Profi betörő voltam

BUMM! A bíró kalapácsütésének hangja visszhangzott az egész tárgyalóteremben. Az ezt követő szavai, bár halkan mondta ki, nekem üvöltésnek tűnt. „Ezennel 15 évi szabadságvesztésre ítélem.” Soha nem felejtem el sem ezeket a szavakat, sem az azt követő eseményeket. A rendőrtiszt gyorsan visszakísért a tárgyalóteremből abba a szobába, ahol ideiglenesen fogva tartottak, és amely az utóbbi három hónap folyamán az otthonom volt.

Másnap korán reggel a zárkámból a folyosón át egy kicsiny szobába vezettek, ahol egy körülbelül 13 cm széles bőrövet szíjaztak rám és azt hátul becsatolták. Elöl két nagy fémkarika volt, amelyekbe a kezemet bilincselték. Amikor kész voltak ezzel a művelettel, a két tiszt egy másik előcsarnokba vitt, ahol a férfiaknak egy ugyanilyen módon megbilincselt csoportjához csatlakoztam. A férfiak kettes sorokban álltak egymás mellett. Engem is beállítottak a sorba és a láncot, amely a két sorban álló rabokat fűzte egybe, a bőröv oldalán levő harmadik karikához csatolták.

Ezután a helyszínen tartózkodó hat tiszt a felvonóhoz vezetett minket, amely egy speciálisan megépített buszhoz vitt bennünket. Hát itt voltam, egy gyilkos mellett ültem, előttem pedig kábítószer-kereskedők, nemi erőszakot elkövetők és rablók ültek! Mindannyian ugyanoda indultunk — a börtönbe!

Talán kíváncsi vagy arra, milyen körülmények vezettek idáig? Engedjétek meg, hogy a neveltetésemről és mindarról beszéljek, ami börtönbe juttatott.

Nem bűnözőnek születtem

Szüleim közvetlenül a második világháború után kötöttek házasságot, és 1947-ben született meg a bátyám. Két év múlva következtem én, majd utánam 18 hónap múlva az öcsém. Szüleim három kisgyermekkel tették meg Richmondból (Virgina, USA) a Csendes-óceán partján fekvő Oregon államba vezető hosszú utat! Innen északnak vették útjukat, Washington állam felé, és Bellevue városkában telepedtek le. Akkor az élet még teljesen normálisnak tűnt számomra. Bár nem éltünk szoros családi közösségben, de rendszeres időközönként jártunk kirándulni és eljártunk a helybeli evangélikus templomba. Az Isten, a Jézus és a Biblia iránti tisztelet megszokott dolognak számított egy virginia állambeli család számára. 1960 januárjában megszületett a kis húgom. Mennyire izgatott volt édesanyám, hogy végre kislánya született, akire mindig is áhítozott!

De körülbelül hat hónap múlva történt valami, ami megváltoztatta életünk addigi folyását. Újra elköltöztünk, ezúttal Maple-völgy erdőkben gazdag egyik városába. Nem jártunk többé templomba, elmaradtak a családi kirándulások, édesapám pedig erősen ivásnak adta a fejét. Még ma is elszomorodom, ha erre a költözködésre gondolok. Ezután sokáig lehangoltak voltunk. Azt hiszem, ez hozzájárult az én tinédzserkori hóbortos életemhez.

Amiért bűnöző életutat választottam

A Maple-völgy, ahogy a nevéből is sejteni lehet, nem volt valami izgalmas hely az 1960-as években egy izgága tizenéves számára. Így hát magam gondoskodtam arról, hogy az életem izgalmas legyen. Ez könnyen ment, hiszen az iskolában rossz társaságba keveredtem. Az iskola utáni élet a lerészegedést jelentő partikba csapott át, amit ökölharcok és kábítószerezések követtek. Ilyenkor több alkalommal is részegen botorkálva mentem haza hajnali 3–4 óra körül. Előfordult az is, hogy napokig nem mentem haza, hanem a barátaimnál maradtam. Meglepő módon, tisztában voltam azzal, hogy rosszat csinálok, mégis úgy tűnt, mintha a szüleim nem vettek volna erről tudomást.

Időnként csak azért loptunk, mert kíváncsiak voltunk, megússzuk-e. Egyszer egy kocsit loptam és autókázni mentem vele. De elfogtak, és több mint egy évet töltöttem Green Hillben, a helyi javító-nevelő intézetben.

Amikorra kiszabadultam Green Hillből, már középiskolába jártam. Azt gondoltam, itt a jó alkalom, hogy felhasználhassam mindazt, amit a fiatalkorúak ’bűnöző iskolájában’ sajátítottam el. Nem is gondoltam arra, mennyire igaz az, amit a Biblia mond, hogy „rossz társaságok megrontanak hasznos szokásokat”. (1Korinthus 15:33.)

Körülbelül 16 éves voltam, amikor találkoztam valakivel, egy fiatalemberrel, név szerint Jim Carley-vel, aki más volt, mint mi. Ő és családja nemrég költözött Idaho államból ebbe a városba. Nagyon kevesen ismerték őt Jim néven; inkább a híres idahoi burgonyáról elnevezve a Spud (Krumpli) gúnynéven szólították. Jehova Tanúja volt.

Jim és én egy iskolába jártunk. Amint megfigyeltem őt, elmondhattam, hogy különbözik a többi barátomtól. Mindenkivel jól kijött, de nem vett részt a gaztetteikben. Ez nagy hatással volt rám. Világosan emlékszem arra, amikor elmondta, miért ér véget ez a gonosz rendszer, és hogy egy békés új világ lép a helyébe hamarosan Isten égi Királyságának uralma alatt.

Többet szerettem volna erről hallani, így néhányszor elmentem a Királyság-terem néven ismert „templomukba”. Mindez 1967-ben történt. Érdekelt mindaz, ami elhangzott, de úgy éreztem, ez az új világ a nagyon távoli jövőben van. Ezenkívül, még mindig szórakoztam. Azzal foglalatoskodtam, hogy „megrendeléseket” vettem fel bárkitől bármire — szerszámokra, gépkocsi alkatrészekre, sztereókra, televíziós készülékekre. Ezeket a „megrendeléseket” természetesen lopással és furfanggal elégítettem ki. S miért járjak egy olyan egyházba, ahol elítélik az én szórakoztató „üzleti vállalkozásaimat”?

Tizenkilenc éves koromban befejeztem a tanulást és feleségül vettem középiskolai szerelmemet. Egy évvel később egy kislány, Rhonda Jean édesapja lettem. Az így megnövekedett felelősségem tudatában úgy éreztem, szükséges gondoskodnom róluk, de ezt nem tisztességes eszközökkel valósítottam meg.

Megtaláltam az igazságot!

Még mindig érdekelve voltam a kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem „üzletében”, kocsikat loptam és lakásokba törtem be, de az „üzletet” végül is utolérte a végzet. Letartóztattak és hamarosan a korábban ecsetelt megbilincselt állapotban találtam magam, útban a börtön felé. Ekkor húszéves voltam, s volt már egy feleségem és egy hathónapos kislányom. És most éppen a börtönbe tartottam, hogy az elkövetkező 15 évet ott töltsem! Rájöttem, hogy szükségem van valamire, hogy irányítani tudjam az életemet. Kezdtem visszagondolni arra, amit Spudtól hallottam a Bibliáról.

Bent a börtönben olvasni kezdtem a Bibliát az egyéni megértést segítő világi könyvekkel együtt. Azt gondoltam magamban: ’E könyvek olvasása segít majd felnőnöm.’ De nem segített. Semmi nem segített, egészen addig, amíg a sheltoni (Washington) Büntető Központban meg nem kérdezte tőlem az egyik börtöntársam, szeretnék-e részt venni a helybeli gyülekezetből idejáró Jehova Tanúival folytatott bibliai beszélgetésen? Azt mondták, hogy hetente bejárnak a börtönbe. Beleegyeztem. Az első alkalomtól fogva, amint a két Tanúval találkoztam, tudtam, hogy mindaz, amit a Bibliából és Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvből tanultam, igaz. Megtaláltam az igazságot!

Tanúskodás a börtönben

Olykor 15 rabtársam is csatlakozott hozzám a Tanúkkal folytatott heti bibliatanulmányozásomon. Ez idő alatt a feleségem arra a megállapításra jutott, hogy a börtönben nyilván megbolondultam és válókeresetet adott be ellenem. Ez igencsak próbára tette a friss hitemet.

Elhatároztam, hogy megszilárdítom hitemet még több szellemi táplálék fogyasztása által. Nekikezdtem az egész Biblia elolvasásának más bibliai kiadványokkal együtt, beleértve az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratok régebbi számait. Erős hitet fejlesztettem ki. Prédikálni kezdtem a börtönben mindenkinek, aki meghallgatott. Hamarosan észrevettem, hogy sok rabtársam kerül. Visszatekintve látom, hogy mindez igazi védelemnek bizonyult számomra.

Mindamellett rengeteg érdekes beszélgetést folytattam másokkal a börtönben. Egy alkalommal a katolikus pappal is beszélgettem, aki azt mondta, hogy elferdült dolgokat tanítanak nekem, és hogy az emberek azt olvassák ki a Bibliából, amit akarnak. Állításának alátámasztása végett azt mondta, megmutatja, hogy a Biblia kijelentése szerint nincs Isten. Elfogadtam az ajánlatát. Kinyitotta a Bibliáját a Zsoltárok könyvénél és úgy helyezte el a kezét, hogy a mutatóujja eltakarta a versszak egyik részét. Én ezt mondtam: „Vegye el, kérem a mutatóujját, hogy az egész verset végigolvashassam.” Azt válaszolta: „Olvassa csak az ujjamtól lefelé!” Így tettem és nagy meglepetésemre ezt olvastam: „Nincs Isten.” „Tehát — mondta ő —, itt a bizonyíték. Nincs Isten!” Újra megkértem, hadd láthassam az egész verset: Ekkor elvette onnan a kezét. És ott ez állt: „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten” (Zsoltárok 14:1, Károli).

Feltételes szabadlábra helyezésem és eltökéltségem

Megváltozott magatartásomra és gondolkodásomra való tekintettel kétévi börtönbüntetés után feltételesen szabadlábra helyeztek. Ez 1971 végén volt. Egyesek talán azt gondolták: azért lettem ’vallásos’, hogy így tévesszem meg a feltételes szabadlábra helyező bíróságot. De most, hogy kikerültem a börtönből még inkább elhatároztam, hogy soha nem térek vissza a régi rossz társaságba. Tudatosan olyan vidékre költöztem, ahol tudtam, hogy nem találkozom volt társaimmal. Tudtam, nem lenne bölcs dolog felvenni a kapcsolatot régi cimboráimmal. De ők is kerültek, mivel megtudták, hogy valamiféle „pap” lett belőlem, és hogy mindenkinek prédikálok.

Tovább folytattam a bibliatanulmányozást és rendszeresen részt vettem a washington állambeli Kentben lévő covingtoni gyülekezet összejövetelein. A prédikálómunka egyre fontosabb szerepet töltött be életemben, és 1972 júniusában alámerítkeztem. Megpróbáltam helyes egyensúlyt tartani a világi elfoglaltságaim, ugyanakkor Isten szolgálata és a kislányom bibliai nevelése között. Kislányom már majdnem hároméves volt és az édesanyjánál, a volt feleségemnél lakott. Ez igazi kihívást jelentett számomra, ami 16 hosszú és csalódásokkal teli esztendőn át tartott. Be kell vallanom, voltak idők, amikor úgy éreztem, a dolgok nem haladnak olyan gyorsan, ahogyan én szerettem volna. De ekkor eszembe jutott a Biblia figyelmeztetése: „Amennyire rajtatok áll, legyetek békességben minden emberrel . . . ’Enyém a bosszúállás; én megfizetek’, mondja Jehova.” (Róma 12:18, 19.)

Sok álmatlan éjszakám telt el sírás és imádság közepette. Az én világom ekkor nagyon hasonlított a Puget Sound térség jellegzetes időjárásához: szürke és sivár volt, néha-néha egy kis napsütéssel. A „napsütést” az olyan teokratikus elfoglaltság jelentette számomra, mint az összejövetelek és gyűlések, ahol új barátságokat szőttem, a régieket pedig felújítottam. Az egyik ilyen kongresszuson találkoztam valakivel, aki maradandó hatást gyakorolt rám, és két évi ismeretség után, 1974 augusztusában Mary Hughs és én összeházasodtunk.

A rákövetkező év júliusában fiunk született, akit Trey-nak neveztünk (ő lett a harmadik Tom a családban). Tudtam, hogy ebben a házasságban Istené lesz az első hely, főleg azért, mert nemsokkal korábban kineveztek kisegítőszolgának a keresztény gyülekezetben. E kiváltság alapján felismertem, hogy a lehetőség új ajtaja tárult szélesre előttem Jehova szolgálatában. Elhatároztam, teljesen a javamra fordítom ezt a helyzetet és továbbra is szolgálom őt. Szorgalmasan igyekeztem és mindig Istenben bíztam, hogy megtanít, hogyan érhetek el szellemi érettséget. Szívesen vállalkoztam mindenre, bármilyen feladatot kaptam, s bíztam abban, hogy Isten megadja a szükséges bölcsességet. Azután 1987-ben kineveztek vénnek.

Az évek során megtanultam, hogy mindig az a legbölcsebb, ha mindent aszerint teszünk, amit Jehova jónak lát. Ne légy türelmetlen! Ez a későbbiek folyamán az elmémbe vésődött, amikor 1990 tavaszán az akkor húszéves leányom, Rhonda hozzánk költözött és alámerített Tanú lett. Újra csak eszembe jutott, milyen erőteljes hatást tud gyakorolni az igazság. A törvényes gyermekelhelyezési határozat miatt azt megelőzően nyolc évig nem tarthattam vele kapcsolatot. Jehova megáldotta az évekkel azelőtti erőfeszítéseimet, midőn elvetettem a bibliai igazság magvait lányom szívébe a bíróság által engedélyezett rövid látogatások alatt.

Rhonda, úgy látszott, majdnem mindenre visszaemlékezett, amit Mary és én tanítottunk neki a Bibliáról. És micsoda hatást gyakorolt rá a családi életünk! Azon tavaszi naptól kezdve Rhonda gyors előmenetelt ért el a bibliai ismeretekben.

Amikor visszapillantok a múltbeli életemre, és amikor szemügyre veszem, milyen az most, meg kell mondanom: Sátán csapdáival szemben valóban az a legbiztosabb védelem, ha teljesen elfoglaljuk magunkat Isten szolgálatában. Az általam annyira gyűlölt féken tartó bőrszíj helyett most nagy megszabadulást érzek; kiszabadulást a börtönből az Isten békeszerető szolgájaként élvezett szabadságra! (Tom McDaniel elbeszélése alapján.)

[Kép a 12. oldalon]

Amikor a 626023-as fogoly voltam a Washington állambeli büntető központban

[Kép a 13. oldalon]

A McDaniel család — Mary, Tom, Rhonda a lányuk és Trey a fiuk