Kerékpárverseny — Egyszer fenn, egyszer lenn
KÜSZKÖDVE, lihegve taposva a pedált, de valójában nem is érezve a fáradtságot, biztos voltam benne, hogy mindennek meglesz az eredménye. Egy 25 kilométeres emelkedő után — a Nagy Szent Bernát-hágó csúcsánál, Svájc és Olaszország között — én vezettem a versenyben. Az edzőm jelezte az autójából, hogy néhány perces előnyre tettem szert. Már szakaszgyőztesnek tudhattam magamat, és magamon érezhettem a vezető sárga trikóját.
A motorkerékpárok és az autók előtt haladva, egy rosszul megválasztott sebességgel hajtottam rá az út lejtős oldalára. A lejtő felénél túl gyorsan vettem be az egyik kanyart. A hátsó kerekem kifarolt alólam, én pedig lerepültem az útra. Fájdalmasan fejeztem be a szakaszt, de búcsút mondhattam a sárga trikónak és a dicsőségnek is. Nem nyertem meg az 1966-os Tour de l’Avenirt.
Hogyan vált szenvedélyemmé a kerékpározás
Bretagne-ban születtem a második világháború vége felé. Nyugat-Franciaországban nagyon népszerű a kerékpározás, és sok bajnok került ki erről a vidékről. Kisfiúként figyelemmel kísértem a helyi versenyeket, és soha sem mulasztottam el, hogy megnézzem a Tour de France-t a televízióban. Látván, hogy a kerékpárversenyzők miként győzik le a lélegzetelállító hegyi hágókat, és hogyan száguldanak le még a legmeredekebb lejtőkön is, szinte isteneknek tekintettem őket.
Tizenhét éves koromban elhatároztam, hogy én is megpróbálkozom a versenyzéssel. Egy kerékpár-kereskedő támogatásával vásároltam egy használt kerékpárt — az én első versenygépemet. Volt egy teljes edzéstervem is: minden vasárnap reggel, valamint hét közben a munkaidőm kezdete előtt és után edzettem. Csupán két hónap telt el ezután, amikor kalapáló szívvel rajthoz álltam az első versenyemen. Megnyerhettem volna, ha a boly nem fog be alig 10 méterrel a célvonal előtt! Abban az évben azután majdnem minden versenyemen az első 15 között végeztem.
Az 1962-es idényem nagyon rövid ideig tartott. Három hónap versenyzés és több győzelem után behívtak 18 hónap katonai szolgálatra Algériába. Miután hazatértem Franciaországba, az 1965-ös évet arra fordítottam, hogy újra formába jöjjek a kerékpározáshoz. Azt azonban szilárdan eltökéltem, hogy a következő idényben újra megízlelem a győztesnek járó virágcsokor átvételének örömét.
1966 márciusától kezdve egyik győzelem a másik után következett. Minden első és második helyezésem után pontokat kaptam, amelyek alapján végül mindig eggyel magasabb osztályba kerültem fel, ahol a verseny egyre nehezebb lett. Abban az időben azonban padlócsiszolóként dolgoztam édesapámmal. A munka nagyon fárasztó volt és megakadályozott abban, hogy annyi időt szenteljek a kerékpározásra, amennyit szerettem volna. Ezért amikor elértem azt a pontszámot, amely elég volt ahhoz, hogy bennmaradjak a saját osztályomban, megelégedtem a bónuszpénzzel, amelyet a hátralévő versenyeken megkerestem, és hagytam magam megverni, mert nem akartam egy osztállyal feljebb kerülni.
Gyors előrehaladás
Az eredményeimet látva, három csapat ajánlott fel szerződést. Elutasítottam őket, mert nem akartam otthagyni az édesapámat. A legkitartóbb edző azonban rábeszélte apámat, engedjen el egy hétre, hogy indulhassak egy nehéz versenyen a Pireneusokban a francia—spanyol határ mentén. Jó helyezést értem el, így Spanyolországban folytathattuk a küzdelmet, ahol megnyertem az amatőrök Katalónia Versenyét. Néhány nappal később indultam a Baleári-szigetek Versenyén, ahol megnyertem az első szakaszt, és felvehettem a vezető sárga trikóját, és csak az utolsó napon vesztettem el egy időfutamban, mert a csapatom kiesett a versenyből.
Azután jött a Route de France a nizzai körzetben. Kiemelkedően szerepeltem számos szakaszon, és elnyertem a legjobb hegyi kerékpárosnak járó díjat. Jó eredményeim alapján beválogattak a legjobb tíz kerékpáros közé, és meghívtak, hogy képviseljem Franciaországot a Tour de l’Aveniren, a Tour de France amatőr változatán.
Ez alatt a két hónap alatt a családom csupán az újságok sportoldalain találkozott velem. Apámra és arra a tényre gondolva, hogy csak egy hétre engedett el, visszautasítottam az ajánlatot és hazautaztam. Az edzőm és a sportújságírók azonban meggyőzték apámat, hogy én vagyok Franciaország egyik kerékpárversenyző reménysége, s így elengedett otthonról. Azt hittem álmodom! Csupán néhány hónappal azelőtt még harmad- vagy negyedosztályú amatőr voltam, most pedig válogatott lettem a világ legnagyobb amatőr kerékpárversenyén! Amint már említettem, azon az 1966-os versenyen végül rombadőltek az esélyeim.
1967-ben mintegy tíz versenyt nyertem, indultam a Párizs—Nizza versenyen és negyedik lettem Bretagne-ban a Tour du Morbihanon. 1968-ban 24 éves voltam, amikor aláírtam az első hivatásos szerződésemet a holland kerékpáros, Jan Janssen csapatánál. Indultunk a Tour de France-on, és Jan meg is nyerte azt abban az évben. Közben a bretagne-i Rennes-ben egy időfutam után megismerkedtem Danielle-lel, aki azért jött oda, hogy életében először megnézzen egy kerékpárversenyt. Azonban nem az lett számára az utolsó, mert a következő évben összeházasodtunk.
Mennyire szerettem azokat a napokat — a csapatszellemet, a nomád életet, mindennap más városokat, más helyszíneket látni! Nem kerestem túl sok pénzt, de nem törődtem vele, hiszen oly kielégítő volt számomra a versenyzés öröme. Jól szerepeltem különböző küzdelmeken, és reménykedtem, hogy egyszer majd egy nagy versenyt is nyerek. Kezdtem azonban rájönni arra, hogy egy roppant nagy szakadék húzódik az amatőr és a hivatásos kerékpárosok között.
A nagy bajnokok . . . és a többiek
Az 1969-es idényben egy csapatban szerepeltem a híres francia kerékpárossal, Raymond Poulidorral. Elindultam a klasszikus, egynapos versenyeken: a Párizs—Roubaix-n és a belgiumi Flèche Wallonne-on. A hegyi hágókon felvettem a versenyt a legjobb kerékpárosokkal is, és meglehetősen jól végeztem különböző szakaszokon. A legjobban azt élveztem azonban, ha egy helyi versenyt nyertem meg Bretagne-ban, olyan nézők tömegei előtt, akiket szerettem.
Reményeimmel ellentétben azonban mint sokan mások, én sem voltam megáldva egy nagy versenyző fizikai képességeivel. A Spanyol Verseny egyik kimerítő szakaszán fel kellett adnom a versenyt a hó és az eső miatt. Akkor jöttem rá, hogy a nagy versenyzőkben van valami többlet, valami különleges dolog, ami képessé teszi őket arra, hogy kitartsanak még a perzselő hőségben és a dermesztő hidegben is. Engem nem lehetett egy osztályba sorolni például Eddy Merckx-szel, a belga bajnokkal, aki abban az időben a kerékpározás meghatározó egyénisége volt. Ő sok klasszissal messze előttünk járt. Igazából azokon a versenyeken, amelyeken részt vett, én úgyszólván csak a hátát láttam.
A versenyzők közötti szolidaritás
Még az egymással versenyző csapatok között is létezett szolidaritás. Ezt személyesen tapasztaltam az 1969-es Tour de France egyik legnehezebb szakaszán. Az előtte lévő éjszaka kimerülten érkeztünk meg a szállodánkba egy megerőltető hegyi szakasz sorozat után. Az ébresztőóra hét órakor csörgött a következő reggel. Mint mindig, akkor is kiadós reggeli várt minket három órával a verseny előtt.
Körülbelül 150-en álltunk rajthoz, mindenki az eltelt néhány nap után kialakult esélyei szerint sorolt be, gondosan ügyelve persze arra, nehogy elárulja csapata verseny előtti stratégiáját. Egy nagyon nehéz nap várt ránk. Ez a szakasz Chamonix-nál, a Mont Blanc lábánál kezdődött, és Briançonig vezetett. A táv 220 kilométer hosszúságban alpesi utakat foglalt magában, és három nagyobb hágón kellett keresztüljutni.
Már rögtön a rajt után nagyon gyors iram kezdődött. Amikor fölfelé hajtottam az 1984 méteres Madeleine-hágón, már éreztem, hogy nem valami jó napot fogtam ki. Esett az eső, és amint feljebb jutottunk, az eső hóra változott. A csúcson, jó néhány perccel lemaradva a vezetők mögött, hatan haladtunk együtt, mind a hatan más csapatból. Teljesen át voltunk fagyva, amikor elindultunk lefelé a lejtőn. Ujjaink annyira megmerevedtek, hogy alig tudtunk fékezni anélkül, hogy a lábunkat le ne tegyük a talajra. Lentről egy ellenőr jelzett az autójából, hogy ha későn érkezünk be, biztosan kizárnak a versenyből. Egészen elcsüggedtem arra a gondolatra, hogy pont azon a helyen esek ki a Tour de France-ból, amelyet a legjobban szeretek: a hegyekben.
Bár kilátástalannak tűnt már minden erőfeszítés, a köztünk levő legtapasztaltabb kerékpáros biztatott minket, hogy ne adjuk fel. Fellelkesített bennünket, alakzatba rendezte csoportunkat, és azt javasolta, hogy váltott vezetéssel hajtsunk. Rákapcsoltunk. Már zárva volt a frissítőállomás, amikor odaérkeztünk, de nem estünk kétségbe, hanem megosztottuk egymással megmaradt élelmünket.
Amikor újra lent voltunk a völgyben, a meleg időjárás egészen megújította erőnket. Az óra ketyegett, és még két nagy akadály állt előttünk azon a napon — a Telegraph- és a Galibier-hágó, a tiszteletet parancsoló 1670 méter és 2645 méter magasságukkal. Fölfelé haladva egy csodálatos meglepetés várt minket. Az egyik kanyarban, nézők sorfala mögött, egyszerre csak tarka sokaságot vettünk észre az úton. Igen, befogtuk a többieket. Elhaladtunk olyanok mellett, akik feladták a versenyt, mások pedig úgy tűntek, mintha a talajhoz lettek volna cövekelve, amint leelőztük őket. Felfedeztem az egyik fiatal belga reménységet, amint kimerülten tolta a kerékpárját. Utolértem a csapatvezetőmet is, és végül meglehetősen jól fejeztem be a szakaszt.
Mindebből megtanultam egy fontos leckét, amelyet soha sem felejtettem el: ameddig a célvonalat nem lépték át, addig nincs sem elvesztett, sem megnyert verseny. Sohasem fogom elfelejteni azt sem, hogy létezik a kölcsönös segítségnyújtás szelleme, még az egymással versenyző csapatok közt is.
Az első kapcsolatom a Bibliával
1972-ben kerültem kapcsolatba először a Biblia üzenetével. Egy Guy nevű kerékpáros, aki nem sokkal azelőtt hagyta abba a hivatásos versenyzést, felkeresett és beszélt az új hitéről. Azt mondtam neki, hogy engem ez nem érdekel, és mindenki azt hiszi, hogy a saját vallása a legjobb. Guy mutatott nekem néhány verset a Bibliából, és azzal felelt az ellenvetésemre, hogy mivel sok vallás állítja azt, hogy hite a Biblián alapszik, a Bibliából könnyen lehet ellenőrizni a hitüket, és nem nehéz meglátni, hogy a hitük ellentétben áll Isten Szavának az igazságával.
Hallottam már a Bibliáról, de nem voltam gyakorló katolikus, és azon sem gondolkoztam, hogy a Bibliának mi köze van a vallásomhoz. Mégis úgy éreztem, hogy jókor jött ez a beszélgetésünk, mert a feleségem egyik rokona, aki katolikus misszionárius, éppen látogatóba jött hozzánk, és meg tudtuk mindezt beszélni vele.
A feleségem rokona megerősítette, hogy a Biblia valóban Isten Szava. Ám azt is mondta, hogy legyünk óvatosak, mert bár szerinte Jehova Tanúi nagyszerű emberek, de félrevezetnek másokat. Amikor újra találkoztam Guy-vel megkérdeztem őt erről. Megmagyarázta, hogy ellentétben azzal, amit a templomban tanítottak nekem, a Biblia nem tartalmazza az emberi lélek halhatatlanságának tantételét (Ezékiel 18:4). Azt is megkérdezte, hogy a feleségem rokona miért nem használja a Jehova nevet, amely az Isten neve (Zsoltárok 83:19).
Megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy Istennek van neve. Amikor megmutattuk ezeket a verseket a feleségem rokonának, ő azt mondta, hogy nem kell a Bibliát szó szerint venni. A Guy-vel folytatott beszélgetéseink abbamaradtak, majd visszautazott Párizsba, ahol dolgozott.
Guy egy év múlva visszajött Bretagne-ba, és meglátogatott minket. Felújította beszélgetéseinket, mivel megmutatta nekünk, hogy a Biblia egy prófétai könyv is. Ez arra sarkalt bennünket, hogy komolyabban tanulmányozzuk a Bibliát. Beszélgetéseink egyre rendszeresebbekké váltak. Guy-nek azonban így is nagy türelmet kellett gyakorolnia irántam, mivel az életem még mindig a kerékpározáshoz kötődött, és mindahhoz, ami hozzátartozott — barátokhoz, támogatókhoz és így tovább. A családunk is ellenségesen nézte a Biblia iránti új érdeklődésünket, tekintettel arra, hogy Bretagne-ban éltünk, és ez a vidék nagyon erősen ragaszkodik a vallási hagyományokhoz.
Versenyzői pályafutásomnak egy váratlan közlekedési baleset vetett véget 1974-ben. Ez gondolkodásra késztetett, hogy valójában mi is a legfontosabb dolog az életünkben. A feleségemmel elhatároztuk, hogy elköltözünk lakóvárosunkból és a családunk befolyása alól. Abban az időben kezdtünk rendszeresen részt venni összejöveteleken a dinani gyülekezet Királyság-termében. Mindketten előrehaladtunk az igazságban, és 1976-ban merítettek alá bennünket.
Azóta lehetőségem volt beszélni a Bibliáról több korombeli kerékpárversenyzővel. Amikor házról házra járok, sok ember felismer és élvezettel beszélgetnek velem a kerékpárversenyzői pályafutásomról. Azonban nem ilyen lelkesek némelyek akkor, amikor a Királyság-üzenetről beszélek.
Ma, ha úgy érzem, hogy szükségem van egy kiadós mozgásra, elmegyek kerékpározni a családommal. Az ilyen alkalmak alatt, értékeléssel gondolok Pál szavainak igazságára, amikor azt mondta: „A test gyakorlásának kevés haszna van; de a kegyesség mindenre hasznos, meglévén benne a jelenvaló és a jövő életnek ígérete” (1Timótheus 4:8). (Jean Vidament elmondása alapján.)
[Kiemelt rész/térkép a 16–17. oldalon]
A Tour de France
A világ leghíresebb országúti kerékpárversenye, a Tour de France, 1903-ban került először megrendezésre. A verseny 4000—4800 kilométeres távot foglal magában, három hétig tart, és mostanában Párizsban van a cél. Körülbelül 200 hivatásos versenyző vesz részt ezen a versenyen, melynek az útvonala — néhány rövid kitérővel tarkítva a szomszédos országokba — franciaországi vidékeken vezet keresztül. A versenyzőket nézők tömegei biztatják az útvonal mentén.
Mindegyik napon a legrövidebb összesített időt teljesítő versenyző veszi fel a sárga trikót. Aki az utolsó napon az összesítésben vezet, az a győztes.
A legrövidebb szakaszok némelyikén vannak az időfutamok, amelyeken az egyéni versenyzők vagy a csapatok az óra ellen versenyeznek. A csapat időfutamversenyben, egy bizonyos számú, ugyanahhoz a csapathoz tartozó versenyzőnek egy bolyban, azonos idővel kell befejeznie a szakaszt.
[Térkép]
A Tour de France kerékpárverseny
France
ROUBAIX (start)
PÁRIZS
[Kép a 16. oldalon]
1968-ban, 24 éves korában, Jean Vidament indult a Tour de France-on
[Kép forrásának jelzése a 15. oldalon]
Mike Lichter/International Stock