Indiát tettük otthonunkká

AMILYEN kecsesen csak lehetett, Leona testvérem és én leereszkedtünk a földre és megkíséreltünk kényelmesen ülni. Előttünk a földön két fénylő banánlevél helyezkedett el, rajta gőzölgő rizs, valamint curry, chutney és különféle édességek. Minket, a két lányt, akik alig egy hete voltunk Indiában, esküvői fogadásra hívtak meg.

Figyeltük a helyi embereket, és ahogyan a többiek tették, mi is kezdtük jobb kezünkkel felszedegetni az ételt és az ujjainkkal enni. Forró, párás nap volt, és amint az erős, fűszerezett curryt fogyasztva ott ültünk a fogadási ponyva alatt, szó szerint csorgott az arcunkon a veríték. A chili portól folyni kezdett az orrunk. Biztosan érdekes látványt nyújtottunk! Mégsem tudjuk soha elfelejteni ezt a kellemetlen jelenetet, amely 38 évvel ezelőtt része volt indiai bemutatkozásunknak.

Azóta már jól megismerkedtünk Indiával és népe közül is sokakkal, miközben igyekeztük ezt az országot otthonunkká tenni. Miért? Nem pusztán a kalandvágy szellemétől vezérelve, hanem meghatározott célból. Először azonban, engedjétek meg nekünk, hogy elmondjuk, miképp kerültünk Indiába, és mi segített abban, hogy beilleszkedjünk.

Gyermekévek Kanadában

A kanadai Saskatchewan Humboldt nevű kis mezőgazdasági közösségében születtünk. Amikor az 1930-as években beköszöntött a gazdasági válság legmélyebb szakasza, édesapánk azt mondta, abba kell hagynunk az iskolát és dolgozni kell mennünk, hogy nehéz helyzetünkből kijussunk. Szó szerint sírtunk. Az volt a célunk, hogy középiskolát végezzünk, de az anyagi szükségletek háttérbe szorították ezt.

A második világháború alatt nővérem Leona belépett a kanadai légi haderőhöz, mialatt én otthon maradtam és dolgoztam. Rendszeresen jártam a katolikus templomba és a kórusban énekeltem. Egyszer, amikor pünkösdisták jártak nálunk, adtak nekem egy Bibliát, amit azután elvittem magammal a kórus összejövetelére. Amikor nem énekeltünk, ezt olvasgattam. Mindezt jelentették a plébánosnak, aki eljött hozzánk. Azt mondta, rossz hatással vagyok a többiekre és nem mehetek többet a kórusba énekelni. Valójában azt mondta, ki kell, hogy közösítsenek. Ezután nem mentem többet templomba.

Időközben Jehova Tanúi meglátogatták az otthonunkat és többféle bibliai témájú kiadványt hagytak családunknál. Végül tanulmányozni kezdtem a Tanúkkal. Amikor Leona hazajött szabadságra, elmondtam neki, amit már megtanultam. Részt vett a tanulmányozásaimon és tetszett neki, amit tanult. Amikor visszament Ottawába, a helyi Tanúkkal folytatta a tanulmányozást 1945-ben történt katonai leszereléséig. Ő és én, a között a 2602 személy között voltunk, aki 1946-ban az ohiói Clevelandben Jehova Tanúi Boldog Nemzetek elnevezésű teokratikus kongresszusán merítkezett alá.

Magunk elé tűzött életcél

Leona és én 1949-ben Calgaryba, Albertába költöztünk, ahol sok teljes idejű szolgával találkoztunk, akiket úttörőnek hívtak. Ők arra buzdítottak minket, hogy vegyük fel az úttörőszolgálatot. Először vonakodtunk, úgy éreztük, előbb egy kis tőkét kell összehoznunk a bankszámlán. Azonban Jehova Tanúi utazó felvigyázója, aki abban a körzetben szolgált, bátorított minket, így elkezdtük az úttörőszolgálatot bankszámla nélkül. Quebec tartományba kaptunk meghívást jelentkeztünk az úttörőszolgálat végzésére, ahol Jehova Tanúi tevékenysége akkor tiltva volt.

Nem volt pénzünk vonatjegyre, így Leona és én, két másik lánnyal együtt autóstoppal tettük meg az utat Kanada másik oldalára Montreálba, Quebecbe. Nem sokkal ezután lehetőségünk nyílt arra, hogy az Egyesült Államokban az Őrtorony Biblia Gileád Iskola végzőseinek bizonyítvány átadási ünnepségén jelen legyünk. Izgatottan figyeltük a sok fiatal férfit és nőt, akik egy külföldi országban rájuk váró misszionáriusi megbízatás betöltésére voltak felkészítve. Tüstént beadtuk kérelmünket ezen iskola elvégzésére.

Soha nem is álmodtuk, hogy hívni fognak minket, így valóságos meglepetés volt, amikor meghívást kaptunk a 20. osztályba, amely 1952 őszén indult. Hamarosan megtudtuk, hogy megbízatásunk Indiába szól majd, így egy indiai osztálytársunk elkezdte malajálam nyelven előzetes oktatásunkat. Indiai célunk az volt, hogy amennyi becsületes szívű embert csak lehet, a bibliai igazság ismeretéhez segítsünk.

Otthonunkká tettük Indiát

Az iskola elvégzése után 1953-ban 13-an hajóra szálltunk. Egy hónapig tartott, amíg Bombaybe értünk. A tömeg és a koldulók látványa igazán meglepett minket, de fokozatosan hozzászoktunk a megszokottól eltérő állapotokhoz.

Bombayből vonattal Kerala államba indultunk. Hetet közülünk Trichur városába jelöltek ki, ahol Jehova Tanúinak abban az időben még nem volt gyülekezete. Egy misszionáriusotthont kaptunk, de nem volt benne bútor, ezért kezdetben gyékényen aludtunk a földön. Napi teendőink közé tartozott, hogy a biztonságos ivóvíz érdekében felforraljuk a kútról hozott vizet, valamint fürdés céljára még több vizet melegítsünk. Mindezt, valamint a főzésünket egy egylángú petróleumfőzőn oldottuk meg.

A háztól távolabb olyan helyen volt az illemhely, ahol köztudottan kobrák és más kígyók tanyásztak. Képzelhetitek, hogyan éreztük magunkat mi, lányok. Továbbá óva intettek bennünket azoktól a zöld, vékony kígyóktól is, amelyek alkalomadtán a fákról lecsüngve készen álltak arra, hogy a fák alatt elővigyázatlanul elhaladó áldozatukat megcsípjék. Szükségtelen mondani, hogy esténként csak nagy ritkán merészkedtünk ki. Ha ez mégis előfordult, nagy zajt csinálva csapkodtuk a földet, és messze kikerültük a fákat. Igen, nagyon szokatlan körülmények közé kerültünk. De célunkat elménkben tartottuk, így idővel hozzászoktunk. Arra soha nem gondoltunk, hogy azért, mert a körülményeink nehezek, elmenjünk innen.

Már az első napon részt vettünk a prédikáló tevékenységben. Azonnal tömeg vett minket körül. Annyira elbátortalanodtunk kíváncsiságuk miatt, hogy misszionáriusotthonunk biztonságába menekültünk vissza. Később aztán megtanultuk értékelni az emberek egymás iránti őszinte érdeklődését.

Még mielőtt megtehettük volna bibliai felajánlásunkat, ilyen kérdésekkel halmoztak el minket: Ki az édesapátok és az édesanyátok? Miért vagytok ittt? Hány évesek vagytok? Ki fizet benneteket? Milyen ételt esztek? Miért nem vagytok férjnél? Nem akartok gyermekeket szülni? Miután megismerték ezeket a részleteket, általában odafigyeltek üzenetünkre. Amint jobban megértettük az embereket, kényelmesebben éreztük magunkat új környezetünkben.

Kerala gyönyörű hely, minden zöldell, és rengeteg kókuszpálma és egyéb pálmafa van itt. Sok szabad térség van, és olyan békés volt otthonunkig végigsétálni a rizsföldek mentén. Időnként csónakkal mentünk fel a folyó holtágán, hogy elérjük a falukat. A légkör nagyon nyugodt volt. Bár az emberek elfoglaltak voltak, mégis időt szakítottak arra, hogy meghallgassanak minket.

A kereszténység misszionáriusai is ott voltak a területünkön, ám a helyi emberek hamarosan észrevették a különbséget köztünk és köztük. Ők többféle társadalmi munkában foglalatoskodtak, azonban a Biblia tanításával keveset, vagy éppenséggel egyáltalán nem törődtek. Továbbá velük ellentétben mi nem tágas bungalókban laktunk, és a nagy forróság idején nem menekültünk fel a hegyekbe. A kereszténység misszionáriusai valójában rossz hírnevet szereztek a kereszténységnek.

Csaknem 8 évet töltöttünk Keralában, azután Bombaybe helyeztek át minket, azóta is itt szolgálunk. A túlnépesedett városba való költözés természetesen bizonyos alkalmazkodást is megkövetelt tőlünk. Ez a megbízatás viszont India népének számos rétegével hozott kapcsolatba bennünket.

Rögtön az elején alkalmunk volt jobban megismerni indiai testvéreinket és testvérnőinket is. Nagyon vendégszeretők voltak, mindig meghívtak magukhoz. Rendszerint nagyon kicsi házuk volt, és a magánélet, amihez hozzá voltunk szokva, náluk nem létezett. Az egyetlen létező hálószobában kellett együtt aludnunk — a nagyapa ott aludt az egyik sarokban, és körülöttünk számos gyerek aludt a földön. Mégis, az irántunk tanúsított szeretetük lehetővé tette számunkra, hogy alkalmazkodjunk ezekhez a körülményekhez.

Az évek során megtanultuk, hogy soha ne használjuk az „otthon” kifejezést, ha arról a helyről beszélünk, ahonnan eredetileg jöttünk. Inkább az az otthonunk, ahová szolgálati megbízatásunk szól. A különbözőségek hangsúlyozása helyett megtanultunk ízlésben és a teendők elvégzésének módjában inkább a körülöttünk élő emberekre hasonlítani.

Bombayből nemrégiben első megbízatásunk helyére, Keralába utaztunk. Változtak vajon a dolgok? Nos, amikor első ízben érkeztünk Keralába, az egész államban kevesebb mint 300 Tanú volt, most azonban több mint 4000-en voltak jelen azon a kerületkongresszuson, amelyre ellátogattunk. Micsoda öröm látni, hogy egyesek, akikkel 30 évvel ezelőtt tanulmányoztuk a Bibliát, még mindig hűségesen szolgálják Jehovát!

Amikor 1953-ban elkezdtük misszionáriusi szolgálatunkat, szeretteinket otthagytuk Kanadában. De Jézus szava szerint hamarosan sok apát, anyát, nőtestvért és fiútestvért nyertünk. (Márk 10:28–30.) És amint segítettünk tanulni a juhszerű embereknek Isten Szava igazságát, áldásként szellemi gyermekeink lettek. Célunkat soha nem tévesztettük el szem elől, és ezért valóban számos jutalomban részesültünk. Ezért hát, sajnálkozás nélkül, elégedettséggel tekintünk vissza arra, hogy Indiát tettük otthonunkká! (Tillie Lachmuth elmondása alapján).

[Képek a 15. oldalon]

Egy keralai csatornán

Gumikészítés