Isten utáni szomjúságom ki lett elégítve

TÍZ évig tanultam különböző dél-amerikai papneveldékben, s ebből az utolsó három évet a teológiai és filozófiai tanulmányoknak szenteltem. És ekkor egy egyszerű parasztember azt mondta nekem, hogy tud segíteni a Biblia megértésében. Mivel a papneveldében kapott nevelés csalódást okozott, így odafigyeltem erre az emberre.

De mi késztetett arra, hogy pap legyek? S miért nem sikerült a papneveldében töltött éveim alatt kielégíteni csillapíthatatlan szomjúságomat Isten után?

Egyszerű családi háttér

Szüleim hét fiúgyermeket neveltek fel Vallegrandéban, Bolíviában. Mi egy termékeny völgyben laktunk, ahol jószágot tartottunk és kukoricát, földimogyorót és burgonyát termesztettünk. Falucskánk, Naranjal annyira elszigetelt helyen feküdt, hogy az iskolába járás gondot okozott. Ennek ellenére megtanultam írni és olvasni.

Egy római katolikus pap minden évben eljött falunkba az egyházi ünnepre. Elcsodálkoztam, ahogyan Istenről beszélt. Egyik látogatása alkalmával bejelentette: egy papnevelde nyílik Bolíviában és ott papokat nevelnek fiatalemberekből. Amikor elmondtam neki: én is szeretnék többet tudni Istenről, érdeklődése felém fordult. Ezt mondta: „Te még egy létra szerepét töltheted be abban, hogy mások a mennybe jussanak.”

Nagy vágyat éreztem a papneveldei élet után, s szerettem volna Istenről többet megtudni. Azt reméltem, hogy kusza gondolataim valahogy majd kitisztulnak. Például, bár édesanyám azt tanította nekem, hogy a hegyek, a virágok és a fák mind Isten adományai, de azt is mondta, hogy Isten egyeseket a pokolba küld, ahol szörnyű szenvedések várnak az odakerülőkre. Folyton az motoszkált a fejemben: „Hogyan lehet ilyen az Isten?”

Papi szemináriumi neveltetésem

Az új papi szeminárium Tupiza városkában nyílt meg, egy gyönyörű völgyben. 1958-ban érkeztem ide. Kisebb koromban nagyon szerettem hegyekben csatangolni és szívesen elmélkedtem szerető Teremtőnkről. De a csalódottság érzése kerekedett felül bennem, mert keveset tudtam meg Istenről itt, a papneveldében. Még a teljes Biblia sem volt meg, csak az „Újszövetség”. Amikor azt kérdeztem, kaphatnék-e egy teljes Bibliát, tanáraim türelemre intettek.

Az első év után csak hárman maradtunk meg a tanfolyamon. A többieket mind elküldték haza. Mivel oly kevesen maradtunk, Buenos Airesbe (Argentínába) küldtek bennünket tanulmányaink folytatására. Amikor megérkeztem a San Migueli papneveldébe, a csodálat érzése lett úrrá rajtam. Az egész papnevelde egy óriási helynek tűnt. „Itt biztos közelebb kerülök Istenhezé” — gondoltam magamban. Latinul, görögül, angolul és franciául tanultunk, s olvastuk a katolikus egyház úgynevezett „szentjeinek” az életét. De ezek az ismeretek üresen hagyták szívemet. Kérdéseim megválaszolatlanul maradtak.

„Hogyan lehetséges, hogy egy Isten három személyt alkot?” — kérdeztem az egyik tanáromat. Azt válaszolta: erre a kérdésre még olyan nagy teológusok sem tudtak válaszolni, mint a XIII. században élt itáliai Aquinói Tamás. Eddig még nem volt kezemben a teljes Biblia, így megkérdeztem az egyik tanáromat: kaphatnék-e egy „Ótestamentumot”?

„Az csak a protestánsoknak való” — mondta.

Csodálkoztam, hogyan lehetséges ez, hiszen tudtommal Jézus is gyakran idézett belőle. Csalódottnak és elkeseredettnek éreztem magamat.

Egy idő múltán hatunkat kiválasztottak novíciusoknak. Szüzességi, szegénységi és engedelmességi fogadalmat tettünk. Egyévi novíciusi tanulás után az argentínai Córdobában lévő papneveldébe mentünk. Csak papi ruhában járhattunk, amely egy hosszú fekete reverendából és egy fehér gallérból, valamint rózsafüzérből és egy nagy feszületből állt. Nagy várakozással néztem a dolgok elé, végre hozzákezdhetek teológiai tanulmányaimhoz.

Újabb csalódás

A teológián elsősorban a magasabb kritikát tanultuk. Ez a Bibliát csak irodalmi műként kezelte, mint bármely más könyvet. Csalódottságom nem múlt el, mivel sok kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Egy püspök közeli barátja lettem. „Hogyan lehetséges, hogy a Biblia szerint Jézus a pokolban volt?” — kérdeztem (Cselekedetek 2:31). De ő egyszerűen kitért a válaszadás elől.

Voltak nyugtalanító erkölcsi kérdéseim is. Egy teológustól megkérdeztem, mi a véleménye a maszturbációról és a házasságon kívüli személyek nemi kapcsolatáról? Ahelyett, hogy Isten Szavára hivatkozott volna e kérdések megválaszolásakor, nagy buzgón a közismert párizsi teológusok legújabb gondolatait sorolta el. Megmutatott egy ilyen könyvet. „Szerintük ezek nem bűnös dolgok — mondta. — Sohase izgasd miatta magadat.” De válasza nem nyugtatott meg.

Az egyik napon a papi szemináriumi könyvtárban böngésztem a könyveket, amikor véletlenül egy franciául írt könyvet nyitottam ki. Ez a Zsoltárok 42:3. versét idézte, e szavakkal: „Szomjuhozik lelkem Istenhez.” Magamban ezt gondoltam: „Érdekes, én is pontosan ezt érzem.” Nem sokkal ezután hazalátogatva, elmentem egy közeli városka, Valegrande kolostorába. Ott a könyvesboltban megláttam egy teljes Bibliát — Nácar—Colunga fordításban. Életemben akkor láttam először teljes Bibliát. Megkérdeztem, megvehetem-e. Alig akartam elhinni, hogy megvehetem. Milyen boldogan mentem ki az üzletből, hónom alatt a saját Bibliámmal!

Énekelve és fütyürészve mentem haza. Hazaérkezve elkezdtem olvasni a 42. zsoltárt, amely így kezdődik: „Mint a szarvas kivánkozik a folyóvizekre, úgy kivánkozik az én lelkem hozzád, oh Isten! Szomjuhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez.” „Talán most — gondoltam magamban — sikerül Isten utáni szomjúságomat kielégíteni.” De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy segítség nélkül aligha kapok bibliai választ kérdéseimre. Papneveldei tanulmányaim ebben semmi segítséget nem jelentettek.

1966-ban közölték velem, hogy egy magasabb fokú papi szeminárium nyílt meg szülőföldemen, Bolíviában, Cochabamba közelében, ahová teológiai és filozófiai továbbtanulás céljából engem is áthelyeznek. A papi szeminárium élén fiatal spanyol papok, modern teológusok álltak. Gyönyörű könyvtár állt rendelkezésünkre. „Talán most majd választ kapok kérdéseimre” — gondoltam magamban.

Gyakran felvetődtek bennem ilyen kérdések: „Hogyan lehetséges, hogy Mária Isten anyja?” Tanáraimat azonban nem nagyon érdekelték kérdéseim. Jobban lefoglalta őket a kommunista ideológia. Egyszer találkoztam egy bíborossal, de ő is szívesebben beszélt második világháborús élményeiről, ahelyett, hogy kérdéseimre választ adott volna.

Tízévi papi szemináriumi tanulás után egyévi hivatalos eltávozást kértem, hogy kimehessek a világba és találkozhassak az emberekkel. Szerettem volna megtudni, milyen érzés az emberekkel az evangéliumról beszélni. Hamarosan rájöttem, hogy nem tudna kielégíteni a kolostori élet, így hát felmentést kértem fogadalmaim alól. Később feleségül vettem egy volt apácát, Porfiriát. A bolíviai Santa Cruz városban telepedtünk le.

Meglepő látogató

A következő évben az egyik napon egy zárt teraszon ültem, ahol a háziasszony kenyeret sütött egy fafűtéses kemencében. Egy férfi jött a kapuhoz. Azt gondoltam, valami üzleti ügyben kereste fel a háziasszonyt. Így odaszóltam neki: „Fáradjon be!” Erre ő bejött és leült mellém. Bár rendesen fel volt öltözve, a külsejéből ítélve egyszerű embernek gondoltam. Meglepetésemre a Bibliáról kezdett el beszélni.

Később megtudtam, hogy a férfi neve Adrian Guerra és Jehova Tanúinak egyike. Nemsokára kiderült, hogy nem tud jól olvasni. Felkészültem, hogy megvédem magam vele szemben, nem éreztem, hogy félnem kell tőle. „Végtére is — gondoltam —, tudok latinul és görögül. Teológiát tanultam és éveken keresztül teológusokkal, püspökökkel vitattuk meg a filozófiát.” Nem éreztem magamat büszkének és nem volt bennem megvető érzés, csak egyszerűen nem számítottam arra, hogy bármit is tanulhatnék tőle.

Megkérdezte véleményemet arról: Mi az oka annak, hogy a világon nő a gonoszság? Erről beszélgettünk, majd megkért, mutassam meg neki a Bibliámat. Ekkor már megvettem a nemrégen kiadott katolikus Jeruzsálemi Bibliát. Felolvastatta velem a Jelenések 12:12. versét, amely így szól: „De baj jön rátok, föld és tenger — mert az ördög lement tihozzátok haraggal, tudva, hogy napjai meg vannak számlálva.”

„Ez biztosan arra az időre utal, amikor a bűn elkezdődött” — vetettem közbe. De ő felolvastatta velem szövegösszefüggésként a 7–10-ig terjedő verseket, amelyek arról szólnak, hogy egy égi háború kezdődött el akkor, amikor Krisztus Király lett és ennek következtében Sátán angyalaival levettetett a földre. „Azok a rettenetes állapotok, amelyeket látunk, az Ördög fokozott haragjának következménye — fejtegette Adrian. — De mi örvendhetünk annak, hogy Krisztus Király lett, és az Ördög napjai már meg vannak számlálva.”

Lenyűgözött az a körülmény, hogy mindezt a saját Bibliámból tudtam meg. De az is meglepett, hogy ez az egyszerű, kedves mosolyú ember csak ott ült és nyugodtan magyarázta nekem az Írásokat.

Isten utáni szomjúságom ki lett elégítve

Adrian hátrahagyott egy-két irodalmat és megígérte, hogy visszajön. Örültem, amikor legközelebb eljött és feltettem neki az engem oly régóta nyugtalanító kérdéseimet. Többek között ezt is: „Hogyan lehetséges, hogy egy Isten három személyt alkot?” Vagy: „Miért volt Jézus a pokolban?” A Bibliához segédeszközként Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet használta és felolvastatta velem a saját Bibliámból az ott idézett bibliaverseket, amelyek választ adtak kérdéseimre. Burró-nak (nagy szamárnak) éreztem magamat. Megtudtam, hogy Isten neve Jahvé vagy Jehova, és ő nem alkot három személyt; a pokol egyszerűen a sírgödör és Jézus három napig öntudatlan állapotban volt a sírban (Zsoltárok 16:10; Prédikátor 9:12; Ésaiás 42:8).

A papneveldében gyakran érdeklődtem a túlvilági életről, és azt a választ kaptam, hogy az ég olyan, mint egy nagy templom, ahol mindenki Isten előtt áll és imádkozik. „Milyen unalmas lehet!” — gondoltam magamban. Most viszont ahogyan kibontakozott a Bibliából a paradicsomi földön való örök élet ígérete, újra lángra lobbant a hitem Istennek az emberiség iránt megnyilvánuló szeretete iránt (Zsoltárok 37:9–11, 39; Jelenések 21:3, 4).

Néhány látogatás után egy nap Adrian egy külföldivel állított be hozzám, akit gyülekezeti felvigyázóként mutatott be. „Mivel rengeteg kérdésed van — mondta —, elhatároztam, hogy hívok egy misszionáriust, aki sokkal jobban meg tud majd felelni kérdéseidre.” De én megszerettem Adriant és a misszionárius jelenléte zavart. Így továbbra is Adriannal tanultam a Bibliát. Kezdtem eljárni a Királyság-teremben tartott összejövetelekre, s a bibliai előadásokat nagyon tanulságosnak találtam.

Félelmem leküzdése

Egy kis idő múltán Adrian arra bátorított, hogy mondjam el másoknak is azt, amit tanultam. Jehova Tanúi összejöveteleiken arra kapnak buzdítást, hogy házról házra tanítsanak. Arra jöttem rá, hogy az a bibliai téma, amelyet először Adrian megvitatott velem, tudniillik, hogy mi a növekvő gonoszság oka, egy javasolt beszélgetési téma volt Jehova Tanúi számára arra a hónapra 1970-ben, Bolíviában. Rájöttem, hogy az a kiképzés, amelyben Adrian részesült, alkalmasabbá tette Isten szolgálatára, mint engem a tízéves papneveldei kiképzésem. Ennek ellenére az a gondolat, hogy elmenjek az emberek otthonaiba, teljesen megrémisztett. Annyira különbözött ez attól a prédikációtól, amely a templomban hangzott el az odalátogató hívek előtt.

Legközelebb, amikor Adrian eljött, hogy tanulmányozzon velem, elbújtam a lakásban, és úgy tettem, mintha nem lennék otthon. Bizonyára gyanított valamit, mert türelmesen várt egy jó fél órát odakint, és csak ezután ment el. De nem mondott le rólam; meglepetésemre visszatért a következő héten. Fokozatosan nőtt Jehova iránti szeretetem és legyőztem a félelmet. 1973-ban feleségemmel együtt alámerítkeztem. Porfiria úttörő lett, azaz teljes idejében prédikált és bibliatanulmányozásokat vezetett. Ezt végezte egészen korai haláláig, amely 1992-ben következett be, sőt még halála napján is.

Adrian elsajátította a folyékony olvasást és én most már hosszú évek óta vénként szolgálok a gyülekezetben. Mindketten továbbra is hirdetjük Isten Királysága jó hírét házról házra. Nemrégen találkoztam egy hölggyel, aki ezt mondta: „Önöknek az egyházban kellett volna maradniuk. Sok jót tehettek volna az egyházon belül.”

Megkértem, hozza ide a Bibliáját. Amikor odahozta, megmutattam neki a Jeremiás 2:13. versét, amely azt ecseteli, mennyire elvetette Izrael Isten Szavát. Ez a vers így hangzik: „Elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kútakat ássanak magoknak; és repedezett kútakat ástak, a melyek nem tartják a vizet.”

„Valami hasonló történt az egyházzal — mondtam neki. — Amikor valaki nem bibliai, katolikus tanításokkal próbálja az emberek szomjúságát csillapítani Isten után, az olyan, mintha repedezett kútból akarna vizet nyerni.” Voltaképpen csak akkor lett kielégítve Isten utáni szomjúságom, amikor elkezdtem Jehova Tanúival a Bibliát tanulmányozni. (Hugo Durán elmondása alapján.)

[Kép a 15. oldalon]

Adrian és én terjesztjük a Királyság-üzenetet