusokként!

Az Őrtorony Társulattól meghívást kaptunk, hogy 1959. május 1-jével kezdődően vegyünk részt a főhivatali munkában New York Cityben. Amikor dolgainkat már rendezgettük, hogy odamenjünk, újabb levél érkezett. Ebben meghívtak bennünket, hogy 1959. szeptembertől kezdődően vegyünk részt a Gileád Iskolán misszionáriusi kiképzés céljából. Két nagy áldás is egyetlen évben! Végül is elérhető közelségbe került a célunk, az, hogy misszionáriusok legyünk. Szent szolgálatunk ezzel tovább bővült!

1960 februárjában közel hat hónapi tanulmányozás és kiképzés után végeztünk a Gileád Iskola 34. osztályában. Kiutalt területünk a kolumbiai Bogota városa lett, ahová 1960. március 1-jén érkeztünk meg.

Az első nehézség, amit le kellett küzdenünk, a spanyol nyelv megtanulása volt. A szavak téves használata sok nevetésre adott okot. Emlékszem, az első kerületkongresszusunkon a szállás osztályon dolgoztam, és testvérektől azt kérdeztem, tudnának-e matracokat (colchones) kölcsönözni, de én ehelyett a cochinos (malacok) szót használtam. Ők kedvesen megkérdezték: „Mire akarod azokat tulajdonképpen felhasználni?” Azt mondtam: „Arra, hogy a testvérek ráfeküdhessenek.” Nagy nevetés után megkaptuk a matracokat.

Miközben gyönyörködtünk Isten teremtésművében, a fenséges hófödte Andok hegység természetes szépségeiben, a dzsungelekben és a fennsíkokban, sok feledhetetlen élményünk volt. Az egyik ilyen élményben akkor volt részünk, amikor különleges úttörőket látogattunk meg Villavicencio-ban, ahol a llano (fennsík) kezdődik. San Martín városban találkoztunk a granadai Tanúknak egy csoportjával. Ez volt az első alkalom, amikor a San Martín-i emberek hallottak a Királyság-üzenetről. Miközben feleségem egy hölgynek beszélt a lakásánál, egy kisfiú odament a feleségemhez és megkérdezte tőle, mit csinál. Mikor megmondta, a fiú elment, de újra visszajött és azt mondta, hogy az utca túloldalán levő gyógyszerészeti vegyesboltból az egyik vevő szeretne vele beszélni. A férfi örömmel hallgatta meg az üzenetet s a feleségemnél lévő összes bibliai irodalomból kért. Mikor felajánlotta feleségem, hogy postán tudna neki küldeni Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat, ezt mondta: „Olyan messze lakom a fennsíkon, hogy oda a posta nem jön ki. Itt kellene felvennem San Martínban a postai küldeményeimet, de évente csak egyszer jövök ide, hogy beszerezzem a szükséges dolgokat.” Gondviselésszerűen abban az évben pontosan akkor kellett ideérkeznie, mikor mi ott voltunk.

Nagyon nagy örömöt jelentett számunkra Isten Szava igazságának megosztása a kolumbiaiakkal mintegy 16 éven át, miközben igénybe vettünk mindenféle közlekedési eszközt: piragua-t (fatörzsből kivájt csónakot), repülőgépet, buszt, autót, lovat és szamarat. Bárhová mentünk, mindenütt barátságos emberekkel találkoztunk, akik örömmel vitatták meg a bibliai igazságokat, és boldogok voltak, hogy megismerhették és igazán megérthették Jehova és drága Fia szeretetét.

A szent szolgálat végzése újra az Egyesült Államokban

1976-ban személyes természetű kötelezettségek miatt vissza kellett térnünk az Egyesült Államokba, ahol úttörőként folytattuk szent szolgálatunkat. Azután 1980-ban lehetőségem volt utazó felvigyázói minőségben a körzet sok gyülekezetét meglátogatni. Spanyolul beszélő területen kellett szolgálnom. Nagy öröm volt együtt munkálkodni a kedves, szerető szellemi testvéreinkkel az Egyesült Államok különböző részein.

Amikor gyermek voltam, anyám azt mondta: „Soha ne feledd, Isten szeret!” Hálás vagyok Jehovának, hogy földi szervezete útján segített megértenem az ő szeretetét, valamint azt is, hogy mindez mit jelent az emberiség számára, ugyanakkor köszönöm neki azt is, hogy Szavának és szellemének segítségével megváltoztam, hogy belőlem, az ifjúkori bűnözőből olyan személy lett, aki elfogadható előtte a szent szolgálat végzésére. Azóta áldásait kiárasztotta rám, s lehetővé tette, hogy kitűzött céljaimat elérjem. Feleségemmel együtt nagyon hálásak vagyunk Jehovának, az ő Fiának és hűséges szervezetének, hogy oly bőséges kiváltságban volt részünk Isten szent szolgálatában, s örömökben túláradó életet élhettünk (Robert D. Reed elmondása alapján).

[Kép a 27. oldalon]

Robert és Earline Reed

[Kép a 28. oldalon]

Nagymosási nap feleségem, Earline részére Kolumbiában