Az egyedülálló Matterhorn
AZ ÉBREDJETEK! SVÁJCI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
„CSAK EGY Matterhorn van az egész földön; csak EGY hegy, melynek ilyen harmonikusak az arányai. Csodálatos látvány!” Guido Rey, egy olasz alpinista fogalmazott így.
A Matterhorn valóban rendkívüli csúcs, az egyik legismertebb hegy a világon. A fénykép ezeken az oldalakon valószínűleg nem az első kép, amit erről a feltűnő hegyről látsz.
A piramisszerű Matterhorn Olaszország és Svájc határán fekszik, a svájci Zermatt nevű falutól tíz kilométerre délnyugatra; erről a faluról nevezték el a csúcsot. 4478 méter magasan nyúlik az ég felé, és két csúcsa van, egymástól körülbelül százméteres távolságra.
Jóllehet a Matterhorn a középső Alpok részét alkotja, mégis magányosan áll, nincsenek közvetlen szomszédai. Ennek köszönhetően a hegy minden oldalról pompás látványt nyújt, és nagyon jól fényképezhető.
Néhányan találóan írták le a Matterhornt obeliszk alakúnak. Négy oldalát a négy égtáj felé fordítja, s oldalait hegygerincek különítik el egymástól élesen.
Magassága ellenére a Matterhornt nem borítja mindig hó. A magasabb részein levő meredek sziklafalai a nap melegének engedve késő tavasszal levetik hó- és jégköpenyüket. Lejjebb, keletre és északnyugatra egész évben gleccserek simulnak a hegyhez, mintha fehér övek lennének a hegy dereka körül.
Sok csodálója tűnődött már azon, hogyan alakult ki ez a páratlan hegy. Egyetlen törmelékhalom sem látható a hegy lábánál, mely abból az anyagból maradt volna, amelyből a hegyet faragták. Az ilyen törmeléket már biztosan elhordták a különböző erők a hegy fennállásának sok ezer éve alatt. Micsoda hatalmas természeti erőknek kellett hozzájárulniuk ehhez a gyönyörű látványhoz!
Korai települések
A Matterhorn lábához vezető alpesi völgyben már a Római Birodalom idején is laktak emberek. A történelmi beszámoló szerint i. e. 100-ban Marius, a római hadvezér áthaladt a Matterhorntól keletre fekvő, 3322 méter magas Theodul-hágón. Ugyanezt a hegyi útvonalat használták a középkorban is, hogy délről északra árut szállítsanak.
Abban az időben az ott lakók nagy tisztelettel, sőt babonás félelemmel tekintettek a Matterhornra. Soha nem próbálták volna megmászni a hegyet, melyről azt hitték, hogy maga az Ördög lakik rajta! Ki más dobálna le jég- és hógörgetegeket, meg ház nagyságú sziklákat?
Növekszik az érdeklődés a természettudomány iránt
Amitől azok az egyszerű emberek húzódoztak, az később nagyon népszerű lett Anglia előkelő köreiben. Egyre nagyobb lett a tudományos érdeklődés, s ez arra indította a felfedezőket, hogy hegyeket másszanak meg, ahol kutatásokat végeztek az ismeret különböző területein, mint például a geológiában, a topográfiában és a botanikában.
Sőt, 1857-ben Londonban megalakult az Alpesi Klub, és sok jómódú angol Franciaországba, Olaszországba vagy Svájcba utazott, hogy részt vegyen az Alpok meghódításában. A kalandvágyók csúcsot csúcs után másztak meg, a Mont Blanc-t is beleértve. Jóllehet 4807 méteres magasságával ez Európa legmagasabb hegye, mégis kevesebb akadályt gördít a hegymászók elé, mint a Matterhorn.
Ezen erőfeszítések némelyikét nem pusztán a természettudomány nevében tették. A becsvágy is bekerült a képbe. Jelentős tényező volt a dicsőség, ami azzal járt, ha valaki az első, a legbátrabb, a legszívósabb. Angliában abban az időben a „sport” szó mást se jelentett, mint hegymászást.
Az 1865-ös nyár volt az egyik legmozgalmasabb a hegymászás szempontjából, különös tekintettel a Matterhornra. Ez a lenyűgöző piramis az utolsó csúcsok között volt, melyeket még nem hódítottak meg. Megközelíthetetlennek tartották, és a helyi vezetők még csak próbát tenni sem voltak hajlandók. Ilyen volt a hozzáállásuk: „Bármely másik csúcs jöhet — csak a Matterhorn ne.”
A Matterhorn meghódítása azonban elkerülhetetlen volt. Az 1860-as évek elején számos alpesi csúcsot hódítottak meg. A hegymászók tanultak a tapasztalataikból, és új technikákat fejlesztettek ki. Az angol Edward Whympert húszéves korában egy londoni szerkesztő elküldte Svájcba, hogy alpesi tájakról készítsen rajzokat a témával foglalkozó egyik könyv illusztrálására. Whympert lenyűgözték a hegyek, és a hegymászás a szenvedélyévé vált. Sok csúcsot hódított meg Franciaországban és Svájcban is, és több kísérletet tett a Matterhorn megmászására. A Matterhorn azonban ellenállt.
Meghódítják a Matterhornt!
Végül 1865 júliusában történetesen három különböző hegymászócsapat találkozott Zermattban — mind a három a Matterhorn megmászását tűzte ki célul. A három csoportot szorította az idő, mivel egy olasz csapat megelőzhette őket, ezért úgy döntöttek, hogy összefognak, s egy cordée-t, vagyis egymáshoz kötött hegymászók sorát hozzák létre. A csoport hét férfiból állt: Edward Whymper és Lord Francis Douglas, Charles Hudson és fiatal barátja, Hadow — mindannyian angolok —, valamint két svájci és egy francia vezető, akiket sikerült felfogadniuk.
Július 13-án reggel indultak Zermattból, kényelmes tempóban közelítették meg a hegyet kelet felől, és a lenti részeket viszonylag könnyen megmászhatónak találták. Olyan 3300 méter magasságban letáboroztak, és kényelmesen töltötték a napos délután hátralévő részét.
Másnap reggel, július 14-én már napkelte előtt útnak indultak. A kötélre csak ritkán volt szükség. Voltak nehezebb szakaszok is, de gyakran találtak kerülőutat a komolyabb akadályok mellett. Két pihenő után elérkeztek a legkritikusabb szakaszra. Az utolsó hetven méteren hómező terült el, és délután egy óra negyvenöt perckor elérték a csúcsot. Meghódították a Matterhornt!
A csúcson nem látszottak emberi nyomok, úgyhogy nyilvánvalóan ők voltak az elsők. Micsoda érzés! A győztes csapat körülbelül egy órán át gyönyörködött a lélegzetelállító kilátásban minden irányban, majd elkészültek, hogy leereszkedjenek. Az olasz hegymászók, akik ugyanazon a napon próbáltak meg feljutni, jócskán lemaradtak, és amikor rájöttek, hogy elvesztették a versenyt, visszafordultak.
Nagyon nagy ár
A hegymászóknak azonban később nagyon nagy árat kellett fizetniük győzelmükért. A leereszkedés során egy nehéz szakaszhoz érve egymáshoz kötözték magukat, és a legtapasztaltabb vezető ment elöl. Óvatosságuk ellenére a legfiatalabb résztvevő megcsúszott, és ráesett az alatta haladó emberre, maga után húzva azokat, akik fölötte voltak. Mivel az utolsó három embert egy sikoly felriasztotta, ők meg tudtak kapaszkodni néhány sziklában. A kötél azonban elszakadt, s az első négy férfi a másodperc törtrésze alatt eltűnt a mélységben.
Edward Whymper és a két svájci vezető bénultan álltak, s nagyon válságos helyzetben maradtak. A szabadban kellett letáborozniuk éjszakára, és csak másnap tudtak visszamenni Zermattba. Így annak a napnak a dicsősége hamarosan katasztrófába fulladt, mely rányomta a bélyegét a túlélők életének hátralévő részére.
Három holttestet később megtaláltak egy gleccserben, a baleset helyszínétől 1200 méterrel lejjebb. A negyediket, Lord Douglasét soha nem találták meg.
Nem ők voltak a Matterhorn lejtőinek utolsó áldozatai. Annak ellenére, hogy sok kötelet erősítettek szilárdan a sziklára a különböző útvonalakon, a sziklafalakon és szűk hegyhasadékokon felfelé, vagy rajtuk keresztül, valamint a hegymászók megnövekedett tapasztalatai és jóval fejlettebb felszereltsége ellenére körülbelül hatszázan veszítették életüket csak ezen a hegyen.
Veszélyek
A veszélyhez nagyban hozzájáruló egyik tényező az időjárás. Nagyon gyorsan megváltozhat az idő. Lehet, hogy gyönyörűen indul a nap, de még mielőtt az ember észrevenné, sűrű köd vagy sötét felhők boríthatják be a piramist, és ijesztő vihar törhet ki. Mindezt félelmetes villámok és mennydörgések, valamint szélvihar kísérheti, s végül erőteljes hóesés alakulhat ki. S mindez egy gyönyörű nyári napon!
Ha a hegymászókat ilyen fordulat éri utol, lehet, hogy a szabadban kell tölteniük az éjszakát, talán egy kis teraszon, ahol éppen csak állni tudnak. A hőmérséklet sokszor jóval a fagypont alá süllyedhet. Alattuk a mélység. Ilyenkor az ember talán azt kívánja, bár inkább csak messziről üdvözölte volna a Matterhornt!
Újabb veszélyt jelentenek a lezuhanó kövek. Néha maguk az óvatlan hegymászók is löknek le köveket. A legtöbbször azonban természetes oka van annak, hogy lezuhannak a kövek. A hőmérsékletváltozások, a jég és a hó, a zuhogó eső, a forró nap, valamint a Matterhorn körül rohanó erős szelek mind kifejtik hatásukat a sziklákon, nagy darabokat törve le belőlük. Néha akár évekig is a helyükön maradnak, mint egy nagy tányérhalom, de a hógörgetegek végül kimozdíthatják őket, és előidézhetik, hogy a kövek lezuhanjanak.
Sok hegymászó elcsodálkozott már azon, hogy ez a folyamat már évezredek óta lejátszódik, a hegy mégis megőrzi vékony obeliszk formáját, és alakja a változásnak semmi jelét nem mutatja. Két és fél milliárd köbméter térfogatúra becsült kőtömegéhez képest azonban a lezuhanó kövek nem elég jelentősek ahhoz, hogy megváltoztassák a hegy alakját. Viszont sérüléseket és halált is okoznak.
Közben a Matterhorn megmászása sokak időtöltése lett. Vannak olyan vezetők, akik több százszor is megjárták a csúcsát. Sok férfi és nő is megismétli a nagy teljesítményt, minden egyes alkalommal más-más útvonalat választva.
Ám vannak olyanok is, akik megpróbálkoznak, de felismerik, hogy vagy a körülmények nem megfelelőek, vagy saját képességeik, fizikai állapotuk vagy edzettségük elégtelen. Ezért nem folytatják útjukat, hanem engedik, hogy az értelem győzzön a dicsőség fölött, ami annak jár, akinek sikerül meghódítania a Matterhornt.
Mindamellett, ha láttad már ezt a feltűnő hegyet fényképeken vagy filmekben, vagy a közelében állva áhítattal csodáltad pompás színeit napfelkeltekor vagy naplementekor, talán eszedbe jutott a Nagy Szobrász. Mély tiszteletet érezve keze munkája iránt, szíved a Zsoltárok 104:24 szavait visszhangozhatta: „Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal.”