Galilei távcsöve csak a kezdet!

AMIKOR Galilei az égre szegezte újonnan feltalált távcsövét, egy addig soha nem látott kép tárult elé. Tízszer annyi csillagot láthatott, mint bárki más előtte. Láthatóvá vált a Tejút, de nem mint elmosódott ködfolt, hanem mint számtalan kicsiny és nagy csillag kaleidoszkópja. Szemei előtt a Hold felszínén, amely eddig csak fényes porcelánnak tűnt, most hegyek, kráterek és víztelen tengerek mozaikja rajzolódott ki.

Néhány hónappal később felismerte a Jupiter négy holdját. Majd észrevette a Szaturnusz gyönyörű gyűrűit is. Távcsövét a Vénuszra irányítva megfigyelte a bolygó bizonyos fázisait, s fényének és látszólagos alakjának finom változásait. Ezeket a fázisokat csakis azzal lehetett magyarázni, hogy a bolygó a Nap körül kering. De ha az egyik bolygó kering a Nap körül, akkor logikusan a többinek is — így a Földnek is — keringenie kell, vonta le a végkövetkeztetését. Igaza volt. Így hát az 1609-es évben a Föld ledőlt szent piedesztáljáról, amelyet a világegyetem állítólagos középpontjaként élvezett.

De nem volt könnyű szakítani az addig nagy becsben tartott nézetekkel. A katolikus egyház kimondta, hogy „az a nézet, amely szerint nem a Föld a világegyetem középpontja, sőt hogy naponta megfordul a saját tengelye körül . . . — enyhén szólva is — téves hitnézet”. Galileit az inkvizíció elé állították és életének utolsó éveit házi őrizetben kellett eltöltenie. A vallás merev gondolkodásmódja azonban nem tudta elfojtani a távcső találmánya által keltett kíváncsiságot. Az a kihívás, amelyet a világegyetem titkainak feltárása jelentett, nagy hatást gyakorolt számos tudósra.

Most, közel négyszáz évi intenzív kutatás után a világegyetemről szerzett ismereteink hihetetlenül megnőttek. Többfajta csillagot azonosítottak, mint például vörös óriásokat, fehér törpéket és pulzárokat. Újabban kvazárokat is észleltek a világűr távoli helyein — ezek olyan rejtélyes égitestek, amelyek óriási energiát bocsátanak ki magukból. Továbbá titokzatos fekete lyukakat — ezek felfoghatatlanul hatalmas kozmikus örvénylések —, amelyekről úgy vélik a tudósok, hogy láthatatlanul ott lappanganak sok galaxisban.

Nagy felbontóképességű optikai távcsövek révén a csillagászok kipillanthatnak a távoli világűrbe, sőt több milliárd évet visszautazhatnak az időben a látható világegyetemnek egészen a pereméig. Hatalmas csillag- és galaxisrendszereket fedeztek fel, amelyek némelyike oly távoli, hogy a fényük — becslések szerint — több mint 15 milliárd év alatt ér el hozzánk.a

Bár a csillagok általában gyenge rádióforrások, más égitestek, mint például a pulzárok és a kvazárok főként a rádióteleszkópoknak köszönhetően észlelhetők. Amint a neve is sejteti, ezek a távcsövek nem az optikai hullámhosszt, hanem a rádióhullámhosszt érzékelik. 1961 óta több száz kvazárt fedeztek fel, közülük több az általunk ismert világegyetem legkülső peremén található.

A világegyetem feltérképezésének feladata sokkal bonyolultabbnak bizonyult, mint azt Galilei képzelhette. Csak ebben a században kezdtük felfogni a kozmosz roppant nagyságát, az azt alkotó milliárdnyi galaxist és az őket elválasztó lélegzetellállító távolságokat.

Ahhoz, hogy némi fogalmat alkothassunk a kozmikus távolságokról, figyeljük meg Robert Jastrow fizikus analógiáját. Képzeljünk el egy narancs nagyságúra lekicsinyített Napot. Ez esetben a Föld csupán egy homokszem lenne, amely 9 m távolságban keringene Nap körüli pályáján. A Jupiter akkora lenne, mint egy cseresznyemag, amely egy városi tömbház távolságban keringene a narancs körül, a Plútó pedig, mint egy másik homokszem, tíz háztömb távolságban keringene képzeletbeli narancsunktól, a Naptól. Ugyanebben a kicsinyítésben a Nap legközelebbi szomszédja az Alfa Centauri csillag, 2100 km távolságra lenne, és az egész Tejút olyan lenne, mint egy nagy kiterjedésű narancshalmaz, amelyben 3200 km távolságban vannak egymástól a narancsok, e halmaz átmérője pedig átlagosan 30 millió km lenne. Még ilyen kicsinyítés mellett is oly nagyok az így kapott távolságadatok, hogy értelmünk nem képes megbirkózni vele.

De nem csupán a távolságok lenyűgözők. Miközben a világegyetem titkai feltárultak a tudósok jóvoltából, egy rendkívüli jelenség került napvilágra. Ezek a neutroncsillagok, amelyek oly sűrűek, hogy egyetlen teáskanálnyi anyag ezekből több mint 200 millió elefánt súlyával egyenlő. És itt vannak a pulzároknak nevezett pici csillagok, amelyek egyike másodpercenként mintegy 600-szor villan váltakozva. S aztán természetesen ott vannak azok a szüntelen fejtörést okozó fekete lyukak, amelyek felől a tudósok csak találgatni tudnak. A fekete lyukak ugyanis nem láthatók, de csillapíthatatlan fény- és anyagéhségük elárulja rejtélyes jelenlétüket.

Természetesen még számos titok nem tisztázódott, a mérhetetlen távolságok és a ködbe vesző korszakok fátyla borítja ezeket. De mit fedeztek fel eddig a tudósok a világegyetemről? Vajon más megvilágításba helyezik-e az ismereteik azt az alapkérdést, hogy hogyan és miért jött létre a világmindenség?

[Lábjegyzet]

[Kép a 4. oldalon]

A Jodrell Bank által 1957-ben Angliában elkészített rádiótávcső volt az első teljes mértékben vezérelhető műszer

[Forrásjelzés]

A Jodrell Bank Radio Telescope engedélyével