„Ó Jehova, tartsd meg hűségben az én kislányomat!”

FRANCIAORSZÁGBAN, Elzászban születtem 1930-ban egy művészcsaládban. Esténként apa ült a karosszékében, és valamilyen földrajzi vagy csillagászati könyvet olvasott. A kutyám a lábánál aludt és apu megosztott néhány gondolatot az olvasmányaiból anyuval, aki ezalatt kötött a család számára. Mennyire szerettem azokat az estéket!

A vallás fontos szerepet játszott az életünkben. Rendíthetetlen katolikusok voltunk, és vasárnap reggel, mikor az emberek látták, hogy megyünk a templomba, ezt mondhatták: „Kilenc óra van. Arnoldék mennek a templomba.” Iskola előtt mindennap templomba mentem. A pap helytelen viselkedése miatt azonban anya megtiltotta, hogy egyedül menjek. Hatéves voltam akkor.

Édesanyám mindössze három, a Bibelforscherektől (Bibliakutatók, mai nevükön Jehova Tanúi) származó füzet elolvasása után elkezdett házról házra prédikálni. Apa nagyon feldühödött ezen. Azt a szabályt állította fel, hogy én előttem vallási témáról senki se beszélgessen. „Ne olvasd azt a szamárságot!” De anya olyan buzgó volt az igazságban, hogy elhatározta: olvas nekem a Bibliából. Beszerzett egy katolikus Bibliát és olvasott belőle minden reggel anélkül, hogy magyarázatot fűzött volna hozzá, így engedelmeskedett apának.

Egy nap ezt olvasta a Zsoltárok 115:4–8-ban: „Azoknak bálványa ezüst és arany, emberi kezek munkája . . . Hasonlók legyenek azokhoz készítőik, és mindazok, a kik bíznak bennök!” Összekapcsolta a második parancsolattal, ami ezt mondja: „Ne csinálj magadnak faragott képet” (2Mózes 20:4–6). Azonnal felkeltem és összetörtem az oltáromat, ami a szobámban volt.

Iskolába jártam, és elmondtam katolikus osztálytársaimnak, amit naponta olvastam a Bibliából. Ez bizony gondot okozott az iskolában. Igen gyakran jöttek mögöttem gyerekek, akik azt mondták rám: „büdös zsidó.” Mindez 1937-ben történt. A kialakult helyzet arra késztette apámat, hogy megvizsgálja, mit is tanulok. Kerített magának egy Teremtés című könyvet, amelyet Jehova Tanúi adtak ki. Elolvasta és ő maga is Tanú lett.

Amint a németek a belga határon át benyomultak Franciaországba, azonnal megjelentek a horogkeresztes zászlók a templomokon, noha a városházán még a francia lobogó lengett. A franciák bezárták a Királyság-termünket, betiltották Jehova Tanúi tevékenységét, úgyhogy mi már illegalitásban működtünk, amikor a németek bevonultak. Ám a Tanúk megsemmisítését célzó erőfeszítések egyre növekedtek. Két évvel később, 11 éves koromban alámerítkeztem.

Egy hónappal ezután, 1941. szeptember 4-én délután két órakor megszólalt a csengő. Biztosan apa jön a munkából. Felpattantam, kinyitottam az ajtót és a nyakába ugrottam. Mögötte egy férfi így kiáltott: „Heil Hitler!” Mikor újra lábraálltam, rádöbbentem, hogy akit megöleltem, az egy SS-katona volt. Elküldtek a szobámba és édesanyámat négy órán keresztül keresztkérdéseknek vetették alá. Távoztukban az egyik visszakiáltott: „Soha többé nem fogja látni a férjét! Maga és a gyereke ugyanúgy fognak járni!”

Apát aznap reggel letartóztatták. A havi fizetése ott volt a zsebében. Az SS zárolta a bankszámlánkat és megtagadták anyámtól a munkavállalási engedélyt, ami szükséges volt ahhoz, hogy állást kaphasson. A politika az volt: „Semmilyen megélhetési lehetőséget ennek a söpredéknek!”

Üldözés az iskolában

Ez idő alatt a főiskola előkészítő iskolájában, ahová jártam egyre erősödött a nyomás. Amikor a tanár bejött az osztályba, mind az 58 tanulónak fel kellett állni és előrenyújtott karral azt mondani: „Heil Hitler!” Amikor a pap jött hittanórát tartani, akkor belépve így szólt: „Heil Hitler! — áldott, aki az Úr nevében jön.” Az osztály válaszolt: „Heil Hitler! — Ámen!”

Megtagadtam, hogy azt mondjam „Heil Hitler!”, és ennek a híre eljutott az iskola igazgatójához. Figyelmeztető levelet adott ki, amely így szólt: „Egy tanuló nem veti alá magát az iskola szabályainak, és ha egy héten belül nem történik változás, akkor ez a tanuló ki lesz zárva az iskolából.” A levél alján volt egy megjegyzés, mely szerint fel kell olvasni a több mint húsz másik osztálynak.

Elérkezett a nap, amikor kihívtak az én osztályom elé, hogy megmondjam, hogyan döntöttem. Az igazgató adott még öt percet, hogy vagy tisztelegjek, vagy vegyem a papírjaimat és hagyjam el az iskolát. Az az öt perc örökkévalóságnak tűnt. A lábaim elgyengültek, a fejem mintha tele lett volna, a szívem erősen dobogott. Az osztály súlyos csendjét egy éles „Heil Hitler!” törte meg, amit az egész osztály háromszor elismételt. A padomhoz futottam, fogtam a papírjaimat és kirohantam.

A következő hétfőn megengedték, hogy egy másik iskolába menjek. Az igazgató azt mondta, oda járhatok azzal a feltétellel, hogy soha senkinek nem mondhatom el, miért zártak ki a másik iskolából. Az osztálytársaim ellenem fordultak, tolvajnak, bűnöző gyereknek hívtak azt gondolván, hogy ezért küldtek el. Nem tárhattam fel az igazi okot.

A leghátsó padba ültettek. A lány, aki legközelebb volt hozzám, észrevette, hogy én nem tisztelegtem. Azt gondolta, hogy francia ellenálló vagyok. Akkor el kellett magyaráznom, miért tagadtam meg, hogy azt mondjam: „Heil Hitler!” „A Cselekedetek 4:12 szerint: »És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk.« Csak Krisztus a mi Megmentőnk. Mivel a ’heil’ azt jelenti, hogy valakitől megmentés jön, én ezt a megmentést nem tulajdoníthatom egyetlen embernek sem, Hitlert is beleértve.” Ez a lány és az édesanyja elkezdte tanulmányozni a Bibliát Jehova Tanúival és maguk is Tanúkká lettek.

Földalatti tevékenység

Ezen egész idő alatt folytattuk a földalatti prédikálómunkát. Minden hónap első vasárnapján elmentünk egy helyre a hegyekben, ahol megkaptuk Az Őrtorony francia kiadását, hogy németre fordítsuk. Mama készített nekem egy különleges harisnyatartót rejtett zsebbel Az Őrtorony szállítására. Egy nap két katona megállított minket és elvittek egy hegyi farmra, ahol átkutattak. Olyan rosszul lettem, hogy le kellett fektetniük a szénára, így aztán nem találták meg Az Őrtoronyt. Így vagy más módon, úgy tűnt, hogy Jehova mindig megvédelmezett engem.

Egy nap idézést kaptam, hogy menjek „pszichológushoz”. Ez végül két SS-nek bizonyult. Más Tanú gyerekek is voltak ott. Engem hívtak be utolsónak. A két „orvos” egy asztal mögött ült, nekem éles fény világított az arcomba és keresztkérdéseknek vetettek alá. Az egyik „orvos” földrajzi vagy történelmi dolgokról kérdezett, de mielőtt válaszolhattam volna, a másik közbevágott a földalatti tevékenységünkre vonatkozó kérdésekkel. Más Tanúk nevét is tudni akarta. Az összeomlás szélén álltam, amikor egy váratlan telefonhívás megszakította a kihallgatást. Milyen csodálatosan jött mindig Jehova segítsége!

Egy hónappal később iskolai osztályunkat kiválasztották, hogy két hétre egy Hitlerjugend kiképzőtáborba menjen. Soha nem beszéltem erről édesanyámnak. Nem akartam, hogy a döntésemért, miszerint nem megyek el, bármiféle felelősség terhelje őt. Mielőtt az indulás napja elérkezett, az iskolaigazgató figyelmeztetett: „Ha hétfőn nem leszel az állomáson vagy az irodámban, akkor a rendőrséggel foglak kerestetni!”

Így aztán hétfő reggel az iskolába menet elhaladtam a vasútállomás mellett. Az összes osztálytársam hívott, hogy menjek velük, de én elhatároztam, hogy az igazgató irodájába megyek. Késve értem oda, ő tehát azt gondolta, hogy elmentem a vonattal a többiekkel együtt. Szörnyű dühös lett, ahogy meglátott. Bevitt az osztályába és négy órán át gyötörte az egész osztályt. Például kihívott minden gyereket az osztály elé, de ahelyett, hogy a kezébe adta volna az ellenőrző könyvét, pofon ütötte vele. Rám mutatott és azt mondta: „Ő a felelős!” Megpróbálta a 45, mindössze tízéves gyereket ellenem fordítani. De a tanítás végén odajöttek gratulálni nekem, amiért szilárdan megtagadtam a katonai indulók éneklését.

Később kijelöltek, hogy papírt, konzerveket és csontokat válogassak. Megtagadtam, mert a konzerveket katonai célokra használták. Megvertek és otthagytak eszméletlenül. Később az osztálytársaim segítettek lábraállni.

Mikor visszamentem az iskolába, meglepve láttam az összes osztályt, mintegy 800 gyereket kint állni az udvaron a zászlórúd körül. Engem középre állítottak. Ezután hosszú leírás következett a szabadságról és arról, milyen sors vár az árulókra, majd ezt követően háromszor hangzott fel a Sieg heil! (győzelem és megmentés) kiáltás. A nemzeti himnuszt énekelték, miközben ott álltam mereven és borzongva. Jehova támogatott; megőriztem feddhetetlenségemet.

Amikor az iskolaigazgatóm megtudta, hogy a hitünkről beszéltem az egyik osztálytársamnak, letartóztattak, bíróság elé állítottak és az ítélet alapján javítóintézetbe küldtek. Az ítélet megjegyezte, hogy „a Nemzetközi Bibliakutatók Egyesületének törvényi úton tiltott tanításain nőtt fel és romlott, másokra veszélyes személyiséggé válik”. 12 évesen ez rettenetes megpróbáltatás volt abban a félelmet keltő tárgyalóteremben! Azonban az adminisztráción dolgozó rokonszenvező barát segítsége révén, az ítéletnek nem azonnal szereztek érvényt. Később szobánkba visszatérve a ruháimat az ágyamra kiterítve találtam és egy levelet: „Simone Arnold holnap reggel jelenjen meg személyesen a vasútállomáson.”

A javítóintézetben

Másnap reggel anyám és én ott voltunk az állomáson. Két asszony vett őrizetbe. A vonaton édesanyám újra elismételte tanácsait a viselkedésre vonatkozóan. „Légy mindig udvarias, kedves és szelíd, még akkor is, ha igazságtalanságot kell elszenvedned. Soha ne legyél makacs. Soha ne beszélj vissza, ne válaszolj szemtelenül. Jegyezd meg, hogy az állhatatosságnak semmi köze a konoksághoz. Ez iskola lesz az eljövendő élethez. Jehova akarata, hogy megpróbáltatásokon menjünk keresztül jövőbeni jólétünk érdekében. Te jól felkészültél erre. Tudsz varrni, főzni, mosni és kertészkedni. Kész fiatal hölgy vagy már.”

Aznap este a szálláshelyünkön kívül levő szőlőskertben anya és én letérdeltünk, a feltámadásról szóló Királyság-éneket énekeltünk és imádkoztunk. Anya szilárd hangon így esedezett az érdekemben: „Ó Jehova, tartsd meg hűségben az én kislányomat!” Aztán akkor utoljára mama ágyba dugott és megcsókolt.

Másnap, amikor megérkeztünk a javítóintézetbe, olyan gyorsan történt minden, hogy nem is volt lehetőségem elbúcsúzni anyától. Egy lány megmutatta az ágyamat, amiben búzakorpával tömött matrac volt. A cipőmet elvették, mezítláb kellett járnunk november 1-jéig. Az első ebéd nehezen ment le a torkomon. Hat pár zoknit adtak, hogy javítsam meg őket, különben egyáltalán nem kapok enni. Először sírva fakadtam. A könnyeim átnedvesítették azokat a zoknikat. Majdnem egész éjjel sírtam.

Másnap reggel 5.30-kor keltem. Az ágyam vérfoltos volt — nem sokkal korábban megjött a menzeszem. Reszketve mentem oda Miss Messingerhez, az első elém kerülő tanárhoz. Ő odahívott egy lányt, aki megmutatta, hogyan kell kimosni hideg vízben a lepedőmet. A kőpadló hideg volt és a fájdalom erősödött. Újra sírni kezdtem. Ekkor Miss Messinger gúnyos mosollyal így szólt: „Mondjad a Jehovádnak, hogy neki kellene kimosni a lepedődet!” Több sem kellett nekem. Megtöröltem a szememet és soha többé nem voltak képesek könnyhullatásra kényszeríteni.

Minden reggel 5.30-kor kellett felkelnünk, hogy kitakarítsunk reggeli előtt, ami egy csésze leves volt 8 órakor. A tanítás házon belül volt 37, 6—14 éves korú gyerek számára. Délután mostunk, varrtunk, kertészkedtünk, mivel nem volt férfi, aki a nehéz munkákat elvégezte volna. 1944—45 telén egy másik lánnyal 60 centiméter átmérőjű fákat fűrészeltünk keresztvágó fűrésszel. A gyerekeknek megtiltották, hogy egymással beszélgessenek, és senki sem maradhatott egyedül még a mellékhelyiségben sem. Egy évben kétszer fürödtünk és egyszer mostunk hajat. A büntetés az élelem megvonása vagy verés volt.

Nekem kellett takarítanom Miss Messinger szobáját. Megkövetelte, hogy mindennap másszak be az ágy alá és törölgessem le az ágyrugókat. Volt egy kis Bibliám, amit sikerült becsempésznem és be tudtam szorítani a rugók közé. Így aztán mindennap tudtam olvasni egy részt a Bibliából. Nem csoda, hogy engem hívtak a leglassúbb gyereknek, akit valaha is láttak.

A református lányok vasárnap elmentek a templomukba, ugyanígy a három katolikus is az övébe, de nekem meg kellett főznöm a 37 gyerekre. Olyan alacsony voltam, hogy egy padra kellett állnom és két kézre kellett fognom a kanalat, hogy meg tudjam keverni a levest. Négy tanárunk részére nekem kellett megfőznöm a húst, megsütni a süteményt és elkészíteni a zöldségeket. Vasárnap délután asztalkendőket kellett hímeznünk. Játékra nem volt idő.

Néhány hónappal később Miss Messinger szemmel látható örömmel hozta a hírt, hogy drága anyámat letartóztatták, és most egy koncentrációs táborban van.

1945-ben a háború véget ért. A koncentrációs táborok megszűntek és elárasztották megkínzott bentlakóikkal a földet, ezreket késztetve arra, hogy bolyongani kezdjenek, keresve a családjuk maradékát, akik esetleg élnek még valahol.

Szívbemarkoló viszontlátás

Édesanyám legalább tudta, hol vagyok, de amikor eljött értem, nem ismertem fel. Nem lehet csodálni azok után, amiken keresztülment. Amikor letartóztatták, anyát ugyanabba a koncentrációs táborba, Schirmeckbe küldték, ahová apát, azzal a különbséggel, hogy ő a női táborba került. Megtagadta, hogy katonai egyenruhákat javítson, ezért hónapokra magánzárkába csukták egy föld alatti bunkerban. Később, hogy megfertőzzék, szifiliszes nőkkel zárták össze. Mialatt Ravensbrückbe szállították, legyengítette a köhögés. Akkoriban a németek visszavonultak, és a foglyok útban Ravensbrück felé hirtelen kiszabadultak, így édesanyám is. Elindult Constance felé, ahol én voltam, de egy légitámadás robbanása felszakította az arcát, ami azután erősen vérzett.

Amikor bevezettek hozzá, annyira megváltozott az éhségtől, nyilvánvalóan beteg volt, az arca sebes és véres, csont és bőr volt, a hangja alig volt hallható. Arra tanítottak, hogy térdeljünk le a látogatóink előtt és mutassuk meg az összes munkánkat — a hímzéseket, a varrást — mivel néhány asszony azért jött az intézetbe, hogy onnan vigyen cselédet. Így tettem szegény mamával! Csak amikor egy bíró elé vitt, hogy törvényes úton hazavihessen, akkor hasított belém a felismerés, hogy ő az én édesanyám! Az elmúlt 22 hónapban visszafojtott könnyeim ekkor kitörtek.

Távozásunkkor az igazgató, Miss Lederle szavai enyhítő olajként hatottak anyára. Ezt mondta: „Visszaadom önnek a leányát ugyanolyan szellemi állapotban, mint amilyenben idejött.” A hűségem érintetlen volt. Megtaláltuk a lakásunkat és kezdtünk berendezkedni. Az egyetlen dolog, ami elszomorított, apa hiánya volt. A Vöröskereszt szerint meghalt.

1945 májusának közepén kopogtak az ajtón. Újra én futottam kinyitni. Az egyik barátnőm, Maria Koehl állt ott és azt mondta: „Simone, nem vagyok egyedül. Apukád lent van.” Apa csak nagyon nehezen tudott feljönni a lépcsőn és elveszítette a hallását. Elment mellettem, egyenesen anyához lépett! A nyitott 11 éves kislány, akit egykor ismert, azok alatt a hosszú hónapok alatt félénk fiatal tizenévessé nőtt fel. Ezt az új lányt nem ismerte fel.

Amin keresztülment, az megszedte a maga vámját. Először Schirmeckben volt egy különleges táborban, majd Dachauban, ahol megfertőződött tífusszal és 14 napig volt eszméletlen. Később orvosi kísérleteket hajtottak végre rajta. Dachauból Mauthausenbe, egy megsemmisítő táborba vitték, ami sokkal rosszabb volt, mint Dachau. Sokat szenvedett a kemény munka, a verés miatt és rendőrkutyákat uszítottak rá. Ám túlélte mindezt és végül újra itthon volt.

Amikor 17 éves lettem, beléptem a teljes idejű szolgálatba mint Jehova Tanúinak egyike, később jött a Gileád Iskola, a Watch Tower Society misszionárius iskolája az Egyesült Államokban. A Watch Tower Society főhivatalában találkoztam Max Liebsterrel, egy német zsidóval, aki Hitler egyik koncentrációs táborában lett Tanúvá. 1956-ban összeházasodtunk, és a mi Istenünk, Jehova segítségével mind a mai napig kitartottunk a teljes idejű szolgálatban mint különleges úttörők itt, Franciaországban.

Mennyire igazak voltak a mama szavai az értem mondott imájában sok-sok évvel ezelőtt, azon az estén, mielőtt otthagyott a javítóintézetben: „Esedezem hozzád, ó Jehova, tartsd meg hűségben az én kislányomat!”

Jehova mindmáig pontosan ezt tette! (Simone Arnold Liebster elmondása alapján.)

[Kép a 18. oldalon]

Simone Arnold Liebster és férje, Max Liebster