Amikor a szülők rabolják el a gyermeket

CHERYLa beadta a válópert azok után, hogy évekig erőteljes verést és súlyos érzelmi bántalmazást szenvedett el a férje részéről, valamint azt követően, hogy a férje végül elhagyta egy másik nőért. Mivel a bíróság teljesen az ő javára döntött a gyermekelhelyezésben, lassan visszatért a nyugalom, amint minden kezdett visszazökkenni a rendes kerékvágásba — addig, amíg egy napon csengett a telefon. Az exférje volt. Ezt mondta: „Ha viszont akarod látni a gyerekeidet, bele kell egyezned, hogy újra hozzám jössz!” Cheryl gyermekei el lettek rabolva, mivel nem mehettek vissza az anyukájukhoz az egy hónapig tartó látogatásuk után, melyet az édesapjuknál, annak szülőföldjén töltöttek.

Cheryl kétségbeesésében az Egyesült Államok külügyminisztériumához folyamodott, de nem talált jogi utat arra, hogy visszaszerezze a másik országban tartózkodó gyermekeit. Az éveken át tartó bántalmazások során tapasztalt teljes tehetetlenség érzései visszatértek. „Szinte ugyanaz — magyarázza. — Az ember nem tudja, hogyan szüntesse meg a bántalmazást.”

„Lélektani erőszak”

Azt, amikor az egyik szülő elrabolja gyermekét, a másik szülő és a gyermek ellen elkövetett „lélektani erőszak legfőbb tettének” nevezik. Carolyn Zogg, az Amerikai Gyermekkereső Rt. vezérigazgatója az ilyen rablókkal kapcsolatban elmondta: „Sok szülő, aki ezt teszi, elégtételt szerez, és a lehető legrosszabb módon, a legsebezhetőbb téren szerez elégtételt. Ez az a terület, amely a legközelebb áll [azokhoz a szülőkhöz, akiknek ítélték a gyermek elhelyezését] — a drágakövei, a gyermekei . . . Nem a gyermekre gondolnak, csakis magukra és a bosszúra — elégtételt venni, megtorolni.”

Amikor elrabolják a gyermeket, az nemcsak a düh, a veszteség, a tehetetlenség és az aggodalom érzéseinek teszi ki a szülőt, hanem szinte mindig valamilyen mértékű kárt okoz a gyermek érzelmi jólétében. Egyes esetekben talán arra kényszerül a gyermek, hogy menekülésben éljen, kerülje a szoros kötelékeket, elferdítéseket és hazugságokat hallgasson meg a másik szülőről. Ennek megtapasztalása egy sor rendellenességet okozhat, mint amilyen az ágybavizelés, az álmatlanság, a túlzott ragaszkodás, az ablakoktól és ajtóktól való félelem, valamint a rendkívüli ijedtség. Még a nagyobb gyermekekben is bánatot és dühöt eredményezhet.

Az Egyesült Államokban évente több mint 350 000 olyan eset van, melyben a szülő a gyermekelhelyezési végzést megszegve elviszi a gyermeket, vagy nem viszi vissza a megengedett időn belül. Azoknak az eseteknek a száma pedig meghaladja a 100 000-et, melyben az egyik szülő rejtegeti a gyermeket azzal a szándékkal, hogy tartósan távol tartsa a másik szülőtől. Néhányukat kiviszik abból az államból, sőt az országból is.

Más okok

Vajon mindig a békülésre való vágy vagy a bosszúálló szellem indítja a szülőket arra, hogy erőszakkal elszöktessék gyermekeiket? Michael Knipfing, a Gyermekkereső munkatársa kifejti, hogy néhány szülő attól fél, hogy elveszti a volt házastársával folytatott csatát a gyermekelhelyezésért, és hogy „a félelemtől indíttatva cselekszik kezdeményezően”. Vagy amikor már eldőlt a gyermekelhelyezés, és az egyik szülő megtagadja a másik láthatási jogát, bosszúság érzése áll be. Knipfing kifejti: „Ha valaki szereti a gyermekét, és megtagadják tőle, hogy lássa a gyermekét, hajlamos azt gondolni, hogy nincs más alternatíva, mint hogy megragadja a gyermeket és elfut.”

Azt is állítja, hogy a legtöbb ember fel sem fogja a gyermek elrablásának következményeit. Nem gondol arra, hogy nehezen fog munkát találni. Kiadták ellene az elfogatási parancsot. Azt hiszi, hogy a probléma csak közte és a másik szülő között áll fenn. Nem veszi észre, hogy a rendőrséget is bevonják. Egy helyett két ügyvédre van szüksége, mert most a bűnvádat, valamint a polgári ügyet is rendezni kell, amely során arról döntenek, hogy kinél helyezik el a gyermeket.

Néhány szülő talán arra gyanakszik, hogy a másik szülő kárt okoz a gyermekben. Ha a jogrendszer lassú a cselekvésre, akkor a kétségbeesett szülő talán a következmények ellenére is cselekszik. Ez volt látható az ötéves Hilary Morgan esetében is. Egy gyermekpszichiáter azt tanácsolta, hogy vessenek véget Hilary és az édesapja közti látogatásoknak, mivel a megbecstelenítés bizonyítékát „nyilvánvalónak és meggyőzőnek” nevezte. A bíróság azonban úgy határozott, hogy a megbecstelenítés kétséges, és elrendelte a felügyelet nélküli látogatásokat. Dr. Elizabeth Morgan, Hilary édesanyja, megszegve a bíróság döntését, elrejtette a lányát. A nyilvánosság körében sokan együtt éreznek egy ilyen szülővel, aki elrabolja a gyermekét és biztonságba menekül.

Elizabeth Morgan esetében az történt, hogy elveszítette sebészi praxisát, két évet börtönben töltött, és több mint 1,5 millió dollár orvosi, illetve jogi vonatkozású adóssága gyülemlett fel. A U.S.News & World Report című újságnak kifejtette: „A szakemberek azt mondják, hogy a gyermekem mostanra maradandóan őrült lenne, ha nem vetettem volna véget a megbecstelenítésnek . . . El kellett végeznem azt a feladatot, melyet a bíróság nem volt hajlandó: megmenteni a gyermekemet.”

Való igaz az az észrevétel, mely Greif és Hegar kutatók részéről hangzott el azokra az erőszakos elszöktetésekre vonatkozóan, melyeket a szülők követnek el: „Ezek roppant összetett események, olyanok, mint egy mély medencényi víz, amely attól függően, hogy milyen szögben nézzük, némiképp másnak látszik; minden egyes alkalommal, amikor valaki belenéz a vízbe, valami újat lát” (When Parents Kidnap​—The Families Behind the Headlines).

Azokon a gyermekeken kívül, akiket az egyik szülő vagy egy idegen rabol el, a többi eltűnt gyermek száma világszerte milliókra tehető — ők az „eldobható” gyermekek és a szökevények. Kik ők, és mi történik velük?

[Lábjegyzet]