Segítség az embereknek, hogy olvasni tudjanak
KIK ezek a milliók, akik nem tudnak sem írni, sem olvasni? Egészében véve felelősségteljes, keményen dolgozó állampolgárok. A fejlődő országokban élelemről, ruházatról és védelemről gondoskodnak a népesség túlnyomó többségének. Az iparilag fejlett országokban olyan munkát vállalnak el, amelyet senki más nem akar végezni — olyan munkákat, amelyek fárasztóak, ismétlődőek és alantasak, de mégis alapvetőek a társadalom számára.
Legtöbbször a lehetőség hiánya az oka annak, amiért nem sajátítják el az emberek az írásban és olvasásban való jártasságot. Mint csoport, az analfabéták nem buta, műveletlen vagy cselekvőképtelen személyek. „Semmi baj sincs a gondolkozásommal — mondja egy átlagos tanuló. — Az én bajom egyedül az olvasás.”
A lehetőség hiánya
Sokak esetében az analfabétizmus a szegénységhez kapcsolódik. Családi szinten a szegénység azt jelenti, hogy az embereket jobban aggasztja az, hogy élelmet szerezzenek az asztalra, minthogy oktatásban vegyenek részt. Amikor a gyermekeknek otthon kell maradniuk dolgozni, akkor nem járnak iskolába. Sokan, akik iskolába járnak, nem folytatják a tanulást.
A szegénység nemzeti szinten is áldozatokat követel. A külföldi adósságokkal terhelt fejlődő országok arra kényszerülnek, hogy az oktatási költségből faragjanak le. Afrikában például az oktatás teljes kiadásait közel 30 százalékkal csökkentették az 1980-as évek első felében. Míg a gazdag nemzetek több mint 6000 dollárt költenek évente minden tanulóra, addig egyes szegény afrikai és dél-ázsiai országok csak két dollárt költenek személyenként. Az eredmény: túl kevés iskola és tanár, túl zsúfolt osztályok.
A háború és a polgári harcok szintén hozzájárulnak az analfabétizmushoz. Az Egyesült Nemzetek Gyermeksegélyezési Alapjának becslése szerint hétmillió gyermek senyved menekülttáborokban, ahol az oktatási lehetőségek gyakran szegényesek. Csupán az egyik afrikai országban 1,2 millió 15 év alatti gyermek képtelen volt iskolába járni a gyötrő polgárháború miatt.
Azoknak, akiknek gyermekkorukban nem adódott rá lehetőségük, később az életben néha van ugyan lehetőségük megtanulni írni és olvasni, azonban nem mindannyian érzik úgy, hogy megéri az erőfeszítést. A vidéki analfabétákra vonatkozóan az Adult Education for Developing Countries (Felnőttoktatás a fejlődő országok számára) című könyv ezt állapítja meg: „Az a felnőtt, aki írás és olvasás nélkül boldogul, nem valószínű — kivéve különleges körülmények között —, hogy égő vágyat érez az írásra és olvasásra. . . Bár teljesen rossz lenne úgy következtetni, hogy teljes mértékben elégedett sorsával, talán éppen csak nincs annyira elkeseredve, hogy nagyon sokat próbáljon tenni a változtatásért.”
Mégis sokakban erős a vágy az önművelésre. Az indítékok természetesen különbözőek. Néhányan egyszerűen javítani szeretnének képzettségükön és önértékelésükön. Másokat anyagi érdekek ösztönöznek. A munkanélkülieknek az az indítéka, hogy az írni-olvasni tudás segítségével munkát szerezzenek majd; akiknek már van munkájuk, egy jobbat keressenek.
Felismerve a szoros kapcsolatot az írni-olvasni tudás és a fejlődés között mind egyéni, mind nemzeti szinten, a kormányok és szervezetek programokat szerveztek, hogy írni és olvasni tanítsanak meg felnőtteket. Ez egy kihívást jelentő feladat, amely megköveteli a beleérzést a tanár részéről, valamint a felnőtt tanuló egyedi jellemvonásainak megértését.
A felnőtt tanuló jellemképe
Azoknak, akik felnőtteket tanítanak, fel kell ismerniük a különbségeket a felnőtt tanulók és a gyermekkorú tanulók között. A személyiség, szokások, viselkedési formák és érdeklődési körök mélyebben gyökereznek a felnőttekben, mint a gyermekekben, ami a felnőtteket merevebbekké és kevésbé fogékonyakká teszi a változtatásokra. Másrészről a felnőttek gazdagok tapasztalatokban, amelyekre lehet építeni, és jobban képesek megérteni a tényeket és a fogalmakat, amelyek a fiatalokat esetleg összezavarják. Általában nincs olyan sok szabadidejük, mint a gyermekeknek. Egy másik nagyon fontos különbség viszont az, hogy a felnőtt tanulók, ellentétben a gyermekekkel, bármikor szabadon megszakíthatják a tanulásukat.
Sok felnőtt analfabéta rendelkezik egyedülálló tehetséggel, és sikeres az élet bizonyos területein; egyszerűen csak nem fejlesztette ki az írásban és olvasásban való jártasságot. Az írás-olvasást tanító tanárnak bátorítania kell őket, hogy legyenek rugalmasak, kreatívak és kitartóak, amit az élet más területein már kimutattak.
Bátorság kell ahhoz, hogy egy analfabéta bevallja szükségleteit, és segítséget kérjen. Bár a körülmények és az egyének különbözőek, sok felnőtt jelentkezik írás-olvasás képzésre félelemmel és bizalmatlansággal. Néhányuknak talán hosszú történetük van az oktatási kudarcokról. Mások esetleg úgy éreznek, hogy túl idősek az új dolgok megtanulásához. „Nehéz megtanulni a balkezességet idős korban” — állítja egy nigériai közmondás.
A tanárok ki tudják építeni a bizalmat és fenn tudják tartani az érdeklődést azáltal, ha készek elismerni és megdicsérni a fejlődést. A leckéknek olyan szerkezetűeknek kell lenniük, hogy lecsökkentsék a tanulási kudarcokat és biztosítsák a tanulási célok ismételt sikeres elérését. Az Educating the Adult (A felnőttek oktatása) című kiadvány ezt állapítja meg: „Mindenekfelett, valószínűleg a siker az egyetlen és legfőbb tényező a folyamatos ösztönzőerőben.”
A felnőttek általában tudják, mit várhatnak el az oktatási tapasztalatok alapján, és látni kívánják az azonnali haladást céljaik felé. A felnőttoktatás egyik professzora Afrikában ezt állapította meg: „Be akarnak iratkozni az osztályba, amilyen gyorsan csak lehet meg akarják tanulni, amit tudni kell és utána befejezik.”
Néha azok a célok, amelyeket egy tanuló felállít, túlságosan nagyratörőek. A tanárnak kezdettől fogva segítenie kell a tanulónak közbeeső, rövid távra szóló célokat kitűzni, utána pedig segítenie kell neki teljesíteni azokat. Például egy keresztény azért iratkozik be egy írás-olvasás osztályba, mert meg akarja tanulni, hogyan olvassa el a Bibliát és a bibliai kiadványokat. Ezek hosszú távú célok. Ezek elérésére tett erőfeszítések alatt a tanár buzdíthatja a tanulót, hogy állítson fel közbeeső célokat, mint például az ábécé elsajátítása, a jelzett Írásszövegek megtalálása és elolvasása, valamint az egyszerű bibliai kiadványok olvasása. A célok rendszeres teljesítése fenntartja az ösztönzőerőt, és arra sarkallja a tanulót, hogy tartson ki a tanulásban.
Az eredményes tanárok sokat tehetnek, hogy serkentsék az ösztönzőerőt azáltal, hogy buzdítják és megdicsérik a tanítványaikat, és segítenek nekik elérni a gyakorlatias, teljesíthető célokat. Mégis, a növekedés érdekében a felnőtteknek nem szabad elvárniuk, hogy mindent a szájukba rágjanak. Készeknek kell lenniük arra, hogy viseljék oktatásuk felelősségét és keményen tanuljanak. Ha így tesznek, meg fognak tanulni írni és olvasni, és az ezekben való jártasság átalakítja majd az életüket.
[Kiemelt rész a 6. oldalon]
A felnőttek írni-olvasni tanításának irányelvei
1. Létfontosságú, hogy serkentsük az ösztönzőerőt a tanulóban. Az első leckétől kezdve fektess hangsúlyt az írás-olvasás megtanulásának előnyeire, és buzdítsd a tanulót, hogy állítson fel ésszerű hosszú és rövid távú célokat.
2. A növekedés eléréséhez a tanulót többször kell oktatásban részesíteni egy héten. Egyszer egy héten nem elég. A tanulónak házi feladatot kell írnia az órák között.
3. Ne legyünk túlságosan követelődzők, vagy ne terheljük meg a tanulót túl sok anyaggal egy alkalommal. Ez előidézheti azt, hogy csalódottá válik, és abbahagyja az órák látogatását.
4. Állandóan legyünk buzdítóak és pozitív beállítottságúak. Az írásban és az olvasásban való jártasság kicsi, sorozatos léptekben alakul ki. A tanulónak megelégedést kell találnia a fejlődésben.
5. Buzdítsuk a tanulót, hogy amilyen gyorsan csak lehet, alkalmazza a mindennapi életében a tanultakat.
6. Ne pazaroljunk időt részletkérdésekre. A felnőttek elfoglalt emberek. Az oktatási órák legnagyobb részét az alapvető dolgok megtanítására használjuk fel.
7. Mindig legyünk tiszteletteljesek a tanulóval, megadva neki azt a méltóságot, amelyet megérdemel. Sohase hozzuk zavarba, sohase becsüljük le.
8. Legyünk éberek az egyéni problémáira. Egy tanuló talán képtelen kiolvasni az apró betűket, mert szemüvegre van szüksége. Egy másik talán nagyothalló, és így esetleg nehéznek találja, hogy meghallja a helyes kiejtést.
9. A tanulónak meg kell tanulnia a kézzel írt nyomtatott betűkből álló ábécét, mielőtt a folyóírással próbálkozna (ahol a betűk egymáshoz kapcsolódnak). A nyomtatott betűvel való írást könnyebb megtanulni és könnyebb is írni, valamint a betűk is jobban hasonlítanak azokhoz, amelyeket a nyomtatott oldalakon lehet találni.
10. Egy jó módszer arra, hogy megtanítsuk, hogyan írja a betűket, ha átrajzoltatjuk azokat a tanulóval egy sablonon. Esetleg egy betűt többször is átrajzolhat, mielőtt megpróbálná lemásolni azokat átrajzolás nélkül.
11. A fejlődés az olvasásban gyakran gyorsabb, mint az írásban. Ne várjunk az új olvasási leckékkel, még ha a tanuló nem is képes elvégezni írásbeli házi feladatát. Másrészről emlékezzünk arra, hogy az új betűket megtanulni és emlékezni azokra sokkal könnyebb, ha a tanuló írásban gyakorolja azokat.
12. Bár a felnőtt tanuló kézzel talán képes bonyolultabb feladatokat is végezni, a tollal és ceruzával való írás mégis bonyolult és lehangoló tapasztalat lehet számára. Ne követeljünk tökéletesen megformált betűket.