„Eldobható” gyermekek és szökevények

„LEVÁGATTAM a hajamat, úgy öltözködtem, mint egy férfi, láncokat és lakatokat aggattam a nyakamba, egy biztosítótűt tűztem az arcomba, és így kezdtem el punkként élni” (Tamara).

Ha az utcán megpillantottad volna Tamarát, gondoltad volna, hogy egy magányos, bántalmazott tizenéves, akinek a családi életéből hiányzott a figyelem és a vonzalom, melyért könyörgött? Gondoltad volna, hogy egy lázadó, akinek — ha így halad tovább — meggyűlik a baja a törvénnyel, és lehet, hogy bűnös életet fog élni? Tamara feltárja az Ébredjetek!-nek azokat a félelmetes eseményeket, melyek a 14 éves kora óta tartó életformához vezették, mely életformára sohasem vágyott.

„Eldobható” gyermekek

Tamara elmondja: „Olaszországban, egy kis hegyi városkában nőttem fel, egy olyan családban, ahol a vonzalom ismeretlen volt. Sajnos szemtanúja voltam a szüleim között kitört heves vitáknak és elmondhatatlan bántalmazásoknak, melyek ilyen alkalmakkor kirobbantak. Gyakran a végére engem is belekevertek a vitába, és szívtelen édesapám kegyetlenül megvert. Hetekig viseltem a verés okozta hurkákat.

Amikor 14 éves voltam, az édesapám adott pár dollárt és egy egyszeri utazásra szóló jegyet a legközelebbi városba, ahol sok veszély leselkedett az emberre. Barátságot kötöttem a többi fiatallal, akinek hozzám hasonlóan szintén nem volt senkije, aki érdeklődött volna iránta. Sokan közülünk alkoholisták lettek. Szemtelen, durva és kötekedő lettem. Gyakran nem volt mit ennem. Egyik téli estén a barátaimmal eltüzeltük a bútort, hogy ne fázzunk. Mennyire szerettem volna egy családot, hogy törődjön velem, hogy érdeklődjön az érzéseim iránt, és azok iránt a dolgok iránt, melyek aggasztottak és félelmet keltettek bennem. De egyedül voltam, rettenetesen egyedül.”

Napjainkban több százezer „Tamara” van a világon. Minden földrészen vannak olyan gyermekek, akiket a felelősségeiket semmibe vevő szülők sorsukra hagytak.

Szökevények

Más fiatalok úgy döntenek, hogy elmennek otthonról, mert „egyszerűen túl borzasztó a hely ahhoz, hogy maradjanak; túl fájdalmas, túl veszélyes, és kiszaladnak az utcára” (New York State Journal of Medicine).

Kilencéves korában Domingost az édesanyja sorsára hagyta egy árvaházban, amikor újra férjhez ment. A papok részéről elszenvedett verések miatt úgy tervezte, hogy megszökik. Az édesanyja hazavitte, ám itt ki volt téve a nevelőapjától kapott állandó verésnek. Az egyetlen kiút, amit az otthoni kegyetlenség enyhítésére talált az volt, hogy elszökött.

Sajnos „több millió gyermek nem tud bízni a saját családjában lévő felnőttekben, hogy minimálisan biztonságos gondoskodást nyújtanak” — írja Anuradha Vittachi a Stolen Childhood​—In Search of the Rights of the Child című könyvében. Azt is írja: „Az Egyesült Államokban a becslések szerint naponta három gyermek hal meg a szüleitől elszenvedett bántalmazás miatt.” A gyermek nemiségét a családtagok nagyon sokszor inkább megsértik, semhogy megvédik.

Kizsákmányolják őket és traumát okoznak nekik

Domingos kénytelen volt a többi utcagyerekkel élni, akik rablásba és lopásba, valamint kábítószer-élvezetbe és -árusításba keveredtek. Tragikus módon sokakat azok közül, akik az otthoni rossz állapotok elől szöknek meg, kerítők, pedofíliások és pornográfiával foglalkozó klikkek kizsákmányolnak. Ezeknek az éhes és magányos fiataloknak lakóhelyet és olyan reményeket nyújtanak, hogy egy „törődő” felnőtthöz tartozhatnak, ámde sajnálatos módon a testükkel fizetnek, mivel a prostituáltak életét élik. Munkabeli jártasság hiányában sokan amilyen módon csak lehet, megtanulnak életben maradni az utcákon, úgy is, hogy szexuálisan elcsábítják őket és ők is másokat. Egyesek nem maradnak életben. A kábítószerek, az alkohol, a gyilkosság és az öngyilkosság sok fiatal áldozatot követel.

Az utcagyerekek életéről szólva egy korábbi gyermekprostituált ezt mondta: „Megfélemlítenek itt kint. Szóval, engem az dühít, hogy sokan, amikor meglátnak egy srácot a vonaton aludni, vagy meglátnak egy srácot, aki mindig lődörög, azt hiszik, hogy ez azér’ van, mer’ ilyenek akarnak lenni. Most, hogy már nagyobb vagyok, nem így látom a dolgot. Mindegyik srác a maga módján könyörög. Nem akarnak ilyenek lenni, de az öregeiknek nincs szükségük rájuk.”

„Szabadságot” keresnek

Van még több százezer olyan fiatal is — akinek bejelentik az otthonról való eltűnését —, akit az a szabadság csábít az utcára, melyről azt képzelik, hogy az otthonukon kívül van. Egyesek a szegénységtől akarnak megszabadulni. Mások a szülői fennhatóság és szabályok alól kívánnak megszabadulni, melyekről úgy érzik, hogy túlságosan korlátozzák őket.

Az egyik fiatalt, aki belekóstolt a szülői felügyelet és a keresztény otthon alapelvei alóli úgynevezett szabadságba, Emmának hívták. Elment hazulról, hogy a barátaival éljen, és a kábítószer rabja lett. Ám miután tapasztalta az utcai élet kegyetlenségét, Emma kifejezte azirányú vágyát, hogy szívesen hazamenne és véget vetne kábítószeres szokásának. Sajnos azonban nem szakított meg minden köteléket a rossz társasággal, és egy nyári este a barátaival heroint adtak be maguknak. Emma számára ez volt az utolsó alkalom. Kómába esett, és másnap meghalt — egyedül, és úgy, hogy a „barátai” a sorsára hagyták.

Vajon jóra fordulhat azoknak a gyermekeknek a jövője, akiket a szüleik vagy mások elnyomnak? Lesz valaha is egy olyan világ, amely nem fogja kizsákmányolni a fiatalokat? Milyen remény van arra, hogy a családi élet javulhat és értékesebbé válhat, hogy a fiatalok ne akarjanak elszökni otthonról? A válaszok a következő cikkben találhatók.