Az Aral-tó tragédiája
„AZ EMBERISÉG történelme folyamán még soha sem volt példa arra, hogy egyetlen nemzedék szeme láttára egy egész tó eltűnjön a föld színéről.”
Ezt a megállapítást R. V. Kabibulljen, a volt Szovjetunió tudományos társaságának prominens tagja tette, majd megmagyarázta: „Sajnos ez a szomorú sors fenyegeti az Aral-tavat.”
Ez a hatalmas tó Üzbegisztán és Kazahsztán — a volt Szovjetunió ázsiai köztársaságainak — sivatagi térségében helyezkedik el. A területe 1960-ban mintegy 67 000 négyzetkilométer volt, amellyel a negyedik helyen állt a föld legnagyobb belföldi vizei között. Csupán a közeli Kaszpi-tenger, az észak-amerikai Felső-tó és az afrikai Viktória-tó foglalt el nála nagyobb területet.
Az elmúlt 30 évben azonban az Aral-tó területe több mint egyharmaddal, térfogata pedig körülbelül kétharmaddal csökkent! Az Aral-tónak több mint 28 000 négyzetkilométere — az amerikai Connecticut állam területének kétszerese — eltűnt. A tó vízszintje több mint 12 métert apadt, és a víz 80—100 kilométerrel húzódott vissza a korábbi partvonaltól. Kiszáradt, barátságtalan tómeder látható most ott, ahol azelőtt halaktól hemzsegő, gyönyörű kék víz hullámzott. Az egykor virágzó halászfalvak ma elhagyatottan állnak sok kilométernyire a vízparttól.
Az 1950-es évek vége felé az Aral-tó évenként mintegy 45 000 tonna értékesíthető halat adott. Huszonnégy különféle édesvízi halfaj úszkált a tó alacsony sótartalmú vízében. Egyedül Mujnak kikötőjéből mintegy 10 000 halász indult ki dolgozni, és ott dolgozták fel a Szovjetunió éves halfogásának 3 százalékát. Mára azonban a virágzó halgazdaság — amely egykor 60 000 ember megélhetését biztosította — halott; az Aral-tó vizének növekvő sótartalma a halak pusztulását okozta.
Egy páratlan tájkép
Elképesztő, hogy Mujnak, amelynek lakossága a több mint 30 000 főről 20 000-re csökkent, ma több mint 30 kilométernél is nagyobb távolságra fekszik a leapadt vizű Aral-tótól! Az Egyesült Államokból repülőn ideérkező egyik látogató a város felé közeledve arról számolt be, hogy „a vidék úgy néz ki, mintha játékhajók sorakoznának a sivatagban”. A leszállás után közelebbről szemügyre véve a tájat, megjegyezte: „Hatalmas vas halászhajóknak és más hajóknak tucatjai fekszenek oldalra dőlve és félig betemetve, mintha egy rettenetes szökőár kilométerekre a szárazföld belsejébe taszította volna őket.”
Amikor a tó vize apadni kezdett, ástak egy csatornát, hogy a mujnaki kikötőben tartózkodó hajóknak kijáratuk legyen a nyílt vízre. A város elöljárója azonban megjegyezte: „1974 telén a tó vize gyorsan apadt, s tavasszal a hajók, amikor általában kifutnak a tóra, megfeneklettek és lehetetlen volt megmozdítani őket.”
Vajon mi okozta ezt a tragédiát?
Miért apad a tó?
Az Aral-tavat ősidők óta két nagy folyó táplálta, az Amu-darja és a Szir-darja. Ezek a folyók az északkeletre fekvő Afganisztán és Kirgízia hegyeinek olvadó jegéből kapják a vizüket. Annak érdekében, hogy a száraz Aral-medencét jelentős mezőgazdasági területté alakítsák át, a vizet öntözőcsatornákba terelték, úgyhogy alig maradt víz, amely a tóba folyhatott.
Az úgynevezett Aral-tó tervet 1960-ban indították el és a termőföld hamarosan körülbelül 6,8 millió hektárnyira gyarapodott, ami kétszerese Kalifornia területének. A sivatag termővé vált, a tó azonban hamarosan kezdett eltűnni.
Ellensúlyozta-e a haszon a tónak okozott kárt?
Szomorú következményekkel járó haszon
A termőföldnek mintegy a felét a fő terménynek, a gyapotnak a termesztésére szánták. A Szovjetunió felbomlása előtt a felhasználásra kerülő gyapot 95 százaléka az Aral-medencének erről az öntözött területéről származott. Azonfelül egy bizonyos mennyiséget exportáltak is, hogy fizetőeszköz gyanánt szolgáljon. A Szovjetunió rizstermésének körülbelül a 40 százalékát is e terület adta.
Ráadásul az Aral-medence lett az ország első számú friss gyümölcs és zöldség ellátója, miként Kalifornia az Egyesült Államokban. Ugyanakkor munkalehetőségről gondoskodott a terület közel 40 millió főt számláló, gyorsan növekvő lakossága számára. Kevés előrelátást tanúsítottak azonban abban a kérdésben, hogy a változtatások miképpen hatnak a környezetre.
Például az öntözőcsatornák nem betonbéléssel készültek. Ennek az lett a következménye, hogy a víz legnagyobb része a homokos talajba szivárgott, még mielőtt elérte volna a termesztett növényeket. Továbbá hatalmas mennyiségű veszélyes rovarirtó szert használtak, és hogy elősegítsék a gyapotaratást, erős gyomirtó szerekkel lombtalanították a növényeket.
Ezért a környezetben okozott kár óriási méretű volt azon felül is, hogy tönkrement az Aral-tó halgazdasága. Például évente több tízmillió tonna szél hajtotta homok és só kavarog a 28 000 négyzetkilométernyi kiszáradt tómeder fölött oly hatalmas viharok formájában, hogy azok még az űrből is észlelhetők.
Az ilyen viharokban por vagy eső formájában lehulló csapadék mérgező mennyiségű sót, rovarirtó szereket és más összetevőket tartalmaz. Az Aral-medence minden 4000 négyzetméterére körülbelül fél tonna hullik évente ebből a só- és homokkeverékből. Még Oroszország távoli északi-jeges-tengeri partján is találtak az Aral-medencéből származó port.
Egy másik fenyegető veszély abból a hatásból származik, amelyet az apadó Aral-tó az időjárásra gyakorol. A tónak az időjárásra gyakorolt mérséklő befolyása csökkent, ezért a nyári hőmérséklet magasabb, a téli pedig alacsonyabb. Tavasszal még később is előfordul fagy, ősszel pedig korábban beköszöntenek a fagyok, megrövidítve ezzel a termőidényt.
Az Aral-tó pusztulása ezenfelül óriási pusztítást végez az állatvilágban. Néhány évvel ezelőtt még 170 fölött volt az állatfajok száma az Aral-tó vidékén; ma már a 40-et sem éri el. Az 1960-as évek elején több mint 600 000 pézsmapatkánybőrt gyűjtöttek be egy év leforgása alatt, ma már gyakorlatilag egyet sem. A tó növekvő ásványtartalma megöli a vizére inni járó sivatagi állatokat.
Haldokló föld és beteg emberek
Tragikus módon a termőföldet egyre mérgezettebbé teszi a talaj növekvő sótartalma. Amikor a sivatagos talajt öntözik, a forró nap a víz nagy részét elpárologtatja, sűrítve ezzel a talaj sótartalmát. Ráadásul, amikor hatalmas mennyiségű öntözővíz itatódik be a földbe, ez emeli a talajvízszintet. Amikor pedig a fertőzött víz eléri a növények gyökerét, azok károsodást szenvednek a mérgező víztől. Ez játszódik le az Aral-medencében. „Ugyanaz a csapás, amely a korai mezopotámiai civilizációk hanyatlását okozta — magyarázza egy író —, ma újabb áldozatot követel.”
Az emberek is ki vannak téve a mérgezésnek. A talajba szivárgott rovar- és gyomirtó szerek megmérgezik a kutak vizét. Ezért sok ember veszélyes vegyi anyagokkal szennyezett vizet iszik, a következmények pedig tragikusak. „A helyi orvosi irodalom — jegyzi meg a World Watch folyóirat — tele van születési rendellenességekről, egyre több máj- és vesebetegségről, krónikus gyomorhurutról, emelkedő csecsemőhalandóságról és a rákos megbetegedések arányának növekedéséről szóló beszámolókkal.”
Dr. Leonyid Elpiner, az Aral-tó egészségügyi problémáinak szakértője úgy jellemezte a térségben tapasztalható bajokat, mint „rovarirtó szer okozta AIDS-et”. Azt mondta: „Úgy hisszük, hogy a fő cél többé nem az Aral-tó megmentése, hanem a lakosság megmentése.”
William S. Ellis a National Geographic egyik szerkesztője, aki az első amerikai látogatók között érkezett a területre, ezt írta: „A tó környezeti károsodása folyamatos — sokak szerint felér az 1986-os csernobili nukleáris katasztrófával.” Egy találkozó alkalmával az egyik mujnaki úgy nyilatkozott, hogy „tízszer súlyosabb”.
Kétségtelen, hogy ami az Aral-tóval történik, az valódi tragédia. A szerencsétlenséget azonban nem szándékosan okozták. Az ügyet intéző személyek jót akartak. Fel akarták virágoztatni a sivatagot az emberek javára. Terveik végrehajtása azonban oly szörnyű károkat okozott, amelyek felülmúlják az elért sikereket.
Az Aral-tó tragédiáról elmélkedve egy író felhívta a figyelmet az emberi felelősségre, hogy a földet „jól gondozott és termővé tett helyként” kell a jövő nemzedékeire hagyni. Sajnos napjainkban éppen az ellenkezője történik, amint azt azok a drámai változások is bizonyítják, amelyek az Aral-medencében több mint 30 évvel ezelőtt vették kezdetüket.
[Kép a 24., 25. oldalon]
Az Aral-tó partvonala 95 kilométerrel visszahúzódott, megfeneklett hajókat hagyva a homokban
[Forrásjelzés]
David Turnley/Black Star
[Kép a 26. oldalon]
Az öntözés termőfölddé változtatta az Aral-medencét, de nagy árat kellett fizetni érte
[Forrásjelzés]
David Turnely/Black Star