Gyermekgyalázó szülők — A legsúlyosabb stresszokozó
„[A gyermekeknek] kevés összehasonlítási lehetőségük van a családon kívül, ezért azok a dolgok, amelyeket otthon tanulnak magukról és másokról, az elméjükbe mélyen bevésett, egyetemes igazságokká válnak számukra.” (Dr. Susan Forward)
A FAZEKAS veszi a formátlan agyagmasszát, megfelelő mennyiségű vizet ad hozzá, és gyönyörű edénnyé alakítja. A szülők hasonló módon alakítják a gyermek szemléletmódját saját magáról és a világról. Szeretettel, útmutatással és fegyelmezéssel, a gyermek kiegyensúlyozott felnőtté fejlődik.
Mindezek mellett azonban túl gyakran olyan benyomások érik a gyermek elméjét és szívét, amelyek gyermekgyalázó szülőktől származnak. Az érzelmi, a fizikai és a szexuális meggyalázás eltorzult gondolkodási mintákat teremt, melyek szilárdan rögződnek, és ezért nehéz azokat átalakítani.
Érzelmi meggyalázás
Szavakkal keményebben lehet ütni, mint ököllel. „Nem emlékszem olyan napra, amikor [az anyám] ne mondta volna el, hogy bárcsak sohase szült volna engem a világra” — mondja Jason. Karennek hasonló tapasztalata van: „Mindig megkaptam azt, hogy én rossz, vagy nem elég jó vagyok.”
A gyermekek általában elhiszik azt, amit mondanak róluk. Ha egy fiút állandón ostobának neveznek, akkor lehet, hogy végül ostobának is érzi magát. Hívj egy lányt mihasznának, és talán elhiszi, hogy ő olyan! A gyermekek korlátozott látókörrel rendelkeznek, és gyakran nem képesek megkülönböztetni az igazat, a gyalázkodó túlzástól vagy valótlanságtól.
Fizikai meggyalázás
Joe visszaemlékezik az őt fizikailag meggyalázó apjára: „Addig ütött, amíg a falhoz nem dőltem. Akkor tovább püfölt, de olyan keményen, hogy elkábultam . . . Az egészben az volt a legrettenetesebb, hogy sohasem lehetett tudni azt, mitől fog dühbe gurulni!”
Jake rutinszerűen kapta a verést az apjától. Alig volt még hatéves, amikor egy ilyen verés alkalmával Jake-nek eltörött a karja. „Nem hagytam, hogy ő, a húgaim vagy a mama sírni lásson — emlékszik Jake. — Ez volt az egyetlen dolog, ami az önérzetemből megmaradt.”
A Strong at the Broken Places című könyv megjegyzi, hogy a gyermekkori fizikai meggyalázás olyan, mintha valaki „autóbalesetet szenvedne mindennap, minden héten vagy minden hónapban”. Az ilyen meggyalázás arra tanítja a gyermeket, hogy a világ nem biztonságos, és hogy senkiben sem lehet bízni. Ráadásul az erőszak gyakran erőszakot szül. „Ha a gyermekeket nem védik meg a meggyalázóiktól — figyelmeztet a Time folyóirat —, akkor a társadalmat kell majd egy napon megvédeni a gyermekektől.”
Szexuális meggyalázás
Egy becslés szerint minden 3 lány közül 1, és minden 7 fiú közül 1 kényszerült szexuális élményeket átélni 18 éves kora előtt. Ezen gyermekek legtöbbje csendben szenved. „Mint a háborúban eltűntnek hitt katonák — jegyzi meg a The Child in Crisis című könyv — évekig élnek elveszetten a félelem és a bűntudat magándzsungelében.”
„Mennyire gyűlöltem az apámat, amiért meggyalázott engem, és milyen bűntudatot éreztem azért, hogy gyűlölöm őt — mondja Louise. — Szégyelltem magamat, mert egy gyermeknek szeretni kell a szüleit, és én nem mindig szerettem őket.” Érthetőek az ilyen kusza érzések, amikor a gyermek elsődleges védelmezője válik az elkövetővé. Beverly Engel felteszi a kérdést a The Right to Innocence című könyvében: „Hogyan is ismerhetnénk el, hogy a saját szülőnk, az a személy, akinek szeretnie és gondoznia kellene minket, ennyire semmibe vehet bennünket?”
A szexuális meggyalázás teljesen elferdítheti a gyermek életszemléletét. „Minden olyan felnőtt, akit gyermekként molesztáltak, azt az érzést hordozza gyermekkorától fogva, hogy ő reménytelenül alkalmatlan mindenre, értéktelen és eredendően rossz” — írja dr. Susan Forward.
Nem múlik el nyomtalanul
„Nem csupán a gyermek teste az, amelyet meggyaláznak és semmibe vesznek — írja Linda T. Sanford tudományos kutató. — A zavaros családok beszennyezik a gyermek elméjét.” A gyermek a szeretetlenség és az értéktelenség érzésével nőhet fel, ha érzelmileg, fizikailag vagy szexuálisan meggyalázzák.
A korábban már említett Jasonnek olyan alacsony volt az önbecsülése felnőtt korában, hogy öngyilkosságra hajlamos személynek tekintették. Szükségtelenül életveszélyes helyzeteknek tette ki magát, mivel annyira becsülte csak az életét, amint az anyja megtanította neki: ’Sohasem kellett volna megszületned.’
Eltűnődve azon a hatáson, amit a gyermekkorában elszenvedett meggyalázás okozott, Joe azt mondja: „Attól még nem múlik el nyomtalanul, hogy elköltözöl otthonról, vagy megházasodsz. Mindig félek valamitől, és gyűlölöm magamat ezért.” A fizikailag meggyalázó családban uralkodó feszültség hatására sok gyermek negatív reményekkel és merev védekezőállásokba húzódva nő fel, amelyek inkább bezárják, mintsem megvédik őket.
Connie-ban a vérfertőzés egy elferdült képet teremtett önmagáról, amely felnőttkorára megrögződött benne: „Még mindig sokszor érzem úgy, hogy az emberek belém látnak, és észreveszik, milyen undorító vagyok.”
A meggyalázás minden formája keserű leckékre tanít, amelyek felnőttkorra mélyen beágyazódhatnak. Igaz, amit megtanultunk, azt el is lehet felejteni. Számos túlélő, aki felépült a gyermekkori meggyalázásból, bizonyíthatja ezt a tényt. Mennyivel jobb lenne azonban, ha a szülők már a gyermekeik születésétől fogva felismernék, hogy ők alakítják ki a gyermek önmagáról és a világról alkotott képének jelentős részét. A gyermek fizikai és érzelmi jóléte főként a szülei kezében van.
[Kép a 7. oldalon]
Szavakkal keményebben lehet ütni, mint ököllel