Bátran az első helyre tettük Istent

DERMESZTŐ hangon csengett a telefonunk hajnali háromkor. Apám egyik üzleti partnere hívott, aki éppen az American Legion nevű veteránszervezet találkozóján vett részt. Dühöngött. „Wally — kiabált apámra —, ha nem hívod fel azonnal a Philadelphia Inquirer-t, hogy még benne lehessen a reggeli kiadásban és nem jelented ki, hogy tisztelegni fogsz a zászló előtt, akkor ma a csőcselék megtámadja az élelmiszerboltodat és a családodat és én nem vállalok felelősséget azért, ami történni fog!” Papa és mama már tudták, milyen a csőcseléktámadás. Azonnal teljesen felébredtek és imádkozni kezdtek.

Virradatkor felébresztettek minket, a hat gyermeket. Apa azt mondta az öcsémnek, Billnek, hogy a fiatalabbakat vigye el a nagyszüleinkhez. Azután Bill és én segítettünk a házimunkában és az üzletben, ahogy általában szoktunk. Apa elment a minersville-i rendőrfőnökhöz és értesítette a fenyegetésről. Nem sokkal ezután megérkezett a Pennsylvaniai Állami Rendőrség egyik autója, leparkolt az üzletünkkel szemben és ott is maradt egész nap. Tettük a dolgunkat a boltban, kiszolgáltuk a vevőket, ám folyton az utcát figyeltük. Mindig megdobbant a szívünk, amikor egy embercsoport megállt. De a csőcselék nem jött. Úgy tűnik, lehűtötte őket a nappali fény — és a rendőrautó látványa.

Megtaláljuk az igazságot

De mi is vezetett ehhez az ingatag helyzethez? Ez szorosan összefüggött a vallásunkkal. Tudjátok, 1931-ben, amikor hétéves voltam, nagypapa és nagymama nálunk lakott egy ideig. Bibliakutatók voltak, ahogyan akkor Jehova Tanúit nevezték.

Nagyapa soha nem tanúskodott apának, de amikor nagymama és nagypapa elmentek otthonról, apu bejárt a szobájukba megnézni, miről is szól az irodalmuk. Milyen mohón olvasta! Szinte még most is hallom örömteli hangját: „Nézzétek, mit mond a Biblia!” Az igazság igazi örömet jelentett neki. Anya szintén olvasta az irodalmakat és 1932-re kilépett a Metodista Egyházból és házi bibliatanulmányozást folytattunk. Ahogy őket, engem is örömmel töltött el, amikor a földre eljövendő csodálatos Paradicsomról hallottam. Kezdettől fogva a magamévá tettem az igazságot.

1932 vége felé anya megkérdezte, hogy kész lennék-e részt venni ajtóról ajtóra a prédikálómunkában. Azokban az időkben — fiatalok és idősek egyaránt — egyedül kopogtattunk az ajtókon. Bizonyságtevő kártyákat használtunk. Mindössze ennyit kellett volna mondanom: „Jó reggelt! Fontos üzenetem van az ön számára. Lenne kedves elolvasni?” Ha a házigazda nem mutatott érdeklődést miután elolvasta, eleinte mindössze ennyit mondtam: „Rendben van. Viszontlátásra!”

Nemsokára ellenállás támadt. 1935 tavaszán New Philadelphia városában tanúskodtunk. Emlékszem, hogy egy ajtónál álltam és egy férfival beszélgettem, amikor jött a rendőrség, hogy a többiekkel együtt elvigyen. A házigazda megdöbbenve nézte egy tizenegy éves kislány letartóztatását. Elvittek minket egy kétszintes tűzoltólaktanyába. Kint nyüzsgött a mintegy ezer főnyi, ordítozó csőcselék. Egyértelmű, hogy a papok azon a vasárnapon korábban fejezték be az istentiszteletet, így buzdítva mindenkit, hogy odajöjjön. Amikor átvezettek minket a tömegen, egy lány megütötte a karomat. Ám biztonságban bejutottunk és felfegyverzett őrség tartotta távol az összeverődött embereket, nehogy betörjék az ajtót.

Negyvennégyen zsúfolódtunk össze a tűzoltólaktanyában és a lépcsőn kellett ülnünk. Mégis távolról sem voltunk gyászos hangulatban, sőt boldogok voltunk, hogy találkozhattunk néhány testvérrel a shenandoah-i gyülekezetből, akik segítettek nekünk bemunkálni a várost. Megismerkedtem Eleanor Walaitisszel, akivel szoros barátságot kötöttünk. Néhány óra múlva a rendőrség elengedett minket.

Előtérbe kerül a zászló előtti tisztelgés kérdése

Jehova Tanúinak 1935-ben Washington, D.C.-ben megtartott jelentőségteljes kongresszusán valaki megkérdezte Rutherford testvért, a Watch Tower Society elnökét, hogy vajon az iskolás gyermekeknek kell-e tisztelegniük a zászló előtt. Azt válaszolta, hogy hűtlenség lenne Istennel szemben a tisztelgés által egy földi jelképnek tulajdonítani a megmentést, majd hozzátette, hogy ő nem tenné. Ez nagy hatást gyakorolt Billre és rám. Beszélgettünk erről szüleinkkel és megvizsgáltuk a 2Mózes 20:4–6, 1János 5:21 és a Máté 22:21 szavait. Apa és anya nem kívántak bűntudatot ébreszteni bennünk. Szeptemberben, amikor az iskolaév elkezdődött, már nagyon jól tudtuk, mit kell tennünk. Ám mégis, amikor a tanáraink figyeltek minket, akkor félénken felemeltük a kezünket és mozgattuk a szánkat. Az egyik nehézség az volt számomra, hogy féltem, az iskolás barátaim elfordulnak tőlem, ha szilárdan állást foglalok.

Amikor néhány úttörő meglátogatott minket, elmondtam nekik, mit teszünk. Soha nem felejtem el, mit mondott az egyik testvérnő: „Lillian! Jehova gyűlöli a képmutatókat!” Azután október 6-án Rutherford testvér „Tisztelgés a zászló előtt” címmel rádió-előadást tartott, amelyet az egész országban közvetítettek. Kifejtette, hogy mi tiszteletben tartjuk a zászlót, de ha ez a tisztelet egy jelkép vagy jelvény előtti szertartásos cselekedetben nyilvánul meg, akkor az valójában bálványimádás. Jehovával való kapcsolatunk ezt határozottan megtiltaná.

Október 22-én Bill, aki épp tízéves volt, széles mosollyal jött haza az iskolából. „Nem tisztelgek többé a zászló előtt — mondta diadalmasan. — A tanárnő megpróbálta tisztelgésre emelni a kezemet, de én nem vettem ki a zsebemből.”

Másnap reggel szívdobogva mentem oda a tanítás előtt a tanáromhoz, tudva, hogy nem lehetek gyenge. „Miss Shofstal — dadogtam. — Én nem tiszteleghetek többé a zászló előtt. A Biblia a 2Mózes 20. fejezetében azt mondja, hogy nem lehetnek semmiféle más isteneink Jehova Isten előtt.” Legnagyobb meglepetésemre átölelt és azt mondta, milyen aranyos kislány vagyok. Így aztán, amikor eljött a zászló előtti tisztelgés szertartásának ideje, én nem vettem részt abban.a Hamarosan mindenki rám figyelt. Én azonban boldog voltam. Maga Jehova adta a bátorságot, hogy megtagadjam a tisztelgést!

A lányok, akiket kedveltem, elborzadtak. Egy vagy kettő odajött megkérdezni, miért teszem ezt és jól elbeszélgettünk. A legtöbb gyerek azonban attól kezdve elfordult tőlem. Reggelente, amikor az iskolába értem, néhány fiú kiabálni kezdett: „Itt jön Jehova!” — és kavicsokkal dobáltak. Az egész iskola két hétig csak figyelt. Azután az iskolaszék cselekvésre határozta el magát. November 6-ára behívatták apát, anyát és egy másik Tanú-fiú szüleit. Az igazgató, Charles Roudabush professzor azt bizonygatta, hogy állásfoglalásunk tulajdonképpen fegyelemsértés, és nézőpontját a többiek is hamarosan a magukévá tették. Kizártak minket az iskolából.

Elkezdődik az otthoni iskoláztatás

Megengedték, hogy tankönyveinket megtartsuk, tehát azonnal berendeztünk egy iskolát otthon a padlásszobában, ahol az a fiatal lány felügyelt ránk, aki mamának segített a ház körül. Ám hamarosan kaptunk egy levelet, amely szerint javítóintézetbe visznek minket, ha nincs képesített tanítónk.

Néhány nap múlva felhívott minket Paul és Verna Jones, akiknek farmjuk volt 50 km-re tőlünk. „Olvastuk, hogy a gyerekeiteket kizárták az iskolából” — mondta Paul apának. Ők kibontották a falat a nappali és az ebédlő között, hogy egy osztálytermet alakítsanak ki. Meghívtak, hogy járjunk oda. Egy, az igazság iránt érdeklődő fiatal allentowni tanító örömmel vállalta ezt a munkát, noha sokkal kevesebbet keresett, mint amennyit nyilvános iskolák ajánlottak. Hasonló Tanú-iskolák jelentek meg országszerte.

Joneséknak négy saját gyermekük volt és most legalább tíz másikat fogadtak be. Hárman aludtunk egy ágyban és megegyeztünk, hogy adott jelre egyszerre fordulunk. A környéken egy másik Tanú-család is közel ennyit fogadott be és az iskola látogatóinak száma hamarosan 40 fölé emelkedett. Sokat tréfálkoztunk és nevettünk, de munka is volt. Reggel 6 órakor keltünk. A fiúk kint segítettek, a lányoknak a konyhában volt dolguk. Szüleink pénteken a tanítás után hazavittek minket a hétvégére. Egy nap aztán a Walaitis család gyermekei is megjöttek, köztük a barátnőm, Eleanor.

Egyre szaporodtak az iskolával kapcsolatos gondok. A kedves Jones testvér meghalt, így apa a kis teherautónkat iskolabusszá alakította, hogy eljuthassunk az 50 km-re lévő iskolába. Aztán néhányan elérték a középiskolás kort, tehát a számukra is szükség volt egy képesített tanítóra. Minden akadály ellenére úgy tűnt, hogy Jehova gondoskodott megoldásról.

Bíróság elé megyünk

Ezalatt a Társulat a zászlótisztelgés kérdésében elkövetett túlkapások miatt bírósághoz akart fordulni. A százakból, akik állást foglaltak, mostanára ezrek lettek. Egyik családot a másik után érintette a dolog, de a bíróságok megtagadták ügyük tárgyalását. Családunkat megkereste a Társulat és az American Civil Liberties Union jogásza, akik pert indítottak a philadelphiai Szövetségi Kerületi Bíróságon 1937 májusában. A tárgyalást 1938 februárra tűzték ki.

Billnek és nekem kellett tanúskodni a bíróság előtt. Még mindig emlékszem, hogy az izgalomtól fáztam és verejtékeztem egyszerre, amíg várakoztunk. A Társulat jogásza felkészített minket minden lehetséges kérdésre. Bill állt először a bíróság elé. Megkérdezték, miért nem tiszteleg a zászló előtt és ő válaszában a 2Mózes 20:4–6-ot idézte. Azután én következtem. Ugyanaz a kérdés. Amikor azt feleltem: „1János 5:21”, a másik fél ügyvédje nyersen megszólalt: „Tiltakozom!” Úgy érezte, hogy egy írásszöveg elég volt! Ezek után Roudabush professzor kapott szót, aki azt fejtegette, hogy minket betanítottak és mi „a zászló és az ország . . . iránti tiszteletlenség” terjesztői vagyunk. Ám Albert Maris bíró reánk nézve kedvező döntést hozott.

„Meg se próbáljatok visszajönni az iskolába — üzente az iskolaszék. — Fellebbezünk.” Vissza tehát Philadelphiába, ahol az Egyesült Államok Fellebbviteli Bírósága volt. 1939 novemberében egy háromtagú bírói testület számunkra kedvező döntést hozott. Az iskolaszék felbőszült. Gyerünk az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé!

A Legfelsőbb Bíróság

Izgatottan hallottuk, hogy maga Rutherford testvér fog érvelni ügyünkben. Csoportunk a Union vasútállomáson találkozott vele Washington, D.C.-ben, a tárgyalás előtti estén. Micsoda pillanat! 1940 áprilisa volt és még egy kicsit hűvös. Másnap a tárgyalótermet teljesen megtöltötték Jehova Tanúi. Végül mi következtünk és Rutherford testvér emelkedett szólásra. Soha nem felejtem el, hogyan hasonlított össze bennünket, Tanú-gyermekeket a hűséges Dániel prófétával, Dániel három héber társával és más bibliai személyiségekkel. Felvillanyozó beszéd volt és a közönség feszült figyelemmel hallgatta.

El sem tudtuk képzelni, hogy más döntés is születhet, mint ami számunkra kedvező. Főleg azután nem, hogy az előző két pert megnyertük. Ám 1940. június 3-án reggel anyával a konyhában dolgoztunk és közben a rádiót hallgattuk. Éppen a Hírek következtek. A bírák ellenünk döntöttek — méghozzá nem is kis különbséggel, hanem 8:1 arányban! Anyával csak álltunk a hitetlenségtől megdermedve. Aztán lerohantunk elmondani apának és Billnek.

Ez a döntés az erőszak majdhogynem elképzelhetetlen hullámát szabadította el. Jehova Tanúi az egész országban szabad prédává váltak. Az emberek azt gondolták, hogy hazafias kötelességüknek tesznek eleget, ha ránk támadnak. Napokon belül a maine-beli Kennebunkban felgyújtották a Királyság-termet. Illinoisban a csőcselék megtámadott 60 Tanút, akik éppen prédikáltak, felborították az autóikat és megsemmisítették az irodalmukat. Shenandoah-ban, Pennsylvania körzetében a szénbánya, a ruhagyárak és az iskolák zászlótisztelgési szertartásokat szerveztek gyors egymásutánban. Így a Tanú-gyermekeket kizárták az iskolából és ugyanazon a napon a szüleik elveszítették állásukat.

Az üldözéssel szemben

Ekkor történt, hogy családomnak szembe kellett néznie a csőcseléktámadás veszélyével, amit a bevezetőben említettem. Ennek meghiúsulása után röviddel az egyik minersville-i egyház bojkottot jelentett be az üzletünk ellen. A forgalmunk drámai módon visszaesett. Ez volt megélhetésünk egyetlen forrása és már hat gyermek volt a családban. Apának kölcsönt kellett felvennie, hogy gondoskodni tudjon rólunk. Idővel aztán a bojkott megenyhült, a vásárlók kezdtek visszatérni. Néhányan még húzták is az orrukat, mondván, az azért „egy kicsit sok”, hogy a papjuk mondja meg, hol vásárolják meg az élelmiszert. Ám azokban az években sok Tanú-család vesztette el az üzletét és az otthonát.

Egy este hazafelé hajtottam a családommal néhány bibliatanulmányozás után. Alighogy anya és apa beugrottak az autóba, tizenévesekből álló társaság jött elő a búvóhelyéről. Körülvették a kocsit és kezdték leereszteni a kerekeket. Hirtelen egy nyílást láttam meg a kocsi előtt. Beletapostam a gázba és elhajtottunk. „Lillian, soha többé ne csinálj ilyet — tanácsolta apa. — Megsebesíthettél volna valakit.” Végül biztonságban és épségben hazaértünk.

Mindezen fanatikus ellenállás közben a sajtó számunkra igen kedvező módon reagált. Legalább 171 vezető lap helytelenítette az 1940. évi döntést a zászlótisztelgéssel kapcsolatban. Csupán egy maroknyi értett egyet vele. Az „Én napom” című rovatában Eleanor Roosevelt, az elnök felesége is a védelmünkre kelt. Mégsem enyhült a helyzetünk.

Végre változás

Úgy tűnik, 1942-re a Legfelsőbb Bíróság néhány bírája már érezte, hogy rosszul döntött az esetünkben. A Társulat tehát pert indított Barnette, Stull és McClure ügyében, olyan Tanú-gyermekek érdekében, akiket kizártak az iskolából Nyugat-Virginiában. Az Egyesült Államok nyugat-virginiai Kerületi Bírósága egyhangúlag Jehova Tanúi javára döntött! A State Board of Education fellebbezése után az ügy az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága elé került. Családunk ott volt Washington, D.C.-ben, amikor Hayden C. Covington, a Társulat jogásza erőteljes beszédet mondott a Legfelsőbb Bíróság előtt. 1943. június 14-én, a Zászló Napján született meg a határozat. A döntés 6:3 arányban Jehova Tanúi javára szólt!

Ezek után az egész országban kezdtek lecsendesedni a dolgok. Természetesen akadt néhány makacsul ellenálló, aki még mindig talált lehetőséget, hogy megnehezítse húgaink életét, amikor azok visszatértek az iskolába, de Bill és én már jócskán kinőttünk az iskolás korból. Nyolc év telt el szilárd állásfoglalásunk óta.

Pályafutás Jehova szolgálatában

Ám mindez csak a Jehova szolgálatában való pályafutásunk kezdete volt. Bill 16 éves korában belépett az úttörőszolgálatba. Eleanor Walaitis (jelenlegi nevén Miller) és én úttörőtársak lettünk és Bronxban, New York Cityben szolgáltunk. Egy év múlva igen fellelkesített, hogy megkezdhettem szolgálatomat a brooklyni Bételben a Watch Tower Society főhivatalában. Ott szintén jó néhány életre szóló barátságot kötöttem.

1951 nyarán európai kongresszusokon vettem részt, amikor találkoztam Erwin Kloséval. Egy németországi összejövetelen ő és néhány német testvér gyönyörűen énekeltek a mi szórakoztatásunkra. Elragadtatva mondtam neki, hogy milyen csodálatos hangja van. Ő kedvesen bólintott és én tovább beszéltem. Egy szót sem értett abból, amit mondtam! Hónapokkal később New Yorkban, a brooklyni Bételben láttam Erwint, amikor felvették őt az Őrtorony Gileád Biblia Iskolába, hogy kiképzést kapjon a misszionáriusi munkára. Újra hosszasan beszéltem hozzá, üdvözöltem Brooklynban és ő újra csak kedvesen mosolygott. Még mindig kissé nehéznek találta, hogy megértsen engem. Végül mégis megértettük egymást. Ez nem sokkal az eljegyzésünk előtt történt.

Misszionárius lettem és együtt szolgáltam Erwinnel Ausztriában. Erwin egészsége azonban megromlott a sok brutalitás miatt, amelyet a nácik kezétől szenvedett el azért, mert Jehova Tanúja volt. Amíg engem kizártak az iskolából, ő börtönökben és koncentrációs táborokban sínylődött.b 1954 végén visszatértünk az Egyesült Államokba.

Azóta is örömünket leljük a szolgálatban olyan területeken, ahol nagyobb volt a szükség és abban, hogy felnevelhettünk két szép gyermeket Jehova útján. Amikor gyermekeink iskolába jártak, azt láttam, hogy a dolgok nem változtak meg igazán. Judith és Stephen sok támadást szenvedtek el a meggyőződésük miatt, míg Erwin és én örömteli szívvel láttuk, hogy ők szintén bátran kiálltak az igazság mellett. Azt is tapasztaltam, hogy az iskolaév végére tanáraik mindig felismerték, hogy a Tanúk nem fanatikusok csoportja és szívélyes kapcsolat jött létre közöttünk.

Az elmúlt évekre visszatekintve valóban azt látom, hogy Jehova megáldotta a családunkat. Jelenleg családunk 52 tagja szolgálja Jehovát. Nyolcan már elnyerték égi reménységüket, vagy várnak a földi feltámadásra, köztük drága szüleim is, akik azt a csodálatos örökséget hagyták rám, hogy Jehovát tegyük első helyre az életünkben. Az elmúlt években sokat gondoltunk erre. Eme aktív és eredményes élet után Erwin neuromuscularis rendellenességekkel küzd, ami nagymértékben korlátozza őt.

Ezen megpróbáltatások ellenére valódi örömmel és bizalommal tekintünk a jövőre. Soha nem bánta meg egyikünk sem, hogy kizárólag csak Jehova Istent szolgáltuk. (Lillian Gobitas Klose elmondása alapján.)

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 17. oldalon]

Miért nem tisztelegnek Jehova Tanúi a zászló előtt?

VAN az imádatnak egy olyan alapelve, amit Jehova Tanúi minden más vallási csoportnál jobban hangsúlyoznak: a kizárólagosság. Jézus állította fel ezt a szabályt a Lukács 4:8-ban: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj.” Ezért a Tanúk tartózkodnak attól, hogy imádatot mutassanak be a világegyetemben bárkinek vagy bárminek Jehován kívül. Ha részt vennének bármely nemzet zászlaja előtti tisztelgésben, az számukra olyan imádati aktus lenne, amely foltot ejtene Jehovának végzett kizárólagos imádatukon és megzavarná azt.

Mind az izraeliták, mind az első századi keresztények többször kaptak figyelmeztetést az emberalkotta dolgok imádatára vonatkozóan. Ezt a gyakorlatot bálványimádásként azonosították (2Mózes 20:4–6; Máté 22:21; 1János 5:21). Lehetséges, hogy a zászlót valóban bálványnak tartják? Nagyon kevesen vannak, akik komolyan azt gondolják, hogy az csupán egy darab textil. Széles körben szent jelképnek vagy még annál is többnek tekintik. Carlton Hayes katolikus történész ezt így állítja: „A nacionalizmus hitének legfőbb jelképe és imádatának központi tárgya a zászló.”

Ez nem jelenti azt, hogy Jehova Tanúi megvetik a zászlót vagy azokat, akik tisztelegnek előtte. Ők általában tiszteletteljesen állnak az ilyen szertartások alatt mindaddig, amíg meg nem követelik tőlük a részvételt. Az a meggyőződésük, hogy valaki akkor mutat igazi tiszteletet a zászló iránt, ha betartja az általa képviselt állam törvényeit.

A legtöbben egyetértenek azzal, hogy a zászló előtti tisztelgés nem feltétlenül jelenti azt, hogy valóban tiszteletben is tartják. Hogy ez mennyire így van, azt egy kanadai történet igazolja. Egy tanár és az igazgató megparancsolta egy kislánynak, aki tisztelgett a zászló előtt, hogy köpje le azt, és ő megtette. Azután ugyanerre utasítottak egy fiatal Tanú-lányt az osztályból, ám ő határozottan megtagadta ezt. Jehova Tanúi számára fontos alapelv, hogy tiszteletben tartsák a zászlót. Az imádatuk azonban egyes-egyedül csak Jehováé.

[Kép a 16. oldalon]

Erwin és Lillian Bécsben, Ausztriában, 1954-ben

[Kép a 17. oldalon]

Lillian ma

[Forrásjelzés]

Dennis Marsico