Tarawera — Új–Zéland vulkanikus katasztrófája

Az Ébredjetek! új–zélandi tudósítójától

EL TUDOD képzelni, milyen érzés lehet a kora reggeli órákban egy hegy szétszakadásának a hangjára ébredni? Mit éreznél, ha az ablakon kitekintve körülbelül 30 km távolságban magasra törő lángokat látnál és szünet nélkül vörösen izzó kövek záporoznának a levegőben? Azután azt éreznéd, hogy a föld rázkódni kezd az ágyad alatt? Azt mondod, rémisztő lenne? Nos, ez történt Rotoruában, Új-Zéland északi szigetének középső részén 1886. június 10-én, hajnali 2.00 órakor, amikor a Tarawera-hegy kitört. Ezután Te Wairoa falu Új-Zéland Pompejiévé vált, amelyet eltemetett a saját Vezúvja.

Akik ezen a területen laktak és túlélték mindezt, azok számára félelmetes tapasztalat volt. Egy szemtanú ezt mondta: „Olyan látványban volt részünk, amit soha nem tud elfelejteni az, aki látta . . . A hegy három kráteréből tűzlángok törtek fel egészen 300 m magasra.” Egy másik szemtanú, aki kiment megnézni a látványt, ezt mondta: „A szél megerősödött, és alig értük el a házat, amikor elkezdett zuhogni — mi úgy gondoltuk — az eső. Az ablakok betörtek és kiderült, hogy amit mi esőnek hittünk, az vulkáni salak és kő volt . . . Ott álltunk a földrengés és tűz közepette és vártuk a halált.”

A 19 km hosszú hegyvonulat kitörése kilenc mély kráterből álló láncot hozott létre. A gőz összekeveredett a kilövellt hamuval, és úgy esett, mint az eső. Mindez eltemette a tó körüli falvakat maori lakóikkal és más ott élőkkel együtt, feltehetőleg 155 embert, sokukat több méter mély iszapréteg alá.

Mintegy 16 000 négyzetkilométeres területen az erdőket, mezőket elborította az iszap és vulkáni törmelék hullott még a parttól 160 km távolságban lévő hajók fedélzetére is. A világ felülmúlhatatlan csodája, a Rózsaszín és Fehér Teraszok, a „természet építőművészetének fénylő kovaföldből álló csodái” elpusztultak és velük együtt pusztultak a maori ősök megszentelt csontjai is. (Wild New Zealand, a Reader’s Digest kiadásában.) Ez hatalmas katasztrófa volt a dél-csendes-óceáni békés sziget számára.

Maori falusi élet

A vulkánkitörés előtt az ősi Te Wairoa faluban, 14 km-re a Tarawera-hegytől, békés és virágzó élet folyt. A hidegvizű Tarawera-tó partján az őserdőben elhelyezkedő falu nem örvendett olyan hőtevékenységből származó előnyöknek, mint a Rotoruához közelebb eső falvak. Ohinemutu falu némely területén még hideg időszakban is zöld fű virított. Megalakulása idején azonban Te Wairoa más módon volt egyedülálló falu. Utcák osztották fel. A mintegy 0,2 hektár területű tömbökön épült bekerített házak személyes tulajdonban voltak, ellentétben a közösen birtokolt törzsi területeken épült házakkal.

Te Wairoában, a Tarawera-tó mellett két remek fekvésű szálloda ígért rég várt felfrissülést az 1880-as évek Európájából érkezett megfáradt turistáknak. Ott megpihenhettek a lovaglás, a kocsizás és a göröngyös, viharvert őserdei kocsiutak után. Másnap aztán — szokás szerint a legjobb ruhájukba öltözve — ellátogathattak a Rózsaszín és Fehér Teraszokhoz. Arra az időre már a csodaként híressé vált teraszokat úgy írták le, mint „hatalmas fehér medencéket, melyek egyre nagyobbak . . . a csúcs felé haladva, és tele vannak a legszebb kék színű vízzel, amit körülölel a sziporkázó, kápráztató fehérség . . . és a Rózsaszín Teraszok mind ragyogó rózsaszínűek ugyanazzal a gyönyörű kék vízzel az óriási sekély medencékben”. Maori kisgyermekek lubickoltak a melegvizű tavakban, szétszóródtak a lépcsőkön, a felnőttek fürödtek, hogy megpihentessék fáradt testüket.

A teraszok alatt, a Rotomahana-tó zavaros zöld vizében melegvizű források bugyogtak. Némelyik szökőkútként tört fel a víz felszínéről és olyan forró volt, hogy a bennszülött maori szakács meg tudta benne főzni a kumara-t (helyi burgonya) vagy a koura-t (folyami rák) is. A turisták élvezettel kóstolgatták ezeket a finomságokat a tóparti kirándulásokon, amelyeket olyan maori idegenvezetőkkel tettek, mint például Kate és Sophia, akik kivájt fából készült csónakokon szállították őket a teraszokhoz.

A katasztrófa előjele

A Tarawera-hegy mindhárom csúcsának kitörése teljesen váratlanul történt. Bár a maori Wahanga, Ruawahia és Tarawera nevek mind a tűzre emlékeztetnek, a hegyen nem voltak vulkáni kráterek, semmi sem utalt a veszélyre. Valójában a Tarawera kupoláját (ahogyan az egész hegyet nevezték) évszázadok óta a maori ősök biztonságos temetkezőhelyének tartották, és mint ilyet tabunak vagy szentnek tekintették. A nevük valószínűleg a talaj vöröses színére utal. Vulkáni tevékenységre néhány szokatlan, de kisebb jelentőségű dolog utalt, például amikor tíz nappal korábban Sophia kisétált az öbölbe, ahol a csónakokat hagyták, és a száraz öbölfenéken találta azokat. Amint ott állt, egy hullámszerű hirtelen vízáram megemelte, majd nagy puffanással visszaejtette a csónakokat az öbölfenékre. Így visszatekintve az egyetlen igazi figyelmeztetést a szokatlanul gyakori földrengések és a Rotomahana-tó erős hőforrás-tevékenysége jelentette. Bár mindez okozott némi nyugtalanságot, mégsem utalt a bekövetkezendő pusztulásra.

Megindító látogatás

Ma, száz évvel később, az Eltemetett faluba — ma így nevezik a régészeti ásatások által feltárt Te Wairoát — érkező turisták eleinte kevésbé képesek átérezni annak az éjszakának a borzalmait.

Mi sem voltunk másképp, amint követtük a kanyargós ösvényt az 1930-as évek óta feltárt maori kunyhók romjai között. Legyezős galambok keringtek a fejünk körül, amint lépteink felzavarták a kedvenc táplálékukat jelentő rovarokat. Nehéz volt elképzelni a pusztítást és a borzalmakat, amely a valaha itt élt emberekre zúdult.

Megálltunk egy gyengén megvilágított kunyhó bejáratánál, majd beléptünk a talaj korábbi szintjére. Arra az iszappal borított gyerekcipőre és ütött-kopott XIX. századi gyerekágyra gondoltunk, amelyet korábban az egyik vitrinben láttunk. Vajon azé a gyereké volt, aki ebben a kis házban élt? Vajon azon a földes padlón játszott, amelyen most állunk?

Ahogy nézegettünk más vitrineket, megragadta a figyelmünket egy üveg bor, amelyet 1949-ben ástak ki, és három korsó pácolt dió, amely 1963-ban került elő, mindegyik sértetlenül, lezárt állapotban. Milyen lehet a százéves bor és dió íze? — tűnődtünk. Megkóstolni azért mégsem kívántuk! Elszomorodott a szívünk, amint a kiállított régi újságokon elolvastuk a túlélők beszámolóit. Egy négygyermekes anyát, Mrs. Haszardot élve ástak ki a mentőalakulatok, de gyermekei közül csak hármat találtak meg — egyet-egyet a két oldalán és egyet még a karjaiban; mindhármukat megfojtotta a lezúduló iszap és hamu. Ahogy őt magát is a földre szorította a sár és a ház tetőgerendáinak a súlya, már nem volt ereje ahhoz, hogy gyermekei segélykiáltásaira válaszoljon.

Az utóhatás

A mai Rotorua 50 000 lakóját kevéssé nyugtalanítja az, hogy egy ilyen heves vulkáni hegy árnyékában élnek. Azt az évi több mint 800 000 idelátogatót sem izgatja, akik élvezettel használják ki a számos egyedülálló szolgáltatást és keresik fel a helyszíneket, amelyeket ez a hőforrással teli terület kínál. Néhány új-zélandi a föld mélyéből felvezeti a forró gőzt és ásványvizet, és azzal fűti szabadtéri vagy zárt úszómedencéjét. De valahol ott van a gondolataikban az a tudat, hogy a túlhevített víz, amelyet feltörni látnak a talaj repedésein és összegyűlni látnak a fortyogó iszaptavakban, olyan elrejtett erők bizonyítéka, amelyek egyszer, sok évvel ezelőtt kettészakították a Tarawera nevű hegyet és eltemették Te Wairoa faluját.

[Kép a 16., 17. oldalon]

A Tarawera-hegy és 6 km-es hasadéka, háttérben a Tarawera-tó

[Képek a 18. oldalon]

Egy jellegzetes maori házikó vagy kunyhó, amelyet eltemetett a vulkáni hamu

Egy kiásott maori kunyhó belseje tűzhellyel és edényekkel

Egy 1886-ban rombadőlt pékség kemencéjének maradványai

[Forrásjelzés]

Felső fotók: Az Eltemetett falu engedélyével kerültek publikálásra