Égő vágyam, hogy Istent szolgáljam

Ötéves voltam, és úgy ismertek, mint aki a játszótér réme. Az iskola, ahova jártam a Perkins iskola volt a vakok számára.

Életem következő 13 évét ebben az iskolában töltöttem, Watertown-ban (Massachusetts, USA). Tudtam, hogy az összes gyerek az iskolában vak volt, de magamról azt gondoltam, hogy látok. Szüleim sohasem kezeltek másképp, mint öt nővéremet. Bármit csináltak, megcsináltam én is — házimunkát végeztem, görkorcsolyáztam, úsztam, fára másztam és minden egyebet. Sohasem úgy bántak velem, mintha vak lennék, így hát sohasem tekintettem magam vaknak.

Megvolt az életörömem, szerettem a kalandot, és folyton tréfálkoztam. Rávettem más gyerekeket, hogy játsszunk csúzdákon, hintákon és hajóhintán. Olyan erősen hajtottam a hintát, hogy a srácok sikoltoztak, de én oly hangosan énekeltem, ahogy csak tudtam, és tréfálkozva kiáltottam hozzájuk. Úgy vélem, túlzásba vittem, mert a csengő megszólalt, a nevelőnő behívott és elnáspángolt, azonkívül büntetésből külön székre kellett ülnöm. Ez a lépcsőház mellett volt elhelyezve; itt közlekedett minden tanár. Így aztán láthattak engem, s kuncogva azt kérdezték: „Újra itt vagy?”

Hadd menjek időben egy kicsit vissza, és hadd mondjam el, hogyan kerültem e vakok iskolájába. 1941-ben születtem, és amikor kétéves voltam, szüleimnek azt mondták, hogy az egyik szemem látóidegén egy daganat van. A szememet el kellett távolítani. Műtét közben kiderült, hogy a daganat átterjedt a másik szemem látóidegére is, és az agyam felé vette az irányt. Ez azt jelentette, hogy vagy eltávolítják mindkét szemem, vagy hagynak meghalni. Akkor, 1943-ban, a vakságot rosszabbnak tekintették, mint a halált. Egy szemspecialista azt mondta: „Ha az én gyermekem lenne, én hagynám meghalni.” A másik szakorvos nem értett ezzel egyet. „Nem, hadd éljen.” Örömömre, a szüleim élni hagytak. Három évvel később én voltam a játszótér réme.

Minden gyermek a saját választásának megfelelő vallási oktatást kapta. Mivel édesanyám katolikus volt, engem az apácák tanítottak, akik a közeli zárdából minden héten eljöttek. Történeteket mondtak el a „szentek”-ről, akik Istennek adták életüket, és én e korai éveimben égtem a forró vágytól, hogy hozzájuk hasonló legyek. Egész életemet Istennek akartam adni, de az apácák azt mondták, nincs számomra remény. „Te túl rossz vagy! — mondták. — Nem kellesz Istennek!” Azért mondták ezt, mert protestáns és zsidó gyerekekkel játszottam, noha megmondták nekem, hogy csak katolikusokkal játsszak.

Azzal tovább ingereltem az apácákat, hogy Jehova nevével kapcsolatban kérdezősködtem. Édesanyám akkoriban időnként tanulmányozott Jehova Tanúival, és amikor havonta egyszer egy hétvégére hazamentem, hallottam, hogy Isten neve Jehova. Amikor megkérdeztem az apácákat, miért nem tanítanak bennünket Jehovával kapcsolatban, dühbe gurultak, és végül kiküldtek az előcsarnokba. Úgy gondolom, fiatal éveim felét vagy az előcsarnokban állva, vagy a büntetőszéken ülve töltöttem.

Mivel édesanyám jó katolikus volt, hogyan történt, hogy Jehova Tanúival tanulmányozott? A műtétem után a pap meglátogatta őt, és azt mondta neki, hogy minden bizonnyal valami szörnyű rossz dolgot tett, amivel nagyon megharagíthatta Istent, ha vakságot hozott rám. Ahelyett, hogy vigasztalta volna őt a bánat ezen nehéz időszakában, amelyet el kellett viselnie, a bűnösség érzését keltette benne. Azonkívül Istent okolta vakságomért. Ez a pap [édesanyámnál] szélesre tárt ajtót hagyott Jehova Tanúi számára, ha majd bekopogtatnak ajtaján — amit hamarosan meg is tettek.

Elmondták neki a Királyság csodálatos jó hírét, és hogy Isten nem a bántalmazás, hanem a szeretet Istene. Így hát édesanyám tanulmányozni kezdett a Tanúkkal. Azonban sok időt vett igénybe, amíg átadta magát Jehova szolgálatára. A katolicizmus hamis tanítása mélyen belé vésődött. De a bibliai igazságok, amiket tanult, „erősek [voltak] az Isten által, erősségek lerontására”, és édesanyám 1954-ben, Jehova Tanúinak egyikeként, alámerítkezett. (2Korinthus 10:4, New World Translation.)

Ezután, amikor havonta egyszer a hétvégi látogatásra hazamentem, édesapám azt akarta, hogy a baptista templomba menjünk, némelyik nővérem a metodista templomba járt, édesanyám a Királyság-terembe vitt magával, az iskolában pedig fokozódott oktatásom a katolicizmusban. Négy különböző vallás gyakorlása folyt egyazon időben a családban! Úgyhogy most teljesen összezavarodott bennem, melyik is a megfelelő mód Isten imádatára.

Mire 16 éves lettem, az a gyötrő, emésztő, égő vágy, hogy megfelelő módon imádjam Istent, minden korábbinál erősebben kezdett eluralkodni rajtam. Jehovához imádkoztam, hogy amikor féjhez megyek, az a férfi olyan legyen, aki a helyes vallást gyakorolja, bármelyik legyen is az. Nos, elérkezett a nap, amikor ez a látszólag csodálatos férfi eljött, és feleségül akart venni. S mivel katolikus volt, és nyilvánvalóan Isten küldte őt hozzám az imámra adott válaszként, azt a következtetést vontam le, hogy a katolikus vallás a helyes. Elhatároztam, hogy attól kezdve valóban jó katolikus, jó feleség és jó anya leszek.

Sajnálattal kell mondanom, hogy házasságom súlyos csapásnak bizonyult. Bár tíz hónap múlva egy kislánnyal, és 22 hónappal az ő születése után egy kisfiúval lettünk megáldva, de ezen egész idő alatt a házasságunk egyre romlott. Biztos voltam abban, hogy a dolgok rosszabbak már nem is lehetnek.

Tévedtem; az állapotok tovább rosszabbodtak. Szokásunk volt, hogy minden szombat éjjel táncolni mentünk, és azután a csoport eljött hozzánk egy kávéra és üdítőitalra. De azon a különleges szombaton egy másik barátunk házába mentünk. Mialatt ott voltunk, véletlenül meghallottam, hogy a férjem feleségcserét tervez. Egy idegen volt ott, és azt kérdezte, ki lesz az övé; hallottam, amint a férjem azt mondja: „Tied lehet a feleségem.” Megrettenve, pánikszerűen menekültem el abból a házból. A kora reggeli órákban megfizettem távozásomért. Amikor a férjem hazajött, csúnyán megvert. Azt mondta, azért, mert ’bolondot csináltam belőle’.

Vasárnap egész idő alatt buzgón imádkoztam Jehovához, ha van helyes vallás, megfelelő mód, hogy őt szolgáljam, mutassa meg nekem, melyik az. Máskülönben meg akartam halni. Az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy öngyilkosságot kövessek el, a két kisgyermekem volt. Ki fogja gondjukat viselni, ha én meghalok?

A következő reggel kint mászkáltam mezítláb a fűben — ugyanis mezítláb tudtam megállapítani, hol nagyobb a fű, és hol kell levágni. Jehova két Tanúja haladt el arra, egy férfi és egy nő. Sohasem fogom elfelejteni, milyen kedves modorú és szelíd hangú volt az a férfi, volt nála egy különleges cikk Braille-írásban, amit az Őr Torony Társulat adott ki. Nekem adta azt és megkérdezte, visszajöhetnek-e a következő héten. Valójában nem voltam felkészülve erre, de olyan szívélyesek és barátságosak voltak, hogy nem tudtam visszautasítani őket. Emlékszem, amint mentem vissza a házba és ezt gondoltam: „Ó, nem, Istenem, ne ők, csak ne Jehova Tanúi [legyenek azok]! Nem lehetne valami más vallás?”

De ők visszajöttek, és hetente tanulmányoztuk a Bibliát. Végül két nő, Judy és Penny kezdtek jönni. Ők teljes idejű szolgák (úgynevezett különleges úttörők) voltak, és nagy áldásnak bizonyultak Jehovától. Judy nyüzsgő, társaságot kedvelő típus volt, de megfontolt is, és nagyon ügyesen megtalálta az írásszövegeket a Bibliában. Penny visszahúzódó, de szilárd fegyelmező volt, amire nekem szükségem volt. Teljes életüket Jehova szolgálatára szentelték, és idővel én épp olyan akartam lenni, mint ők, és nem olyan, mint azok a „szentek”, akikről az apácák beszéltek nekem.

Amikor később szóba hozták az ajtóról ajtóra végzendő prédikálást, ahogyan azt ők tették, azt gondoltam: ’Ó, nem, nem várhatják el tőlem, hogy ezt tegyem! Én vak vagyok!’ Korábban sohasem használtam fel a vakságomat arra, hogy bármit is elhárítsak magamtól, de ekkor azt gondoltam: ’Nem én! Nem megyek el az ajtóról ajtóra végzendő szolgálatba.’ Tehát azt mondtam: „Hogyan tudom elolvasni az írásszövegeket az ajtóknál?” Penny szelíden azt mondta: „Megtanulhatod kívülről az írásszövegeket, nemde?” Tudta, hogy képes vagyok rá, ugyanis minden héten két új írásszöveget tanítottak meg nekem. Kettőjüknek köszönhetően semmi alól nem tudtam kibújni!

Miután már két éve tanulmányoztam, 1968-ban elhatároztam, hogy elmegyek Krisztus halálának Emlékünnepére. Imádkoztam, mielőtt ezt megmondtam a férjemnek. Tudtam, hogy erőszakosan fog reagálni, és úgy is tett. Üvöltött, hogy inkább látna engem holtan, mintsem hogy Jehova Tanúja legyek. Kést ragadott és a torkomnak szegezte. „Mondd, hogy nem mész el, és akkor nem öllek meg!” Csendben Jehovához imádkoztam: ’Segíts hűségesnek maradnom, még ha meg kell is halnom.’ Meghökkenve éreztem a belső nyugalmat, amely átjárt, és ekkor arra gondoltam: ’Mi jó volna egyébként az életben Jehova szolgálata nélkül?’ Ez a helyzet örökkévalóságnak tűnt, de [a férjem] végül a padlóra dobta a kést. „Nem tudlak megölni! — üvöltötte. — Akarom, de nem tudlak. Nem tudom miért.”

Az Emlékünnep alatt ismét a béke, és a Jehovához való közelség érzése töltött be. Amikor hazaértem, ki voltam zárva, és holmim a küszöbön volt. Az éjszakát a szüleimnél töltöttem. Ezt követően folytatódott, hogy torkomnak szegezett késsel fenyegettek és vertek. Gyakran voltam kizárva a házból, amikor hazaérkeztem az összejövetelekről. Férjem azt mondta: „Ha továbbra is Jehovát szolgálod, akkor gondoskodjon ő rólad.” Nem fizette ki a számlákat. Elfogyott az élelmünk, a gázt és az elektromos áramot kikapcsolták, nem tarthattuk meg a házat. De Jehova mindig velem volt és a gyermekekkel.

1969 júliusában Jehova Tanúi nagy kongresszust tartottak New Yorkban. Egy órával azelőtt, hogy az odautazáshoz vonatra akartam szállni, a férjem sarokba szorított és a szokásos módon megfenyegetett, és újból a torkomnak szegezte a kést. De ezt már megszoktam, és sohasem haboztam. Azon a kongresszuson, 1969. július 11-én szemléltettem Jehova iránti önátadásomat. 3000 más kongresszusi résztvevővel együtt az óceánban alámerítkeztem.

Évente legalább kétszer 75 órát töltöttem el havonta a szolgálatban, annak ellenére, hogy férjem megtiltotta ezt nekem. Tudtam, hogy Krisztus Jézus parancsolta meg, hogy prédikáljunk, és engedelmeskednem kellett neki. (Máté 24:14; 28:19, 20.) Otthon is mindig keményen dolgoztam. Tisztán tartottam a házat. Az ennivalóját mindig időben elkészítettem. Az összejöveteli estéken kedvenc ételeit főztem meg. Amikor hazaérkeztem, különleges csemegéket készítettem számára. Még így is meglehetősen mogorva volt. Nehéz azonban valakinek folyton kiabálni veled, ha a kedvenc csemegéjével táplálod őt!

Férjem 1975-ben Kaliforniába költöztette a családot. 1976 novemberében házasságunk 17 év után véget ért. Soha nem vágytam arra, hogy elváljunk. Sohasem gondoltam a válásra. A Malakiás 2:16-ban Jehova azt mondta, hogy ’ő gyűlöli a válást’. Lesújtó tapasztalat volt mindezen átmenni. Bánatomat fokozta, hogy gyermekeim az apjukkal maradtak Kaliforniában. Visszatértem [az Egyesült Államok] keleti partjára, ahol korábban éltem.

Szüleim, akik meleg és szerető gyermekkort biztosítottak számomra, ott éltek. (Azóta édesapám meghalt, de édesanyám, aki több mint 80 éves, még él, és közel 40 éve hűséges Tanú.) Bár egyedül éltem, Jehova mindenről gondoskodott számomra, amire szükségem volt: lakásról, élelemről, ruházatról, pénzről, állásokról, amikor arra volt szükségem, és sok szerető barátról, akik azelőtt is nagyon segítőkészek voltak és most is azok. Az egyik régi barátom, Judy Cole, bár messze lakik tőlem, gyakran telefonál és cikkeket olvas fel nekem Az Őrtorony-ból, mindig buzdít. Ő a legjobb barátom — természetesen csak a második Jehova után, akinek a barátságát többre értékelem, mint bármi más kapcsolatot, amivel valaha is rendelkezhettem!

1986. október 1-jén, este 11 órakor felhívott telefonon Linda, a lányom San Diegóból (Kalifornia). Elmondta, hogy a fiam, Stephen, aki akkor 23 éves volt, kórházban van, az intenzív osztályon, és nem remélhető, hogy életben marad. Motorkerékpárjával egy kanyargós hegyi úton egy fának ütközött, lezuhant egy több mint 45 méteres sziklán, és az alatta levő kanyonban ért földet. A közelben csak egyetlen ház volt. Ez hajnali két órakor történt, de a férfi, aki ott lakott, későig fönn volt, mert tanult. Hallotta a zajt, kiment, látta, mi történt, és azonnal hívta a mentőszolgálatot.

Stephen elvesztette eszméletét, mindkét lába eltört, a térdkalácsa összezúzódott, és nagyon bedagadt a feje. Amikor odaértem, az orvosok azt mondták nekem, nem valószínű, hogy életben marad. Egy hétig eszméletlen állapotban volt. Ott voltam, amikor magához tért. „Szia, mama” — mondta. A legboldogítóbb szavak, amiket valaha hallottam! Élni fog! Fokozta örömömet, hogy Stephen egy évvel később, 1988 júliusában alámerítkezett mint Jehova Tanúinak egyike.

Egy másik öröm, ami most megvidámítja életemet, hogy az Őr Torony Társulat most oly sok irodalmat készít, ami Braille-írásban is rendelkezésre áll! Ez oly csodálatos, csodálatos ajándék számomra! Amikor az igazságba jöttem, gyakorlatilag semmi nem volt Braille-írásban. De most rendelkezésre áll a Nagy Tanító, a Bibliai történetek, a Fiatalok kérdései című könyvek és a legújabb könyv, a Legnagyobb ember, aki valaha élt.

Végső soron azt szeretném mondani, hogy minden próbám csak közelebb vitt Jehovához. Mindez nagyon hiterősítő volt. Valójában sohasem hiányzott, hogy lássak, ugyanis sohasem tudtam, milyen dolog is látni. Noha kétéves koromig láttam, de egyáltalán nem emlékszem rá. Mégis kedvenc írásszövegeimnek egyike a Zsoltárok 145:16, amely azt mondja: ’Jehova megnyitja kezét, és kielégíti minden élő kívánságát.’ Bármely, most ki nem elégített kívánság, kielégítést nyer [Isten] megígért paradicsomi földjén, ahol ő mindent újjá tesz. (Jelenések 21:3–5.) Sőt látni is fogok, amint az egyik Tanú emlékeztetett engem.

A szívemet betöltő örömet az a kilátás jelenti, hogy egy örökkévalóságon át teljesülhet égő vágyam, hogy Jehovát szolgáljam. (Collette Nunes elmondása alapján.)

[Oldalidézet a 19. oldalon]

„Ha az én gyermekem lenne, én hagynám meghalni”

[Oldalidézet a 19. oldalon]

„Te túl rossz vagy! — mondták. — Nem kellesz Istennek!”

[Oldalidézet a 20. oldalon]

A papok Istent hibáztatták vakságomért

[Oldalidézet a 20. oldalon]

Véletlenül meghallottam, hogy a férjem feleségcserét tervez

[Oldalidézet a 21. oldalon]

Kést ragadott és a torkomnak szegezte. „Mondd, hogy nem mész el, és akkor nem öllek meg!”

[Kép a 17. oldalon]

Collette vakvezető kutyájával

[Képek a 18. oldalon]

Collette 17 évesen és 2 évesen (amikor még látott)