„Köszönöm, anyuci, hogy hazahoztál”

MINDIG ideges voltam, amikor a férjem, Glen elment repülni, és alig vártam, hogy hazajöjjön. Általában kedvtelésből repült. Ez alkalommal megbízták, hogy készítsen néhány légifelvételt. Kisebbik fiunk, Todd elkísérte őt. Glen mindig óvatos pilóta volt, és feleslegesen soha nem kockáztatott.

Amikor 1982. április 25-én, vasárnap délután megszólalt a telefon, rossz előérzettel vettem fel a kagylót. A sógorom volt. „Glen és Todd repülőszerencsétlenséget szenvedett — mondta. — Találkozunk a kórháznál.”

Tizenhárom éves fiammal, Scottal mondtunk egy imát és a kórházba rohantunk. Megérkezésünkkor megtudtuk, hogy Glen gépe New Yorktól úgy 100 kilométerre északra lezuhant. (A zuhanás pontos okát soha nem állapították meg.) Glen és Todd életben volt, de kritikus állapotban.

Aláírtam a jogi nyomtatványokat, melyben engedélyt adtam a kórháznak arra, hogy gondoskodjon a szükséges kezelésről. De Jehova Tanúja lévén nem egyeztem bele, hogy vérátömlesztést alkalmazzanak. Ha beleegyeztem volna, azzal megsértettem volna a Biblia parancsát, ’hogy tartózkodjunk a vértől’ (Cselekedetek 15:28, 29). Glen magánál hordta az orvosi kártyát, amely világosan kifejezte erre vonatkozó meggyőződését. Arra viszont engedélyt adtunk az orvosoknak, hogy vér nélküli térfogatnövelő folyadékokat alkalmazzanak.a

Glen súlyos fej- és mellkasi sérüléseket szenvedett. Néhány órán belül meghalt. Életemben a legnehezebb dolog, amit meg kellett tennem, az volt, hogy ki kellett mennem a várószobába és meg kellett mondanom a fiamnak, Scottnak, hogy az édesapja meghalt. Csak hozzám bújt és azt mondta: „Most mit fogok csinálni? Elvesztettem a legjobb barátomat!” Igen, Glen mindkét fiának a legjobb barátja volt, sok időt töltött velük a kikapcsolódásban és az imádatban. Nekem is a legjobb barátom és a férjem volt. Halála rettenetes veszteség volt.

Kitartunk a meggyőződésünk mellett

Toddnak eltört az egyik lába és az egyik ujja, összezúzódott az arccsontja, és súlyos agysérülést szenvedett. Kómába esett. Milyen nehéz volt ránéznem kilencéves kisfiamra, aki órákkal azelőtt csupa élet volt! Todd mindig elbűvölően aktív kisfiú volt. Beszédes volt, szeretett énekelni és játszani. Most meg fel sem fogta, hogy ott vagyunk.

Az orvosok attól tartottak, hogy Toddnak esetleg műtétre lesz szüksége, ezért követelték, hogy egyezzem bele a vérátömlesztés alkalmazásába. Követelésüket elutasítottam. Azzal válaszoltak, hogy bírósági végzést szereztek, hogy adhassanak vért. Kiderült azonban, hogy Toddnak nincs szüksége műtétre és nincs belső vérzése. Ám pár nappal később az orvosok azt mondták, hogy mindenképpen adnak neki vért. Megdöbbentünk! „Egyszerűen meg kell tennünk!” — ez volt az egyedüli magyarázat, amit az orvosok adtak nekünk. Semmibe vették vallásos meggyőződésünket, és három egységnyi vért adtak Toddnak. Teljesen tehetetlennek éreztem magam.

A balesetet követően több napon át az újságok címoldalán voltunk. A helyi lap azt hitette el az olvasókkal, hogy Glen azért halt meg, mert visszautasította a vért, sőt még egy helyi orvost is idéztek, aki ezen a véleményen volt! Ez nem volt igaz. Az orvosszakértő később megerősítette, hogy Glen egyszerűen képtelen lett volna túlélni súlyos fej- és mellkasi sérüléseit. Szerencsére a helyi rádióállomás több Tanút meghívott, hogy magyarázzák el a Biblián alapuló álláspontunkat. Ez jó hírverést keltett, és Jehova Tanúi vérrel kapcsolatos álláspontja általános beszédtéma volt a házról házra szolgálatban.

Erőfeszítések, hogy felélesszük Toddot

Todd kómában maradt. Majd május 13-án, amikor egy nővér átfordította őt, végre kinyitotta a szemét! Átöleltem és megpróbáltam beszélgetni vele, de nem kaptam választ. Még pislogni sem tudott, a kezemet sem tudta megszorítani. De attól kezdve folyamatos javulásnak indult. Amikor bementünk a kórtermébe, az ajtó felé fordította a fejét. Amikor beszéltünk hozzá, ránk nézett. Tudta-e Todd igazából, hogy ott vagyunk? Nem tudtuk. Így hát kezdtünk azon dolgozni, hogy elmebelileg és fizikailag ösztönözzük. Az első naptól kezdve beszéltünk hozzá, olvastunk neki, lejátszottunk neki zenés és Bibliával kapcsolatos szalagokat. Még a gitáromon is játszottam neki; ez mindkettőnknek terápia volt.

Jehova Tanúi helyi gyülekezetétől sok segítséget kaptunk. Nagyobbik fiam, Scott a minap így emlékezett vissza: „Két család gyakorlatilag saját fiaként fogadott be, még a családi nyaralásra is magukkal vittek.” Azonkívül néhányan lenyírták nálunk a füvet, mostak ránk és főztek nekünk. A barátok és a családtagok szintén felváltva egész éjszakára a kórházban maradtak Toddal.

Todd azonban hetekig nem tudott reagálni erre a figyelmességre — még egy mosollyal sem. Azután tüdőgyulladása lett. Az orvos engedélyt kért, hogy Toddot újra lélegeztetőgépre kapcsolják. Ennek az volt a kockázata, hogy állandóan a gépre lesz utalva. Képzeld csak el: ebben az élet-halál kérdésben nekem kellett döntenem! Pedig amikor a vérátömlesztésre került sor, a kéréseimet teljesen figyelmen kívül hagyták! Mindenesetre a légzőkészülék mellett döntöttünk, és reméltük a legjobbakat.

Aznap délután hazamentem, hogy rendbe tegyem magam. Egy kormányhivatalnok állt a ház előtti füvön. Tájékoztatott minket, hogy el kell adnunk a házunkat, hogy legyen hely az útszélesítéshez. Ekkor még egy nagy válsághelyzettel meg kellett küzdenünk. Mindig azt mondtam másoknak, hogy Jehova soha nem engedi, hogy több nehezedjen ránk, mint amit képesek vagyunk kézben tartani. Az 1Péter 5:6, 7-t szavait szoktam idézni: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.” Istenbe vetett hitem és bizalmam ekkor olyannyira próba alá került, mint még soha azelőtt.

Teltek-múltak a hetek, Todd egyik fertőzést a másik után kapta el. A napok csak vérvizsgálatokkal, gerinccsapolásokkal, csontszcintigráfiákkal, az agyról készített komputertomográfiákkal, mellkascsapolásokkal és örökös röntgenekkel teltek. Augusztusra Todd testhőmérséklete végre visszatért a normális értékre. Augusztusban eltávolították a gyomorszondát és az endotracheális tubust! Ekkor néztünk szembe minden eddigihez képest a legnagyobb kihívással.

Hazajövetel

Az orvosok azt mondták, hogy Toddnak egy intézetben lenne a legjobb helye. Egy orvos arra emlékeztetett minket, hogy Scottnak és nekem a saját életünket kell élnünk. Még jóakaratú barátok is hasonlóan érveltek. Amit azonban nem értettek meg, az volt, hogy Todd nagyon is az életünk része volt! És ha meg tudnánk oldani, hogy otthon gondoskodjunk róla, olyanokkal lenne körülvéve, akik szeretik őt és osztoznak a hitében.

Vettünk egy tolókocsit és egy kórházi ágyat. Néhány barát segítségével kivertük a hálószobám falát, beépítettünk néhány elhúzható üvegajtót, építettünk egy nyitott teraszt és egy feljárót, mely lehetővé tette, hogy Toddot közvetlenül a hálószobájához vigyük a tolókocsival.

Augusztus 19-e reggelén eljött az ideje, hogy hazavigyem félig kómás fiamat. Todd ki tudta nyitni a szemét, és valamicskét tudta mozgatni a jobb lábát és karját, de az orvosa azt jósolta, hogy az állapota nem fog javulni. Néhány héttel később elvittük Toddot egy ideggyógyászhoz, akit nagyon ajánlottak, de ott csak ismét ezeket a szavakat hallottuk. Mégis milyen csodálatos érzés volt hazahozni őt! Az anyukám és néhány közeli barát várt ránk otthon. Azon az estén még a Királyság-terembe is elmentünk együtt. Ez ízelítőt adott abból a hatalmas erőfeszítésből, melyet később az jelentett, hogy gondoskodunk Toddról.

Gondoskodás Toddról otthon

Hihetetlenül időigényes egy mozgássérült emberről gondoskodni. Toddnak több mint egy óráig tartott egy étkezés. Még mindig majdnem egy óráig tart, hogy szivaccsal lemossam, felöltöztessem és megmossam a haját. Egy sugármasszázs teljes két órát is igénybe vehet. Az utazás jelentősebb feladat, mely számottevő fizikai erőfeszítést igényel. Jóllehet Todd mostanában már sokat javult, régebben még az állítható tolókocsi segítségével is nagy nehézséget jelentett neki, hogy egyenesen üljön; általában a padlóra kellett feküdnie. Évekig a padlón ültem vele hátul a Királyság-teremben. Ennek ellenére nem engedtük, hogy ez megakadályozzon minket abban, hogy eljárjunk a keresztény összejövetelekre, és általában pontosak voltunk.

Türelmes erőfeszítéseink kifizetődtek. Egy ideig azt hitték az orvosok, hogy a baleset süketté és vakká tette Toddot. De a baleset előtt elkezdtem tanítani a fiaimat a jelbeszédre. Az első otthon töltött hét során Todd kezdett igennel és nemmel jelezni feltett kérdéseinkre. Később kifejlesztette azt a képességét, hogy rámutatott a dolgokra. Mutattunk neki fényképeket a barátainkról és megkértük, hogy azonosítson bizonyos személyeket, ő pedig pontosan tette ezt. Helyesen tudta azonosítani a számokat és a betűket is. Később továbbléptünk a szavakra. Felfogóképességével nem volt baj! Novemberben, mindössze hét hónappal a baleset után egy rég várt esemény történt.

Todd elmosolyodott. Januárra a mosolyát nevetés kísérte.

Amint emlékszel rá, kénytelenek voltunk eladni a házunkat. De ez öröm volt az ürömben, mivel kétemeletes otthonunk kicsi volt és nagyon korlátozta Toddot a mozgásban. Kevés készpénzünk volt, így nehéz volt olyan házat találnunk, amely megfelelt a szükségleteinknek. Egy kedves ingatlanközvetítő azonban talált egyet. A ház egy özvegyember tulajdona volt, akinek a felesége azelőtt tolókocsihoz volt kötve; a házat az ő szükségleteinek megfelelően építették. Pont tökéletes volt Toddnak!

Persze a házat ki kellett takarítani és ki kellett festeni. De amikor készen álltunk a festésre, a gyülekezetünkből 25 testvér érkezett, festőhengerekkel és ecsetekkel kezükben.

Megbirkózva a mindennapokkal

Mindig Glen gondoskodott a család üzleti ügyeiről, a számlákról és így tovább. Némi nehézséggel át tudtam venni az életnek ezt az oldalát. De Glen nem érezte fontosnak hogy végrendeletet készítsen és vagyonbiztosítást kössön. Sok anyagi nehézségtől — a mai napig létező gondoktól — megkíméltük volna magunkat, ha időt szakított volna ezen dolgok elrendezésére. Tapasztalatunk után sok barátunk rendezte effajta ügyeit.

Egy másik kihívás az érzelmi és szellemi szükségleteink kielégítése volt. Miután Todd hazajött a kórházból, egyesek úgy viselkedtek, mintha már vége lenne a válsághelyzetnek. Scottnak azonban továbbra is szüksége volt segítségre és buzdításra. A képeslapok, a levelek és a telefonhívások, amiket kaptunk, mindig szép emlékek lesznek. Emlékszem egy levélre, melyet egy olyan személytől kaptunk, aki anyagilag támogatott minket. A levélben ez állt: „Nem írom alá ezt a levelet, mivel nem akarom, hogy nekem köszönjétek meg, hanem Jehovának, hiszen ő az, aki arra indít minket, hogy mutassunk ki szeretetet egymás iránt.”

De megtanultuk, hogy ne mindig másoktól várjuk a buzdítást, hanem mi magunk tegyünk pozitív lépéseket. Amikor lehangoltnak érzem magam, gyakran megpróbálok másokra gondolni. Szeretek sütni-főzni, és időről időre elszórakoztatom a barátaimat, vagy csak sütök néhány dolgot és elosztogatom. Amikor igazán kimerülök vagy pihenésre van szükségem, mindig van kilátásban egy meghívás ebédre, vacsorára vagy egy hétvégére a barátokkal. Időnként valaki még azt is felajánlja, hogy egy időre Todd-dal marad, hogy el tudjak intézni valamit vagy be tudjak vásárolni.

A nagyobbik fiam, Scott szintén csodálatos áldás. Amikor csak lehetett, Scott mindig elvitte magával Toddot a társas összejövetelekre. Mindig ott volt, hogy így vagy úgy segítsen gondoskodni Toddról, és soha nem panaszkodott, hogy túl sok felelősség nehezedik rá. „Ha néha azon vettem észre magam, hogy azt kívánom, bárcsak »normálisabb« életem lenne — mondta egyszer Scott —, gyorsan felidéztem, hogy a tapasztalatom révén hogyan kerültem közelebb Istenhez.” Naponta megköszönöm Jehovának, hogy megengedte, hogy ilyen szeretetteljes, szellemi beállítottságú fiam legyen. A gyülekezetében kisegítőszolga, és örül, hogy a feleségével teljes idejű evangéliumhirdetők.

És Todd? Továbbra is állandóan fejlődik. Néhány éven belül újra elkezdett beszélni. Először csak rövid szavakat mondott, azután mondatokat. Most már a keresztény összejöveteleken is ki tudja fejezni magát. Keményen dolgozik azon, hogy még folyékonyabban beszéljen, és a beszédterápia segít ebben. Még mindig szeret énekelni — különösen a Királyság-teremben. Továbbra is mindig optimista. Most már egy járógéppel állni is tud. Nemrég lehetőségünk volt elmondani néhány történetünket Jehova Tanúi egyik kongresszusán. Amikor megkérdezték Toddot, hogy mit szeretne mondani a jelen lévő testvéreknek, ezt mondta: „Ne aggódjatok. Jobban leszek.”

Teljes mértékben Jehova érdemének tekintjük, hogy mindezek során életben tartott minket. Tényleg megtanultuk, hogy rá támaszkodjunk, úgy, ahogy még soha. Megérte minden álmatlan éjszaka, minden kemény munka, melyet Todd személyes szükségleteiről és kényelméről való gondoskodás jelentett, és minden áldozat, amit hoztunk. A minap, amikor egyszer jóízűen reggeliztünk, felnéztem, és észrevettem, hogy Todd széles mosollyal az arcán engem néz. Ezt mondta: „Szeretlek, anyuci. Köszönöm, hogy hazahoztál a kórházból.” (Rose Marie Boddy elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 13. oldalon]

A legnehezebb dolog az volt, hogy meg kellett mondanom a fiamnak, Scottnak, hogy az édesapja meghalt

[Kép a 15. oldalon]

A fiaimmal