A Maja romok — Egy letűnt kor néma őrei

Az Ébredjetek! guatemalai tudósítójától

A MEXIKÓI meleg, félsivatagi Yucatán-alföldtől le egészen a közép-amerikai Guatemalában és Belizében található buja, örökzöld esőerdőkig, valamint El Salvador és Honduras forró völgyein át láthatók a kiásott és mozaikszerűen részben helyreállított maja romok. E romok, mint valami magányos őrszemek ügyesen megtervezett, magasba nyúló díszes templomok és impozáns paloták letűnt korának emlékei. Valamikor biztos megcsodálták az akkori emberek ezeket az épületeket, most viszont képzeletünket erősen foglalkoztató régészeti talányok; emlékeztetői egy örökre letűnt, ragyogó korszaknak.

Mit tette a több mint 2000 évvel ezelőtti maja kultúrát oly kiemelkedővé? Annak ellenére, hogy teljesen hiányoztak a kerekes járművek, a fémeszközök és az igásállatok, és nem ismerték a boltíves zárókövet, továbbá örökös problémájuk volt az egyre terjeszkedő őserdővel, mégis sikerült a majáknak kialakítani az észak-amerikai kontinensen valaha is felfedezett legnagyobb, prekolombiánusa indián civilizációt. „Tökéletes írásrendszert alakítottak ki — az egyetlen olyan valódi írásrendszer volt ez, amelyet az amerikai kontinensen alakítottak ki —, ezenkívül figyelemre méltó volt matematikai és csillagászati ismeretük” — jegyzi meg a Smithsonian folyóirat. „Ezek az emberek találták ki a zéró fogalmát, és olyan naptáruk volt, amelynek segítségével pontosan ki tudták számítani a bolygók és az égitestek körforgását”.

A klasszikus maja korszak

A maják igyekeztek az időt pontosan meghatározni és feljegyezni. E téren kiváló eredményeket értek el. Klasszikus korszakuk idején, i.sz. 250 és i.sz. 900 között sikerült megmérniük a tropikus évet, és pontosan meg tudták mondani, mikor lesznek nap- és holdfogyatkozások, valamint kiszámították a Vénusz nap körüli keringési idejét.

A maja tudósok és írástudók írásos feljegyzéseket készítettek papíron. A papír úgy készült, hogy kecskefügefa háncsát apróra zúzták és enyvvel összeragasztották. Írásuk részben hangegységeket jelentő, fonetikai jelekből, részben szavakat helyettesítő képírás jelekből állt. Írásuk egyike az ember által kifejlesztett öt fő írásrendszernek. A The New Encyclopædia Britannica azt írja, hogy a maják találták fel a számok helyértékét és a zérót, „ami az emberi elme egyik legcsodálatosabb teljesítménye volt”. A történelem rajtuk kívül csak két olyan civilizációt ismer, ahol ismerték a zéró fogalmát, ezek a hinduk és az arabok voltak.

Jóllehet ezek meglepő eredmények, Michael D. Coe archeológus a The Maya című könyvében tárgyilagosan megállapítja: „Senkinek sem szabad azonban túlzásba esnie. A mai értelemben vett tudomány akkor még nem létezett. Helyén, miként a mezopotámiai civilizációknál is, volt egy eléggé pontos csillagászati adathalmaz, amit csak számmisztikának nevezhetünk, ezt a papok fejlesztették ki saját vallásos céljaikra.”

A maják, becslések szerint legfeljebb 3 000 000-an lehettek, és 40, egyenként több mint 20 000 főt számláló városban laktak, lenyűgüző piramisokat és templomokat építettek. Bár nem voltak kerekes járműveik, mégis el tudták szállítani az óriási kőtömböket építményeikhez. E kőtömböket valami keményebb kővel, dörzsfonadékkal, obszidiánnal vagy más, természetben található anyaggal faragták ki. A római építészetben használatos kerekített, boltíves zárókövektől eltérően, pontosan megtervezett épületeiknél konzolos ívet használtak — e célból a nyílás mindkét oldalán a falazat rétegei úgy készültek, hogy a kövek átfedték egymást és eltolódva kiálltak, melyet végül is a tetején egy nagy lapos kő zárt le. Az épület falait díszes szoboralakok és hieroglifák ékesítették. Ezenfelül a klasszikus maja korszakot a sokszínű cserépedények készítése és a sztélék, sima kőtáblák felállítása jellemezte, melyeken fontos eseményeket örökítettek meg.

A maja sztélék

Emberemlékezet óta az emberek mindig szerették nevüket és hőstetteiket megörökíteni valamilyen elpusztíthatatlan anyagon, például agyagon vagy kövön. Ennek bizonyítéka a letűnt Babilonról fennmaradt Nabonidus krónika vagy az ősi Egyiptomból fennmaradt rosette-i kő. A maják sem voltak kivételek. Legalább ezer, különböző formájú, és általában 2,5—3 méter nagyságú kőoszlopot vagy sztélét fedeztek fel. Ezek a sztélék a mai értelmezés szerint a maja uralkodók tiszteletére emelt emlékművek voltak — rajta a szóban forgó uralkodó uralkodási idejével és történetével. A guatemalai Tikálban talált 86 sztélé óriási sírkövek benyomását kelti. Közülük csupán 21 szobrászati kőfaragás, amely rendszerint díszesen öltözött, sík domborműves ábrázolású, balra fordult alakot ábrázol, aki jogart tart kezében és foglyokon tapos.

Az egyik titok, amely a maja-kutatókat gyötörte az volt, hogyan értelmezzék a maja hieroglifa írást, az úgynevezett véseteket. Mennyire sikerült megfejteni? „Véleményem szerint ma az emlékműveken található vésett jeleknek körülbelül 75 százalékát tudjuk elolvasni” — mondta David Stuart, maja-tudós. „És ebből az tűnik ki, hogy a majákat rendkívül érdekelte, hogy feljegyezzék uralkodóik családfáit, feljegyezték róluk, mikor léptek hivatalba, hány hadifoglyot ejtettek el a háborúban, és mikor mutattak be rituális véres emberáldozatokat és szertartásokat.”

Gyors egymásutánban három jelentős áttörés segített a rejtély megoldásában. Először 1958-ban Heinrich Berlin epigráfus bebizonyította, hogy az emlékműveken szimbolikus vésett díszítés található, amely vagy azokat a maja városokat szemlélteti, ahol az emlékműveket találták, vagy az ott uralkodó maja-dinasztiákat.

A második áttörés 1959-ben volt, amikor Tatiana Proskouriakoff maja-kutató felfedezte, hogy összefüggés van a Piedras Negras-ban talált 35 dátumozott — tudatosan hét csoportba állított — monolit, valamint a között a tény között, hogy a hét csoportból egyiknek a beszámolója sem ölel fel egy átlagéletkornál hosszabb időt. Mindegyik csoportról bebizonyította, hogy élethű eseményeket örökít meg egy teljes uralkodási időből. Végül pedig bebizonyosodott, hogy a hieroglifák olyan írásrendszert alkotnak, amelynek nyelvtani szerkezete és fonetikus jelei vannak.

Maja területen talán sehol sem találtak ilyen művészi sztéléket, mint Nyugat-Hondurasban, a gyönyörű Copán romjainál. Ennek az elegáns maja központnak a területén belül zöldszínű vulkáni tufából, az úgynevezett trachitból művészien kifaragva számos monolitot találtak — a tufa kibányászásának idején puha, és később keményedik meg fokozatosan, ahogyan a természeti elemek hatásai érik. Kiválóbb, mint a tikáli mészkő, s emiatt alkalmasabb a szobrászi szabad megmunkálásra, aminek bizonyítéka a háromdimenziós térhatás.

Egyesek szerint az eddigi legszebb vésett díszítéseket a furcsa Quiriguában találták — ebben a kicsiny, csendes maja központban, amely a guatemalai banánországban, az egykori esőerdei Copántól mintegy 50 km-re északra terül el. Jóllehet a templomegyüttes nem túl látványos, viszont annál látványosabb a tizenkét homokkőből készült sztélé. A 65 tonna súlyú „E” sztélé a legnagyobb maja emlékmű; 11 méter magas, 1,5 méter széles és 1,3 méter vastag.

A klasszikus Tikál

A Petén őserdő legmélyebb zugaiban fekszik Észak-Guatemalában Tikál, az eddig feltárt legismertebb klasszikus maja központ. A 130 négyzetkilométer nagyságú város szíve körülbelül 16 négyzetkilométert tesz ki, ahol több mint 3000 épület található, kezdve a jelentéktelen lakásoktól a magas, zikkuratszerű templomokig. A legnagyobb, a IV. templom, a 65 méter magas, égbe nyúló, Kétfejű Kígyó temploma. Tikál igazi központja az egy hektárnyi főtér volt, ahol a I. templom állt, valamint keleten az Óriás Jaguár templom, és nyugaton a II. templom, az Álarcosok temploma.

Mi volt ezen templomok fő rendeltetése? Bár e tekintetben még mindig sok a bizonytalanság, Edwin M. Shook,b maja-régész az Ébredjetek!-nek ezt nyilatkozta: „Ezek vallásos jellegű templomok voltak, és ebből a célból épültek. Másrészről egy bizonyos egyénnel szemben kívánták tiszteletüket leróni azzal, hogy ilyen tiszteletreméltó helyen helyezték el maradványait. Például a Westminster Apátságot sem azért építették, hogy sírokat helyezzenek el ott. De a britek úgy kívánják nagyjaikat megtisztelni, hogy hamvaikat a Westminster Apátság épületében helyezik el. Pontosan ezt láthatjuk az egész maja rendszernél is, néhány kivételtől eltekintve.” Shook nevéhez fűződik Tikál fő kövezett útjainak a felfedezése, melyeket a korábbi kutatók — például Mendez, Maudslay, Maler és Tozzer kutatók nevei alapján nevezett el.

A főtér két oldalán foglal helyet az Északi és a Központi Fellegvár, amelyek állítólag kormányzói épületek és paloták voltak. A Déli Fellegvár közelében található a Hármas Labdaudvar, amely egykor hangosan visszhangzott a védőruhába öltözött játékosokon irányt változtatott kaucsuklabda nehéz puffanásaitól. Mivel Tikál porózus mészkő alapon épült, amelyen az értékes esővíz könnyen áthaladt, a maják kénytelenek voltak több víztárolót építeni. Ezek közül némelyik eredetileg mészkőbánya volt. Ezeket a ciszternákat a víz elszivárgásának megakadályozása végett különleges agyaggal bélelték ki. A Déli Fellegvár, a Keleti és a Nyugati tér, a Hét Templom tere, a Központi Vásárcsarnok, a vallási körmenetekre használt négy fő kövezett út, és az Eltűnt Világ nevű komplexum — melyet a guatemalai régészek nemrég állítottak helyre —, egy-egy olyan jellegzetesség, ami Tikálból megmaradt.

A klasszikus korszak letűnése

Mi vetett véget a klasszikus korszaknak? Az elméleteknek se szeri, se száma, de igazában senki sem tudja a pontos okot. Amit biztosan tudunk, az az, hogy a datált sztélék, paloták és középületek építése hirtelen szakadt meg. A Tikálban talált utolsó sztélé i. sz. 869-ből való. A lakosság ekkor elhagyta a nagy maja városközpontokat, és apró elszórt mezőgazdasági falvakban telepedett le. Az őserdő, amit addig sikerült féken tartani, most utat tört magának. A lakóházak repedéseiben és bemélyedéseiben facsemeték eresztettek gyökeret, és nagy fává nőttek. A gyökerek több méter vastagra is megnőttek, és szétfeszítették a házak sarkait, a mészkőtömböket elmozdították, meggyengítették a falakat, és erősen megrongálták a konzolos boltozatokat. Most Tikál és testvérvárosai árván és elhagyatottan rejtőznek ott a külvilág szemétől távol, és alusszák álmukat a dzsungel fojtogató ölelésében.

De tudunk-e valamit e korszakról a fennmaradt maja írások alapján? Bizonyára tudnánk, csakhogy ezek a XVI. századi spanyol hódítók kezére kerültek. „Diego de Landa, Yucatán első püspöke kezdeti nagy katolikus buzgalmában azzal is fokozta a titokzatosságot, hogy a maja kultúra maradványait igyekezett sorra megsemmisíteni” — írta a Smithsonian. „Elégetett sok-sok kódexet, bennszülöttek háncspapírra írt könyveit (csupán négy maja kódex fennmaradásáról tudunk), pedig ezek fényt deríthettek volna ezekre a dolgokra, és sok későbbi zűrzavartól kíméltek volna meg bennünket.”

Így hát az a néhány mozaik, amit sikerült összeállítani a közép-amerikai maja világ romjaiból, még mindig tele van régészeti rejtélyekkel. Ezek a romok most már csendesen megmaradnak egy letűnt kor magányos őrszemeinek.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 15. oldalon]

El Castillo, a hét maja építmény legnagyobbika a yukatáni Chichén Itzán, Mexikóban

[Kép a 16. oldalon]

Piramis templom (i.sz. hetedik század), a Tikál főtére, Guatemala

[Képek a 17. oldalon]

Ősi labdajáték, amit ebben a copáni udvarban játszottak, Hondurasban

[Forrásjelzés]

Instituto Hondureno de Antropologia e Historia

Egy Chac Mool, előtér, lehet, hogy emberi szivek befogadására használták; A harcosok temploma, a yukatáni Chinhén Itzán, Mexikó