Az emberi uralom a megméretés mérlegén

4. rész: „Mi, a nép”

Demokrácia: Népuralom, olyan politikai rendszer, amelyben a hatalmat a nép közvetlenül vagy választott képviselői útján gyakorolja.

„MI, az Egyesült Államok népe  . . . elrendeljük és megerősítjük ezt az alkotmányt.” Az Egyesült Államok alkotmányának előszavába nagyon odaillők ezek a megnyitó szavak, mivel az alapító honatyák a demokráciát kívánták megjobbítani az Egyesült Államokban. A görög eredetű „demokrácia” szó jelentése „népuralom”, vagy ahogy Abraham Lincoln, az Egyesült Államok 16. elnöke meghatározta: „népuralom a néppel, a népért.”

Az ókori Görögország, amelyet gyakran a demokrácia bölcsőjének neveznek, azzal büszkélkedik, hogy már i. e. az ötödik században több városállamában demokrácia volt, nevezetesen Athénban is. Az akkori demokrácia azonban különbözött a maitól. Mindenekelőtt abban, hogy a görög polgárok közvetlenül is részt vettek a kormányzásban. Minden férfi állampolgár részt vett azokon a gyűléseken, amelyeket az év folyamán a felmerülő problémák megvitatására tartottak meg. A gyűlés tagjai egyszerű többségi szavazattal döntöttek arról, mi legyen a városállam vagy polisz politikája.

A nők, a rabszolgák és az idegen állampolgárságú lakosok nem élveztek politikai jogokat. Így az athéni demokrácia csak néhány kiváltságos személy demokráciája volt, egy úgynevezett arisztokratikus demokrácia. A lakosságnak mintegy 50—80 százaléka valószínűleg egyáltalán nem szólhatott bele a politikai ügyekbe.

De ez a rendszer biztosította a szólásszabadságot, mivel a szavazó állampolgároknak joguk volt véleményüket kinyilvánítani, mielőtt valamilyen döntés született. A politikai állás nyitva állt minden férfi állampolgár előtt, nem csupán egy kisebb elitre korlátozódott. Az ellenőrzési rendszer is úgy lett megtervezve, hogy megakadályozza az egyének vagy a csoportok részéről a politikai hatalommal való visszaélést.

„Az athéniak igen büszkék voltak a demokráciájukra” — mondja D. B. Heater történész. „Úgy gondolták, a demokrácia közelebb visz a teljes és tökéletes élethez, mint a helyette szóba jöhető monarchia vagy arisztokrácia.” A demokrácia nyilvánvalóan szépnek indult.

A demokrácia kinőtt bölcsőjéből

Eltekintve azon gyakorlattól, melyet szűk körben a városi gyűléseken New Englandban (USA), valamint Svájc egy-két kantonjában bizonyos mértékben még követnek, közvetlen vagy igazi demokrácia ma már nem létezik. Ha a mai államok puszta nagyságára és a több milliót kitevő lakosságára gondolunk, máris belátható, hogy az effajta kormányzás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Ezenkívül hány polgárnak lenne a mai elfoglalt világban ideje ahhoz, hogy órákat töltsön el politikai kérdések megvitatásával?

A demokrácia kinőtt gyermekkorából s meglehetősen ellentmondásos felnőtté — többarcú felnőtté lett. A Time folyóirat erről ezt mondja: „Lehetetlen a világot kimondottan demokratikus és nem demokratikus tömbökre felosztani. Még az úgynevezett demokráciákon belül is vannak fokozatok az egyéni szabadság, a pluralizmus és az emberi jogok tekintetében, éppen úgy, amint eltérő mértékű a különböző diktatúrák esetében az elnyomás.” Mindazonáltal a legtöbb ember a demokratikus kormányzatok alatt mindenekelőtt bizonyos alapjogokat szeretne élvezni, például személyes szabadságot, egyenlőséget, az emberi jogok tiszteletben tartását és a törvény előtti jogegyenlőséget.

A tegnapi közvetlen demokráciából mára képviseleti demokrácia lett. A törvényhozó testületek, akár egykamarás törvényhozási rendszerről van szó, ahol csak egy kamara van, akár kétkamarás rendszerről van szó, ahol két kamara működik, olyan egyénekből tevődnek össze, akiket a nép választ meg — vagy jelöl ki — saját képviseletére és a nép javát szolgáló törvények meghozatalára.

A nemzetek már a középkorban kezdtek áttérni a képviseleti demokráciára. A XVII. és XVIII. századra az olyan XIII. századi elrendezési mód, mint például Angliában a Magna Charta és az Országgyűlés egyre nagyobb jelentőségre tettek szert, valamint megnőtt az emberek jogegyenlőségéről, veleszületett jogairól és a népfelségről vallott politikai elvek jelentősége is.

A XVIII. század második felére a „demokrácia” szót széltében-hosszában használták, bár egy kicsit kétkedve. A The New Encyclopædia Britannica ezt mondja: „Még az Egyesült Államok 1787-ben megalkotott alkotmányának szerzői is viszolyogtak attól a gondolattól, hogy az egész népet belevonják a politikai ügyek intézésébe. Egyikük, Elbridge Gerry, a demokráciát a ’legnagyobb politikai rossznak’ nevezte.” Ennek ellenére mások, miként az angol John Locke is, változatlanul azt akarták, hogy a kormány a nép jóváhagyásától függjön, amelynek veleszületett jogai szentek és sérthetetlenek.

Köztársaságok

Sok demokrácia köztársaság, azaz olyan államforma, amelyben az államfő nem egyeduralkodó, hanem többnyire egy választott elnök. A világ egyik legelső köztársasága az ókori Róma volt, ahol azonban csak szűk értelemben vett demokrácia érvényesült. Ennek ellenére ez a részben demokratikus köztársaság több mint 400 évig fennmaradt, mielőtt a monarchia és a Római Birodalom lépett volna a helyébe.

Ma a leggyakoribb államforma a köztársaság. Egy 1989-es forrásmű 219 kormányt és nemzetközi szervezetet sorol fel, ebből 127 köztársaság, jóllehet nem mind képviseleti demokrácia. A köztársasági államforma tehát eléggé elterjedt.

Egyes köztársaságok központosított rendszerek, azaz olyan uralmi rendszerek, amelyekben a vezetést egy erős központi hatalom gyakorolja. Vannak szövetséges rendszerek, itt a hatalom megoszlik és a kormányzást két szinten gyakorolják. Az Amerikai Egyesült Államok a nevéből következően is az utóbbi szövetségi államrendszer típusba tartozik. A nemzeti kormányzás az egész nemzet érdekeit képviseli, míg az egyes tagállamok kormányai a helyi szükségletekkel foglalkoznak. Természetesen az ilyen átfogó kifejezéseken belül rengeteg variáció lehetséges.

Egyes köztársaságok például szabad választásokat tartanak. Polgáraiknak lehetőségük van több poltikai párt és több politikai jelölt közül választani. Akadnak olyan köztársaságok is, amelyek feleslegesnek tartják a szabad választásokat, mondván, hogy a nép demokratikus akarata más módon is megvalósulhat; például úgy is, hogy a termelési eszközök közös tulajdonba kerülnek. Jó példa erre az ókori Görögország. Ott egyszerűen ismeretlenek voltak a szabad választások. A tisztségviselőket sorshúzással választották meg, és csupán egy vagy két évig szolgálhattak hivatalukban. Arisztotelész ellenezte a választásokat, azt állította, hogy ezekből ered „a legjobbak” kiválasztásának arisztokratikus eleme. A demokráciának azonban feltehetően az egész nép uralmának, és nem csupán „a legjobbak” uralmának kell lennie.

Legjobbak, de mihez képest?

Még az ókori Athénban is vitatható volt a demokratikus uralom. Platón kételkedett ebben. A demokratikus uralmat azért tartotta gyengének, mert olyan tudatlan emberek gyakorolták, akiket egy demagóg szónok bármikor befolyásolni tudott megindító szavaival. Szókratész ezért azt mondta, hogy a demokrácia nem egyéb, mint csőcselékuralom. Arisztotelész is, akit a három legkiemelkedőbb ókori görög filozófus közé sorolnak, úgy érvelt, mondja az A History of Political Theory című könyv, hogy „minél demokratikusabbá válik egy demokrácia, annál nagyobb a hajlam arra, hogy a csőcselék vegye kezébe az irányítást  . . . és ily módon a demokrácia zsarnoksággá aljasul”.

Mások is hasonló kétségeiknek adtak hangot. Jawaharlal Nehru, India volt miniszterelnöke, jónak nevezte a demokráciát, de kiegészítette megjegyzését ezekkel a félreérthetetlen szavakkal: „Azért mondom jónak, mert a többi rendszer sokkal rosszabb.” William Ralph Inge, angol főpap és író valamikor ezt írta: „A demokrácia olyan uralmi forma, amelyet ésszerűen védelembe lehet venni, de nem azért, mert jó uralom, hanem azért, mert vannak ennél sokkal rosszabb uralmak is.”

A demokráciának több gyengéje is van. Például az is, hogy sikeres működése érdekében az egyéneknek készeknek kell lenni arra, hogy saját érdekeiket alárendeljék a többség jólétének. Ennek megfelelően esetleg támogatniuk kell olyan adóintézkedéseket vagy egyéb törvényeket, amelyek személy szerint számukra ugyan nem kívánatosak, de az egész nemzet jóléte szempontjából viszont szükségesek. Ilyen önzetlen indíttatásból fakadó törődésre még a demokratikus „keresztény” nemzetekben is alig akad példa.

Egy másik gyenge pontjára Platón mutatott rá. Az A History of Political Theory szerint támadta „a politikusok tudatlanságát és hozzá nem értését, amely a demokráciák tipikus átka”. Sok hivatásos politikus amiatt panaszkodik, hogy nehéz a kormányzás posztjára képzett és tehetséges személyeket találni. Még a megválasztott képviselők is alig különbek a politikai amatőröknél. A televízió korszakában a jelölt a megnyerő külseje vagy a veleszületett képessége által sokkal több szavazatot nyerhet a megválasztásánál, mint a hivatalbeli rátermettsége által.

A demokráciáknak egy másik letagadhatatlan hátránya a kivitelezési lassúság. Egy diktátornak elég megszólalnia, és parancsait máris végrehajtják! A demokráciában a szűnni nem akaró viták lelassíthatják az előrelépést. Nem kétséges, hogy sok előnye van annak, ha egy vitás ügyet alaposan meghánynak-vetnek. De ahogy Clement Attlee, Nagy-Britannia volt miniszterelnöke egykor megjegyezte: „A demokrácia olyan uralom, ahol mindent megvitatnak, de csak akkor működőképes, ha álljt tudunk parancsolni a nép beszédének.”

De miután álljt parancsoltak a beszédnek, vajon milyen mértékben tükrözik majd „a nép akaratát” a meghozott döntések, ez bizony vitatható. A képviselők vajon a választóik többségének véleményét vagy — ez a gyakoribb eset — a saját maguk véleményét szavaztatják meg? Vagy egyszerűen pártjuk hivatalos poltikájának bólogatójánosai lesznek?

Az a demokratikus elv, hogy működjék egy hatékony ellenőrzési rendszer a megvesztegetés meggátolására, jó gondolatnak tűnik, csak ritkán hatásos. 1989-ben a Time folyóirat „egy minden szinten érezhető kormányzati válság”-ról beszélt, s az egyik vezető demokratikus kormányzatot „pöffeszkedő, tehetetlen, működőképtelen óriás”-nak nevezte. Az 1980-as évek közepén egy másik kormány pazarlásának kivizsgálására felállított különleges bizottság elnöke kénytelen volt így nyilatkozni: „A kormány működése szörnyűséges.”

Ilyen és más okok miatt aligha nevezhetők ideális uralmaknak a demokráciák. Vitathatatlan az az igazság, amelyet John Dryden XVII. századi angol költő is kiemelt, hogy „a többség is éppen úgy hajlamos a durva tévedésre, mint a kisebbség”. Henry Miller amerikai író nyers, de nem kevésbé pontos szókimondással ezt a csípős megjegyzést tette: „Vak vezet világtalant. Ez a demokrácia.”

Sírja felé megy?

A demokratikus uralom nagyobb tért hódított a jelen évszázadunkban, mint bármikor korábban. A legújabb kelet-európai politikai változások ennek szép bizonyítékai. Mindazonáltal, a „liberális demokrácia komoly válságban van a világon” — írta James Reston újságíró néhány évvel ezelőtt. Daniel Moynihan arra figyelmeztetett, hogy „a liberális demokrácia leáldozóban levő ideológia”, és „úgy tűnik, a demokráciák eltűnőben vannak”. Alexander Tyler brit történész szerint a demokratikus uralom nem tarthat örökké, mivel „ingatag pénzpolitikája miatt folytonosan csődben van”. Természetesen, nézete vitatható.

Mindenesetre a demokrácia az Édenben elkezdődött irányzat egyenes folytatása. Ott az emberek elhatározták, hogy nem Isten útját, hanem a saját útjukat fogják követni. De a demokráciát tekinthetjük az emberi uralom végső állomásának is, mivel — legalábbis elméletileg — mindenkit képes bevonni az uralkodásba. Ellenben nem igaz a következő latin mondás: Vox populi, vox Dei, „a nép szava Isten szava”. A demokratikus uralom támogatóinak készeknek kell lenniük arra is, hogy viseljék a felelősséget a demokrácia tetteiért. (Vö. 1Timótheus 5:22.)

És ez a tény egyre komolyabb 1914 óta. Abban a sorsdöntő évben az isteni uralom egyedülálló módon működni kezdett. Isten messiási Királysága most készen áll arra, hogy átvegye a teljes körű uralmat a világ ügyeiben. Mindenféle emberi uralom — beleértve a demokratikus uralmakat is — a mérlegen van megméretés céljából. Mi magunk is megméretünk egyénileg velük együtt, aszerint, amilyen mértékben támogatjuk azokat (Dániel 2:44; Jelenések 19:11–21).

[Oldalidézet a 24. oldalon]

„Nem a járókelő emberre tartozik, hogy irányítsa lépteit” (Jeremiás 10:23)

[Oldalidézet a 26. oldalon]

„Van út, amely egyenesnek látszik az ember előtt, de végül a halálba vezet” (Példabeszédek 14:12, Ökumenikus fordítás)

[Kép a 25. oldalon]

A demokratikus uralom támogatóinak készeknek kell lenniük arra is, hogy viseljék a felelősséget a demokrácia tetteiért

[Kép forrásának jelzése a 23. oldalon]

U.S. National Archives photo