Megtanultam gyűlölni azt, amit régebben szerettem
Küzdelem volt az életem. Örömömet leltem abban, amikor teljes erőmből meg tudtam ütni az ellenfelemet, és láthattam őt, amint elesik a lábamnál. Felvillanyozott, ha a ring közepén álltam, és hallottam, amint az eredményhirdető a menet győzteseként az én nevemet kiáltja. Szerettem az ökölvívást! Pedig most már az erőszaknak csupán a gondolata is felmérgesít. Megtanultam gyűlölni azt, amit most szégyenteljes ökölvívósportnak nevezek.
AMIKOR hétéves voltam 1944-ben, a Puerto Ricó-i Lares városban éltem, ott, ahol születtem. Akkor történt, hogy rettenetes megrázkódtatás ért: édesanyám a halálát lelte. Harminckét éves korában rákbetegségben halt meg. A fájdalom elviselhetetlenné vált, amikor nem sokkal később hazajöttem az iskolából, és azt láttam, hogy egy nő ül az édesapám ölében. Ő lett a nevelőanyám.
A nevelőanyám, amikor megérezte a rosszallásomat, durván bánt velem. Így hát megszöktem otthonról. Belopództam egy teherautóba, mely szénnel és naranccsal volt megrakva, majd elaludtam. Micsoda meglepetés volt amikor felébredtem, és a San Juan nevű városban találtam magam, a sziget másik oldalán!
Az utcai verekedő
Nyolc hónapig San Juan utcáin éltem. A többi gyerek állandóan bosszantott. Azt a következtetést vontam le, hogy küzdenem kell a túlélés érdekében. Nyolc hónap után a rendőrség megtalált és hazaküldött. Soha nem szoktam meg azt a gondolatot, hogy nevelőanyám van, és az időm legjavát az utcákon töltöttem. Szinte mindennap harcba keveredtem. Amikor betöltöttem a tizedik évem, újra megszöktem.
Néhány hét múlva a rendőrség ismét őrizetbe vett. De ekkor nem akartam megmondani a nevemet, és hogy hova valósi vagyok. Miután nem tudták felkutatni a családomat, egy állami árvaházba küldtek Guaynabo városába. Ott vettem fel az első pár bokszkesztyűmet. Az is ott történt, hogy életemben először láttam a Jehova nevet egy jelen. Kérdezősködtem róla, és elmondták, hogy Jehova a zsidók Istene. Sohasem felejtettem el azt a nevet.
Miután betöltöttem a tizenötödik évem, otthagytam az árvaházat, és soha nem tértem vissza. Hogy eltartsam magam, újságokat kezdtem árulni. Ám minden utca valaki másnak az útvonalára esett. Csak egy mód volt arra, hogy kialakítsam a saját útvonalam: a küzdelem! És én küzdöttem.
Két év múlva beálltam katonának az Egyesült Államok hadseregébe, és az USA-beli Arkansasban alapkiképzésben részesültem. Hamarosan az ökölvívócsapat tagja lettem. Akkor átvezényeltek a Különleges Szolgálati szakaszhoz. A tornateremben teljesítettem a munkámat, és az őrmesterem ökölvívóedző volt.
Kegyetlen sport
Arra kaptam kiképzést, hogyan használjam az öklömet, hogy ártsak az ellenségeimnek. Arra képeztek ki, hogy a ringben ne vegyek tudomást a barátságról. A gong elhangzásakor a barátból ellenség lett, akit földhöz kellett vágni és lehetőleg ki kellett ütni.
A hadseregben akartam maradni, de az őrmesterem azt mondta: „Szerelj le a hadseregből amilyen hamar csak lehet. Legyél hivatásos ökölvívó, és néhány éven belül a televízióban foglak látni, amint New Yorkban küzdesz a Madison Square Gardenben.” Nehéznek tűnt elhinnem! Én — a szegény és hajléktalan fiú — híres ökölvívó leszek?
Két év múlva otthagytam a hadsereget és visszaköltöztem Puerto Ricóba. 1956-ban egyik nap láttam egy amatőr ökölvívótornáról, az Aranykesztyű-versenyről készült reklámot. Beneveztem a tornára, és az Aranykesztyű-verseny Puerto Ricó-i váltósúlyú bajnoka lettem. Akkor New Yorkba vittek repülővel, hogy az Aranykesztyű-verseny nemzeti tornáján versenyezzek. Felküzdöttem magam a középdöntőbe, de nem tudtam megnyerni a bajnokságot. Mindamellett hamarosan ajánlatokat kaptam leendő szövetségi kapitányoktól és edzőktől. Így hát elfogadtam egy ajánlatot, hogy maradjak New Yorkban, és eddzek, hogy hivatásos legyek.
1958-ban hivatásos ökölvívó lettem. És az őrmesteremnek igaza volt. 1961-ben, öt évvel azután, hogy otthagytam a hadsereget, megjelentem a nemzeti televízióban, amint a Madison Square Gardenben bokszoltam. A küzdelmeim közül sokat tartottak ebben a híres sportcsarnokban.
Az ökölcsapásaim több ökölvívó életpályájának vetettek véget. Egy mexikói ökölvívó brutális ökölcsapásom eredményeként teljesen elveszítette a szeme világát. Egy másik küzdelem, amely szintén nagy teherré vált a lelkiismeretemnek, a Dominikai Köztársaság középsúlyú bajnokával volt. A küzdelem előtt nagy ügyet csinált abból, hogy fél kilóval nehezebb voltam nála. A viselkedése kihozott a sodromból. Én soha nem kifogásoltam, ha az ellenfelem ilyen elenyésző súlyelőnnyel állt velem szemben. Azt mondtam neki: „Hát, készülj fel, mert ma este meg foglak ölni!” Amikor bementem a ringbe, egy újság megjegyzése szerint „sátáni megjelenésem” volt. Alig két percen belül a férfi eszméletlenül feküdt a padlón. Belső füle olyan súlyosan megsérült, hogy sohasem harcolt többé.
Ahogyan megtanultam gyűlölni az ökölvívást
Népszerűségem megragadta a színészek és zenészek figyelmét és vonzotta barátságukat. Egyszer még az egykori nehézsúlyú világbajnok, Joe Louis is támogatta az egyik küzdelmemet. Sokat utaztam, szép autóim voltak, és más anyagi dolognak is örvendtem. Ám ahogy a legtöbb ökölvívó esetében, az én sikerem is rövid életű volt. 1963-ban több küzdelemben is csúnyán megsebesültem, és nem tudtam többet küzdeni.
Ekkortájt olvastam egy újságcikkben, hogy egy híres ökölvívó Jehova Tanúja lett. Valamilyen okból a cikk elolvasása után az a benyomásom támadt, hogy Jehova Tanúi vallása csak a gazdag emberek vallása.
A következő néhány éven át számos egészségi problémát tapasztaltam. Súlyos depresszió időszakait is elszenvedtem. Az egyik ilyen roham alatt pisztolyt szegeztem a szívemnek, és rálőttem magamra. Az egyik borda elterelte a golyót, megkímélve ezzel az életemet. Életben voltam, de nagyon boldogtalan és nagyon beteg voltam. Nem volt többé pénz, nem volt többé hírnév, nem volt többé ökölvívás!
Azután egyik nap a feleségem Doris elmondta, tanulmányozza a Bibliát Jehova Tanúival, és hogy szeretne járni az összejövetelekre a Királyság-terembe. „Nem tudom, Doris — mondtam. — Mi szegény emberek vagyunk, és Jehova Tanúi gazdag és fontos emberek.” Elmondta, hogy ez nem igaz, és hogy a Tanú-hölgy, aki tanulmányoz vele, a közelünkben lakik. Így egyetértettem a döntésével, hogy eljárjon az összejövetelekre. Egyik alkalommal, miközben a Királyság-termen kívül vártam rá, egy Tanú hívott, hogy menjek be. Piszkos munkaruhát viseltem, de ő erősködött. Külső megjelenésem ellenére örömmel fogadtak. A barátságos légkör mély benyomást tett rám.
Hamarosan elkezdtem tanulmányozni a Bibliát a Tanúkkal. Megtanultam, hogy Jehova nem egyszerűen csak a zsidók Istene, ahogy nekem azt mondták, hanem hogy ő az egyedüli igaz Isten, a Mindenható, minden dolog Teremtője. Azt is megtanultam, hogy Jehova Isten gyűlöli az erőszakot. A Zsoltárok 11:5. versnél (Újfordítású revideált Biblia) a Biblia ezt mondja: „Az ÚR megvizsgálja az igazat és a bűnöst, szívből gyűlöli azt, aki az erőszakot szereti.” Tehát szakítottam mindazzal, ami az ökölvívással volt kapcsolatban. Első kézből tudtam, milyen erőszakos ez a sport. Miután megtudtam, Isten hogyan tekinti ezt, nem volt kétség az elmémben azt illetően, hogy az ökölvívás gonosz, szégyenteljes sport. Igen, megtanultam gyűlölni azt a sportot, amelyet régebben szerettem.
A legnagyobb kiváltság
1970-ben úgy döntöttem, hogy átadom az életemet Jehovának. Azon év októberében keresztelkedtünk meg Dorisszal. Azóta örömömet lelem abban a kiváltságban, hogy prédikálhatok másoknak. Teljes idejű evangéliumhirdető lévén részem volt abban, hogy mintegy negyven személynek segíthettem Jehova imádójává lenni.
Sajnálatos módon most szenvedek azon sérülések miatt, melyek az erőszakkal teli éveim során értek. Több száz ökölcsapást kaptam a fejemre, melyek tartós kárt okoztak az agyamnak. Nehézségeim vannak a rövid távú emlékezőképességemmel és a belső fülemmel, amely az egyensúlyomra van hatással. Ha túl gyorsan mozgatom a fejemet, megszédülök. Rendszeresen kell szednem gyógyszereket a depressziós problémáimra is. De azért a keresztény társaim megértenek, és segítenek megküzdenem ezzel. Annyira hálás vagyok Jehovának, amiért erőt ad, hogy rendszeresen részt vegyek az ő nevének és szándékának kijelentésében másoknak.
Minden kiváltság közül a legnagyobbnak örvendek — vagyis annak, hogy személyes kapcsolatom van a Mindenható Istennel, Jehovával. Amikor ökölvívó voltam, minden küzdelmemmel megszomorítottam Jehova szívét. Most megörvendeztethetem a szívét. Úgy érzem, mintha személyesen hozzám szólna, amikor ezt mondja: „Légy bölcs fiam, és vídámítsd meg az én szívemet; hogy megfelelhessek annak, a ki engem ócsárol.” (Példabeszédek 27:11.)
Jehova hamarosan véget vet Sátán munkáinak, minden erőszakkal és azokkal együtt, akik támogatják azt. Mennyire hálás vagyok Jehovának, hogy tanít engem, nemcsak arra, hogy szeressem azt, ami jó, hanem arra is, hogy gyűlöljem azt, ami rossz! Ebbe beletartozik a szégyenteljes ökölvívósport gyűlölete is. (Zsoltárok 97:10.) (Obdulio Nuñez elmondása alapján.)
[Kép a 13. oldalon]
Obdulio Nuñez