Többé nem vagyok se szikla, se sziget
ÍGY szólt a 60-as évek egy dalának egyik sora: „Szikla vagyok / Sziget vagyok / A sziklának nem fáj / S a sziget sose sír.” Ez volt az egyik kedvenc dalom, mert pont arról szólt, ahogy éltem. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna szeretetet, szánalmat és könyörületet, pedig mások azt mondták, hogy ők éreznek ilyet. Színleltem ezeket az érzéseket, úgy gondoltam mások is ezt teszik. Nem emlékszem, hogy felnőttként valaha is sírtam volna. Itt pedig egyedül, otthon — amikor ötvenéves voltam és vénként szolgáltam egy keresztény gyülekezetben — sírás fojtogatott egy olyan könyv miatt, amelyet olvastam. Hogyan történhetett ez meg ezzel a „sziklával”, ezzel a „szigettel”, aki voltam?
1936-ban születtem nyolc gyermek közül a negyedikként Boston egyik külvárosában. Apu és anyu alkoholisták voltak. Nem beszélgettünk érzésekről, nem öleltük meg egymást és nem mutattuk ki szeretetünket semmilyen formában — amire csak emlékezni tudnék. Amikor hat hónapos voltam, valaki beletett a fürdőkádba, bedugta a dugót, kinyitotta a vízcsapot és magamra hagyott. A háziasszony talált rám és megmentette az életemet. Gyermekként egyedül csak félelmet, rettegést, haragot és fizikai fájdalmat éreztem.
Ezeket apu tanította meg nekem, aki haragra lobbant és szinte kivétel nélkül kis testemen töltötte ki azt öklével és lábával. Még egy fél évszázaddal később is kísért engem az az arckifejezés, amely kiült az arcára ezekben a pillanatokban. Életemben többnyire azt hittem, hogy ezeket a veréseket azért kaptam, mert olyan rossz fiú voltam, de most tudom, hogy apu irántam kifejezett haragjának semmi köze sem volt ahhoz, hogy jó voltam-e vagy rossz.
Öt-hat évesen a család orvosa szexuálisan megbecstelenített. Amikor elkezdtem az iskolát, egy olyan városban laktunk, ahol 250 000 fehér bőrű, angolszász származású protestáns lakott, és iskolatársaim kínoztak és üldöztek engem mint zsidó kisfiút. Amikor ezek a 10-12 srácból álló bandák el tudtak kapni, elvették a ruháimat, megvertek és feldobálták ruháimat a fák tetejére. Anyaszült meztelenül kellett felmásznom a fákra, hogy visszaszerezzem ruháimat.
Egy hónappal tizennyolcadik születésnapom előtt beléptem a hadseregbe, hogy elkerüljek otthonról. Addig sose kóstoltam alkoholt, de szinte azonnal elkezdtem inni és egyben alkoholfüggővé is váltam. Húsz évet töltöttem a hadseregben, és mindig részeg voltam, amikor csak össze tudtam koldulni, kölcsönkérni vagy ellopni egy sörnek az árát. Huszonnégy évesen házasodtam meg, és született egy fiam, de feleségem és fiam egy olyan házban élt, amelyben a hatalom és az irányítás egy alkoholista kezében — az én kezemben — volt, aki tehernek és szükségtelen „kiadásnak” tekintette mindkettőjüket.
1974-ben nyugdíjba mentem a hadseregből és az üzleti élettel próbálkoztam egy kis ideig, de hamar abbahagytam. Többé nem ittam, mert testem nem viselt volna el több alkoholt. Egy-két sör után ugyanis kiütések jöttek ki rajtam. Most kábítószer-függőségbe estem — többnyire marihuánát szívtam, de mást is, ha szereztem. Ez lehetetlenné tette, hogy megmaradjak bármilyen munkahelyen, ezért otthon maradtam és a házimunkát végeztem, mialatt a feleségem, Donna dolgozott.
Felkeresnek Jehova Tanúi
Egyik reggel feleségem éppen a munkába indult. Fél nyolc volt, és én már elszívtam egy adagot. Ez feldühítette őt. Amint kilépett a bejárati ajtón, hozzámvágott egy plakátot és ezt kiabálta: „Remélem, halálra zaklatnak majd!” Ez az a plakát volt, amelyet mindig az ablakban tartott, és hatalmas betűkkel ez volt olvasható rajta: „Jehova Tanúi ne zavarjanak!” Kidobtam a szemétbe. Másnap reggel két hölgy jött az ajtómhoz. Jehova Tanúi voltak.
Addigra a buddhizmust vettem fel vallásomnak. Régóta elutasítottam már a Bibliát zsidó és katolikus szüleim képmutatása miatt. Egy ideje kerestem Istent, de felhagytam a kereséssel azt feltételezve, hogy nincs Isten. Hittem az evolúcióban, és úgy éreztem, be tudom bizonyítani Isten nemlétét, ha kiállok a szabadba a monszun villámcsapásoktól veszélyes évszakában, felnézek, és Istent mindenfajta olyan alávaló néven szólítva, amely csak eszembe jut, ezt mondom: „Ha létezel, sújts agyon!” Ha én lennék Isten, megtettem volna. Mivel ő nem tette meg, azt a következtetést vontam le, hogy biztos nincs Isten. Azt gondoltam, hogy a világ halálra van ítélve, mert az ember képtelen megállítani annak elpusztítását, és abban reménykedtem, hogy az események minden részletét látom majd a tévében, mialatt kábítószer hatása alatt maradok.
Ahogy az lenni szokott, másnap reggel két hölgy jött. Kábítószer hatása alatt voltam és valami szórakozást kerestem. Egy céltalan beszélgetést folytattunk körülbelül húsz percig, és azzal fejezték be, hogy felkínáltak 25 centért egy kis kék könyvet. Úgy számoltam, hogy a húsz perces szórakozás megér 25 centet, így elfogadtam a könyvet, és az asztalra dobtam minden érdeklődés nélkül.
A következő reggel valami olvasnivalót kerestem, így hát elhalasztottam egy időre a marihuánaszívást. Megláttam a kis kék könyvet, felvettem azt remélve, hogy elszórakoztat majd egy-két órát. Négy órával később fejeztem be a könyvet, és teljesen meg voltam győződve arról, hogy ez pontosan az, amit a címe mond: Az igazság, mely örök élethez vezet. Volt még kábítószerem a házban, és tudtam, mihelyt leteszem a könyvet, visszakerülök a kábítószer bódulatába és engedek mindabból, amit tanultam. Az utolsó oldal egy Bibliát kínált fel csupán egy dollárért, ezért borítékba tettem egy dollárt és feladtam postán, miközben — bár azelőtt sose imádkoztam az életemben — ezt mondtam Istennek: „Istenem, ez minden, amit tehetek, neked kell a többit megtenned.” Feladtam a levelet, majd ismét elszívtam egy adagot és elfelejtettem mindazt, ami az előbb ilyen mélyen megindított.
Megérkezett postán a Biblia, de csak félretettem. Nem sokkal ezután jött két Tanú, és felajánlották, hogy tanulmányozzák velem a Bibliát, amibe beleegyeztem. A tanulmányozások élvezetesek voltak, de nem fejlődtem semmit, mert többnyire megpróbáltam hatni rájuk filozófiai tudásommal. Ráadásul, amint elmentek, megint kábítószereztem, és ez minden olyan előrehaladást eredménytelenné tett, amelyet aznap elértem.
Végül egy év elteltével eljött az egyik Tanú, Jim és arra kért, hogy olvassam fel az Ezékiel 33:9-et. Fel is olvastam: „ha te megintetted a hitetlent az ő útja felől, hogy térjen meg róla, de nem tért meg útjáról, ő vétke miatt meghal, de te megmentetted a te lelkedet.” Majd megkérdezte, hogyan értem ezt a verset. Így válaszoltam: „Azt jelenti, hogy te nem jössz vissza, én pedig meg fogok halni.” „Pontosan” — válaszolta és elment.
Visszajönnek a Tanúk
Örömmel mondhatom, felfedeztem, hogy még mindig van lelkiismeretem — azt hittem, hogy már hosszú ideje kiöltem magamból azt. Mivel úgy éreztem, valahogy mégis vágyok arra a jövőre, amelyet a Bibliában láttam, elhatároztam, megpróbálok leszokni a kábítószerekről. Hetekig próbálkoztam egymagam sikertelenül. Egy este feleségem azt tanácsolta, hogy hívjam fel „azt a testvért”, arra a Tanúra utalva, akit Jimnek hívtak. Azt válaszoltam, hogy Jim azt mondta, nem jön vissza, és különben sem tudom a telefonszámát. Teljesen reményvesztettnek éreztem magam.
Másnap Az Őrtorony egyik példányát találtuk becsúsztatva a bejárati ajtó alatt, és rá volt írva Jim telefonszáma. Felesége hagyta ott „különösebb ok nélkül”. Felhívtam Jimet, és bevallottam az alkohollal és a kábítószerrel kapcsolatos problémámat, valamint kértem, segítsen, ha tud. Azt válaszolta, ha abbahagyom a kábítószerezést, akkor eljön és mindennap tanulunk.
Ezzel kezdetét vette egy intenzív tanulási időszak, amely kitöltötte minden nappalom és éjszakám. Ez nemcsak a napi, velem folytatott tanulmányozásból állt, hanem ellátott bibliatanulmányozási könyvekkel és Őrtorony-cikkekkel. Csak négy órát aludtam éjszaka — ez az alkoholisták megszokott problémája —, és az időm hátralevő részét a Biblia tanulmányozására fordítottam. Mihelyt abbahagytam a kábítószerezést, minden — amit tavaly óta tanultam, meg amit a napi 18-20 órás tanulás során ismertem meg — egyszerre leülepedett bennem.
Ezenfelül látogatni kezdtem a Tanúk összes összejövetelét. Alig néhány hét leforgása alatt eljutottam addig a pontig, hogy életemben először mondtam igazi imát, amely egyben az önátadási imám is volt. Elkezdtem ajtóról ajtóra járni és mindenkinek prédikáltam, akit ismertem. Hét tanulmányozást kezdtem el, és ezek közül öt a megkeresztelkedésig haladt előre, beleértve feleségemet és fiamat is. 1976. május 23-án keresztelkedtem meg egy körzetgyűlésen, csupán három hónappal azután, hogy felhívtam „azt a testvért”. Elkezdtem az úttörőszolgálatot (teljes idejű prédikálószolgálat) és tizenhárom éven át folytattam.
Ez ahhoz vezet vissza, ahonnan elkezdtem ezt a történetet — ötvenévesen egyedül ülök otthon és sírok egy könyv felett. A 80-as években nagyon népszerűek voltak a „segíts magadon” könyvek, elolvastam az egyiket. Őszintén szólva a „segíts magadon” része nem segített. Nem voltam hajlandó az ott felkínált világi gondolkozást követni. A könyv azonban először tette láthatóvá számomra, hogyan tettek nyomorékká érzelmileg gyermekkorom fájó sebet hagyó évei és a szeretet után sóvárgó érzelmi szükség. A könnyek, melyek a szemembe jöttek, egyrészt az öröm könnyei voltak, mert most már értettem, miért hiányzott bennem mindig az a képesség, hogy érzéseim legyenek, másrészt viszont a szomorúság könnyei is voltak a felett a nagy veszteség felett, amelyet ötven éven át szenvedtem el mint érző emberi lény, aki képtelen volt érzelmileg reagálni a dolgokra. Mindez magyarázatot adott a depresszió sok támadására, melyet egész életemben elszenvedtem.
Fokozatosan érzések kezdtek elfogni, amikor a Bibliában Jehováról és szeretetéről olvastam, amely még felém is kiáradt, amit azelőtt sose éreztem személyesen. Ez a szeretet volt feleségem, fiam, az Isten gyülekezetében levő testvéreim és testvérnőim iránt, valamint azok iránt a személyek iránt, akiknek prédikálom Isten Királysága jó hírét, hogy nekik is lehetőségük legyen az örökké tartó életre Jehova megígért, igazságos új világában itt a földön.
Szeretni és szeretetet kapni teremtettek
Azért teremtettek bennünket, hogy szeressünk és szeressenek. Amikor megszületik egy gyermek, erre a szeretetre van szüksége és arra, hogy elfogadják. Amikor egy gyermek nem kap szüleitől szeretetet, és nem fogadják el őt szülei, akkor úgy érzi, hogy nem szeretetre méltó, és nincsen önbecsülése. Amikor nagyon kicsi voltam, vágytam arra, hogy felvegyenek, kézben tartsanak és simogassanak. Még most is emlékszem, amikor látogatók jöttek a házba, rám néztek, amint a járókában voltam, és azt reméltem, hogy majd felvesznek. Sose tették, én pedig sírni kezdtem, mert sose vett fel senki.
Ezek a gyermekkori sebek nyomorékká tettek férji és családfői szerepemet illetően, és arra is képtelenné tettek, hogy elhiggyem: Jehova, az égi Atya szeretni tud engem. Az igazság Jehováról fokozatosan megváltoztatott, azt eredményezte, hogy a róla alkotott kép a fejemből a szívembe került, és most tudom, hogy Jehova teljes mértékben szeret engem. Azt is tudom, hogy nincs mód arra, hogy mi magunk érdemeljük ki ezt a szeretetet. Ez egy ki nem érdemelt kedvesség Jehova Istentől, a szeretet Istenétől.
Mindezek közül a legfontosabb az, hogy Jehova áldásai következtében feleségemmel most harmonikus életet élünk. Jelenleg olyan helyen szolgálunk, ahol nagyobb szükség van Királyság-prédikálókra, egy aranyos kis gyülekezetben Arizona hegyeinek egyik festői kis városkájában. Elnöklőfelvigyázóként szolgálok, Gyülekezeti Könyvtanulmányozást vezetek, és az is nagy öröm számomra, hogy a Teokratikus Szolgálati Iskolát vezetem. Egy egyszerű vállalkozással, ablakmosással egészítem ki a nyugdíjamat, hogy mindenünk meglegyen, amire szükségünk van anyagilag, valamint legyen elég időnk a prédikálószolgálatra és a szerető égi Atyánknak végzett szolgálat egyéb ágaira.
Ha visszatekintek arra, milyen helyzetben voltam azon a reggelen, amikor feleségem hozzámvágta a „Jehova Tanúi ne zavarjanak!” feliratot, hála tölt el égi Atyám iránt azért, amit értem tett. Egy olyan munkaképtelen, függőségben szenvedő emberből, akinek az egyedüli reménysége az volt, hogy mindenki mást magával együtt megölve lásson, most Jehova látható, földi szervezetének tagja lettem és az a megbízatásom, hogy amilyen sok embert csak lehetséges, megismertessek Isten Királysága jó hírével, a világ egyedüli reménységével. Ezenkívül Jehova olyan emberekkel ismertetett össze, akik megadják nekem azt, amire mindig is vágytam: szeretnek, megbíznak bennem és elfogadnak.
Többé pedig nem próbálok „szikla” lenni — aminek nem fáj, vagy „sziget” — ami sose sír. (Larry Rubin elmondása alapján).
[Kép a 23. oldalon]
Larry Rubin és felesége, Donna