A természet könnyei

KORA reggel van, a levegő pedig hűvös és mozdulatlan. Minden levél és fűszál kis cseppektől csillog, tündököl a nap első fényében. Valahogy úgy tűnik, mintha a növényzet örömkönnyeket ejtene a napfelkelte üdvözléseként. Nem csoda, hogy a harmat költőket és fényképészeket is megihlet.

A harmat azonban nem csak felfrissíti az ember szellemét. Ez a légköri jelenség, mely a sarkvidékek kivételével az egész bolygón gyakori, egy takaróként szolgáló életfenntartó nedvesség. Jehova Isten úgy tervezte meg a légkört, hogy amikor bizonyos állapotok között az éjszaka folyamán lehűl, eléri azt, amit harmatpontnak neveznek. Ez az a hőmérséklet, melyen a levegőben lévő vízgőz telítetté válik, és kicsapódik a körülötte lévő levegőnél hűvösebb felületeken. Az ismeretek szerint a szomjas növények leveleiken keresztül saját súlyukkal megegyező mennyiségű harmatcseppet nyelnek el, melynek többségét gyökereiken keresztül elvezetik, hogy a talajban tárolják.

A bibliai területeken, ahol van egy hosszú, száraz évszak, van hogy a növények számára a harmat lehet gyakorlatilag az egyetlen vízforrás. Ezért a Bibliában a harmatot gyakran hozzák kapcsolatba a terméshozammal — a harmat hiányát pedig az éhezéssel.

A harmatnak személyesebb jelentése is lehet. Mózes az Isten népéhez intézett búcsúdalában ezt írta: „Csepegjen tanításom, mint az eső; hulljon mint harmat a beszédem; mint langyos zápor a gyenge fűre, s mint permetezés a pázsitra!” (5Mózes 32:2). Mózes olyan szavakat mondott, melyek a harmathoz hasonlóan életadók. Mivel ő volt a legszelídebb ember, minden bizonnyal természeténél fogva a beszéde is kedves és tapintatos volt (4Mózes 12:3). Szavai, mint a harmat vagy a langyos ­zápor, táplálóak voltak, anélkül hogy kárt okoztak volna.

Legközelebb, amikor a reggeli harmatnak, a természet saját könnyeinek előkelő szépségét csodálod, talán elgondolkodsz a harmat Teremtőjének áhitatot keltő bölcsességén.