Édesapám hűséges példája

ANGLIÁBAN, Londonban történt 1947. július 6-án, hogy családunk részt vett Jehova Tanúi egyik kerületkongresszusán. Édesapámnak örömkönnyek voltak a szemében, amint odanyújtotta kezét, hogy kisegítsen engem a keresztelőmedencéből. Édesapám és én éppen megkeresztelkedtünk annak szimbólumaként, hogy átadtuk magunkat Jehovának, a Teremtőnek és Egyetemes Szuverénnek. Édesanyám, a bátyám és két öcsém is jelen volt ennél a boldog alkalomnál.

Szomorú azonban, hogy családunk egysége a keresztény imádatban hamarosan széthullott. De mielőtt erről mesélnék, valamint arról, hogyan hatott rám édesapám hűsége, hadd mondjak el néhány szót élete korai szakaszáról.

Keleti—Nyugati háttér

Édesapám, Lester 1908 márciusában Hongkongban született. Az ő édesapja volt a helyettes kikötőmester. Amikor apa kisfiú volt, az apukája magával vitte azokra a hajóutakra, amelyeken ellenőrizte Hongkong és az ahhoz közeli szigetek tevékenységeit. Azután, amikor édesapám még csak nyolcéves volt, meghalt az apukája. Az édesanyja később újra megházasodott, és a család Sanghajba költözött. 1920-ban az édesanyja Angliába vitte iskolába édesapámat és a tízéves húgát, Phylt.

A következő éveket apa a Canterbury székesegyház — az anglikán egyház otthona — közelében töltötte. Az, hogy ott templomba járt, bevezetés volt számára a vallási dolgokba. Phyl internátusba ment London északi részén, de ő és apa szoros barátságba kerültek azon évek alatt, mert az iskolai szüneteket együtt töltötték. Öt évvel később, 1925-ben, amikor édesapa befejezte az iskolát, az édesanyja visszatért Angliába, és intézkedett, hogy Lester elhelyezkedjen az üzleti életben. Azután az azt követő évben visszament Sanghajba, és magával vitte Phylt.

Mielőtt édesapa anyukája elment, adott neki egy példányt abból a könyvből, amit a dédapja írt. Egy költői elbeszélés volt Buddha életéről The Light of Asia (Ázsia fénye) címmel. Ez elgondolkoztatta apát afelől, mi az igazi oka annak, hogy élünk. Canterburyben nagy hatást gyakorolt rá a székesegyház pompája és a vallásos formaságok ünnepélyessége, ám a szellemi útmutatás hiánya üres érzéseket hagyott benne. Így azon tűnődött: „Vajon a keleti vallásoknál van a válasz?” Elhatározta, hogy behatóan megvizsgálja. A következő évek folyamán beletekintett a buddhizmusba, a sintoizmusba, a hinduizmusba, a konfucianizmusba és az iszlámba. De egyik sem tudott választ adni a kérdéseire.

Édesapa egy sportklubháznál lakott, amelyet az a cég működtetett, amelyiknek dolgozott, és szeretett evezni, rögbizni és más sportokat űzni. Hamarosan beleszeretett Ednába, egy elragadó lányba, aki ugyanúgy szerette a sportokat. 1929-ben összeházasodtak, és négy fiúval áldattak meg a következő tíz év során.

Nyomasztó háborús évek

Az 1930-as években a II. világháború viharfelhői gyülekeztek, így édesapa úgy döntött, hogy Londonból vidékre költözünk. Csupán néhány hónappal azelőtt költöztünk, amikor a háború 1939 szeptemberében kitört.

Bevezették a katonai szolgálatra történő sorozást, és a háború elhúzódásával a korhatár fokozatosan emelkedett. Ahelyett, hogy megvárta volna a sorozást, édesapa önként jelentkezett a szolgálatra a Brit Királyi Légierőnél és 1941 májusában megkapta a behívót. Bár eltávozáskor időnként haza tudott jönni, mégis hat évbe telt, hogy a normális családi kapcsolatokat újrakezdjük. A rólunk, gyerekekről való gondoskodás terhe édesanyára hárult. A két legidősebb közülünk akkoriban lépett be a tizes éveibe.

Szellemi felfrissülés

Körülbelül két évvel azelőtt, hogy apa felszabadult a légierőtől, két Jehova Tanúja látogatta meg édesanyámat és bibliatanulmányozást kezdtek vele. Anya írt apának és elmondta, mennyire élvezi azt, amit tanul. Egyszer, amikor apa eltávozáson volt, anya elvitte egy gyülekezeti bibliatanulmányozásra egy magánházhoz.

Édesapám 1946 decemberében szabadult a katonaságtól, és kezdett részt venni a bibliai megbeszéléseken, amelyeket két Tanú hölgy tartott édesanyának. Észrevették apa érdeklődését, és Ernie Beavor, az elnöklőfelvigyázó meglátogatta őt. Csupán egy este alatt Beavor testvér válaszolt a Bibliából édesapa összes ellenvetésére. A következő két hét folyamán, mialatt mindennap vonattal Londonba utazott dolgozni, elolvasta azt a három könyvet, amit Beavor testvér adott neki. Amikor Beavor testvér újra meglátogatta, apa így üdvözölte őt: „Ez az az igazság, amit kerestem! Mit kell tennem?”

Attól kezdve édesapám kezdett vinni minket, fiúkat az összejövetelekre. Anya azonban nem mindig akart velünk jönni. Érdeklődése kezdett apadni. Mégis mindannyian elmentünk a londoni kongresszusra 1947 júliusában, ahol apa és én megkeresztelkedtünk. Később anya csak időnként jött az összejövetelekre.

Röviddel ezen megkeresztelkedés után Phyl nagynéném Angliába látogatott, és édesapám legnagyobb örömére szívesen fogadta a bibliai igazságot, majd megkeresztelkedett. Amikor visszatért Sanghajba, kapcsolatba lépett Stanley Jones-szal és Harold Kinggel, Jehova Tanúi két misszionáriusával, akiket nem sokkal azelőtt küldtek oda. Ezeket a misszionáriusokat később a hatalmon lévő kommunista kormány bebörtönözte hét, illetve öt évre. Segítettek Phylnek szellemileg, amíg a férje nyugdíjba ment Kínában. Akkor ő és a férje visszatértek Angliába, és a közelünkben telepedtek le.

Tragikus családi felbomlás

Időközben az igazi gondolatcsere probléma lett anya és apa között. Anya látta édesapa buzgalmát, amivel újonnan megtalált hitét gyakorolta, és anya azt hitte, hogy a család anyagi biztonsága veszélyben van, ezért ellenezni kezdte apa keresztény tevékenységét. Végül 1947 szeptemberében azt az ultimátumot tárta édesapa elé, hogy adja fel a keresztény hitet, különben anya elhagyja őt.

Apa úgy érezte, hogy csillapította édesanya félelmeit az Írásokból érvelve neki, és megmutatva, hogy nincs oka a félelemre. Ám a tetőpont minden előzetes figyelmeztetés nélkül érkezett el 1947. október 1-jén. Amikor édesapa aznap hazaért a munkából, egy üres házat talált, valamint engem a küszöbön ülve a bőröndeinkkel. Édesanya elment, mindent elvitt, beleértve a három fiútestvéremet is. Mondtam apának, hogy én úgy döntöttem, vele maradok. Édesanya még egy sort sem hagyott hátra. (Máté 10:35–39.)

Ernie Beavor elrendezte nekünk, hogy egy idős házaspárnál tartózkodjunk addig, amíg édesapa talál szállást. Nagyon kedvesek voltak hozzánk és Pál apostol szavaival vigasztaltak minket, amelyek a 1Korinthus 7:15-ben olvashatók: „Ha pedig a hitetlen elválik, ám váljék el; nem vettetett szolgaság alá a keresztyén férfiú, vagy asszony az ilyen dolgokban. De békességre hívott minket az Isten.”

Végül is kapcsolatba léptünk a családunkkal és meglátogattuk őket, de hamarosan rájöttünk, hogy édesanyának az egyetlen elfogadható megoldás az lenne, ha megalkudnánk a hitünkben. Tudtuk, hogy az engedmények nem hoznak áldást Jehovától. Így édesapa folytatta a világi munkát, gondoskodva anyáról anyagilag, hogy támogassa a fiútestvéreimet. 1947-ben befejezve az iskolát részidejű munkát vállaltam, és 1948 januárjában elfogadták a jelentkezésemet a teljes idejű szolgálatra.

Egy emlékezetes bibliai beszélgetés

Egyik nap a szántóföldi szolgálatban, amikor még csak 17 éves voltam, beszéltem egy férfival egy falusi nyaralóban. Amint ott ültem, megérkezett Winston Churchill, aki a II. világháború alatt Nagy-Britannia vezető embere volt. Beszélgetésem ugyan megszakadt, de Churchill úr észrevette Az Őrtorony-t és megdicsért a munkámért.

Néhány nap múlva megint kint prédikáltam, amikor becsöngettem egy nagy házba. Egy komornyik nyitotta ki az ajtót, és amikor azt kértem, hogy hadd beszéljek a házigazdával, megkérdezte, tudom-e, ki az. Fogalmam sem volt. „Ez a Chartwell birtok — mondta —, Winston Churchill otthona.” Abban a pillanatban megjelent Churchill úr. Emlékezett az előző találkozásunkra, és behívott. Beszéltünk egy keveset, majd elfogadott három könyvet és meghívott, hogy majd jöjjek vissza.

Később, egy meleg délutánon visszatértem és újra behívott. Churchill úr megkínált egy kis limonádéval, majd néhány üdvözlő szó után ezt mondta: „Adok neked fél órát, hogy elmondd, szerinted mi Isten Királysága, de azután meg kell engedned, hogy elmondjam, én mit hiszek annak.” Ezt tettük.

Churchill úr úgy gondolta, hogy Isten Királysága istenfélő államférfiak által lesz megalapítva, és amíg az emberek meg nem tanulnak békében élni, addig soha nem jön el. El tudtam neki magyarázni a Biblia nézőpontját Isten Királyságáról és az áldásokról, amit majd elhoz. Churchill úr nagyon szívélyes volt és kimutatta, hogy tiszteli a munkánkat.

Sajnos soha többé nem tudtam újra kapcsolatba lépni vele. De hálás vagyok azért, hogy bár még tizenéves voltam, az édesapámtól kapott képzés és buzdítás által képes voltam jó tanúbizonyságot tenni egy ilyen kimagasló államférfinak. (Zsoltárok 119:46.)

Kiterjedt szolgálat

1950 májusában édesanya írt, hogy tudassa velünk: kivándorol Kanadába és magával viszi Johnt, a legfiatalabb öcsémet. Akkortájt a bátyám, Peter és az öcsém, David már önellátók voltak. Így a cégnél eltöltött 18 év után (beleértve azokat az éveket is, amikor a háborúban volt és a neve szerepelt a dolgozók listáján) édesapa beadta a felmondását és jelentkezett az általános úttörőszolgálatra. 1950 augusztusában kezdte el a teljes idejű szolgálatot, miután visszatért Jehova Tanúi New York-i hatalmas nemzetközi kongresszusáról. Nem sokkal egy év eltelte után, 1951 novemberében édesapát kinevezték utazófelvigyázónak, és elkezdte látogatni a gyülekezeteket buzdítás végett. Időközben 1949 őszén meghívtak, hogy Jehova Tanúi angliai fiókhivatalában szolgáljak Londonban.

Azután jött egy másik gazdag áldás — apát és engem meghívtak New Yorkba, a Gileád misszionárius iskola 20. osztályába. 1952 szeptemberében indult az osztály és következő év februárjában végeztünk. Később Jehova Tanúi brooklyni főhivatalában szolgáltam New Yorkban, míg édesapát utazófelvigyázóként Indianába küldték.

Az egész 20. osztályt visszatartották attól, hogy a misszionáriusi megbízatásunk helyére menjünk, így részt tudtunk venni a júliusi nemzetközi kongresszuson New York City-ben. Nagyon megszerettem az egyik osztálytársamat, Kae Whitsont, és úgy döntöttünk, összeházasodunk. Michiganbe szóló utazómunkával bíztak meg minket, majd két évvel később misszionáriusi megbízatást kaptunk Észak-Írországba.

Ám közvetlenül elhajózásunk előtt Kae rájött, hogy terhes. Így egy másik megbízatást kezdtünk el, hogy felneveljük egy fiunkat és három lányunkat, hogy ők is sikeres teljes idejű szolgák legyenek, ahogy nekem tanította az édesapám. 1953 novemberében apa Afrikába utazott, és 1954. január 4-én megérkezett misszionáriusi megbízatásának területére Dél-Rhodesiába (most Zimbabwe).

Édesapának sok mindent meg kellett tanulnia — egy új életformát, új szokásokat és a hit új próbáit. 1954-ben Rhodesiára még nem nagyon hatottak a Nyugat útjai. Egy évi fiókhivatali munka után apát utazói munkára küldték, mint kerületfelvigyázót. 1956-ban visszahívták fiókhivatali munkára, és ott szolgált egészen a haláláig, 1991. július 5-ig. Látta, amint a fiókhivatal személyzete az 1954-es ötről több, mint negyvenre növekedett, valamint a Királyság-hírnökök száma 9000 személyről 18 000 fölé emelkedett.

Apu és anyu utolsó évei

Apa és anya sohasem váltak el. Miután édesanya elhagyta Angliát, Kanadában tartózkodott egy darabig, azután Johnnal az Egyesült Államokba költözött. Egyik fiútestvérem sem lett Tanú. Édesanya azonban kapcsolatba került a Tanúkkal az 1960-as évek közepén. 1966-ban a kenyai Mombasába költözött, ahol újra elkezdte a tanulmányozást. De a következő évben idegösszeomlást kapott.

A fiútestvéreim, Peter és David elintézték, hogy Angliába menjen, ahol kezelést kapott. Felépült és újra tanulmányozni kezdett a Tanúkkal. Képzelhetitek, mennyire örült édesapa, amikor anya megírta neki, hogy az 1972-es londoni kongresszuson fog megkeresztelkedni. Feleségemmel odautaztunk repülővel az Egyesült Államokból, hogy ott legyünk vele a kereszteléskor.

A következő évben esedékes volt, hogy édesapa szabadságra menjen, és Angliában abban az örömben volt része, hogy együtt munkálkodott édesanyával házról házra a szolgálatban. Azután meglátogatta a családunkat az Egyesült Államokban. Apa és anya beszélgettek az összeköltözésről, de anya ezt mondta neki: „Túl sokáig éltünk külön. Nehéz lenne. Várjunk az új világig, amikor minden rendben lesz.” Így édesapa visszatért a megbízatásához. Anya kenyai betegsége éreztette hatását és végül kórházba kényszerült, ahol 1985-ben meghalt.

1986-ban édesapa nagyon beteg lett, így a bátyám, Peter és én meglátogattuk őt az otthonában, Zimbabwéban. Ez nagyon felbuzdította, és úgy látszott, hogy visszanyerte életkedvét. Az afrikai testvérek azt se tudták, hogy mit tegyenek értem, mert Lester fia vagyok! Valóban, édesapa példája pozitív hatással volt mindazok életére, akikkel érintkezésbe lépett.

Most jómagam vagyok beteg. Az orvosok azt mondják, hogy már csak kevés ideig élek. Azt mondják, hogy amyloidosisom van, amely egy ritka és végzetes betegség. De boldog vagyok, hogy a gyermekeim követik a példámat, ahogyan én is követtem hűséges édesapám példáját. Mindannyian még lojálisan szolgálják velünk Jehovát. Milyen vigasztaló tudni, hogy akár élünk, akár meghalunk, biztos reményünk van szerető égi Atyánk örökké élvezhető gazdag áldásai felől, mert hűségesen cselekedjük az ő akaratát! (Zsidók 6:10.) (Michael Davey elmondása alapján.)a

[Lábjegyzet]

[Kép a 20. oldalon]

Balra: Szüleimmel és bátyámmal

[Kép a 22. oldalon]

Alapos beszélgetést folytathattam Winston Churchill-lel Isten Királyságáról

[Forrásjelzés]

USAF photo

[Kép a 23. oldalon]

Édesapám, Lester, röviddel halála előtt

[Kép a 24. oldalon]

Feleségemmel, Kae-vel