A világ legmagányosabb madara
AZ ÉBREDJETEK! BRAZÍLIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
HA AZT gondolod, hogy a pettyes bagoly és a fehérfejű rétisas bajban van, akkor még nem hallottad a Spix-arapapagáj történetét. Ez a brazil madár teljesen új jelentést ad a „veszélyeztetett fajok” elméletének. De hogy a világ legmagányosabb madarának az egész történetét elmondjuk, a XVII. században kell kezdenünk.
Akkor régen George Marc Grav, Brazíliában élő holland telepes volt az, aki elsőként számolt be ennek a madárnak a létezéséről, és adott róla leírást. Hamarosan a helyi lakosság ararinha azulnak, vagyis kicsi, kék arapapagájnak kezdte hívni — egyszerű, de találó néven. A madár kékbe, és némi szürkébe van öltöztetve. Hossza 55 centiméter, ebből 35 centiméter a farka. Brazília kék arapapagájai közül ugyanakkor a legkisebb.
„Később, 1819-ben álltak elő a tudósok a madár hivatalos nevével, a Cyanopsitta spixii-vel” — meséli Carlos Yamashita, Brazília legelső papagájszakértője. Cyano azt jelenti, hogy ’kék’, a psitta pedig ’papagáj’. Na és a spixii? Ahogy a biológus elmagyarázza, ez a hozzátoldás Johann Baptist Spix, német természettudós elismeréséül került a névhez. Ő tanulmányozta először ezt a fajt a természetes környezetében, mely egy néhány fasorral szegélyezett kis öbölben található, Brazília északkeleti részén.
A visszaszámlálás megkezdődik
El kell ismerni, hogy Spix-arapapagáj csapat soha nem sötétítette még be az eget. Még Spix napjaiban is csak 180-at számoltak belőle, de azóta egyre csak romlik a helyzet. A telepesek annak az erdőségnek, amelyben a madarak laktak, olyan nagy részét pusztították el, hogy az 1970-es évek közepén már csak kevesebb mint 60 arapapagájnak sikerült életben maradnia. Ám akármilyen rossz volt ez, a visszaszámlálás még csak akkor kezdődött.
Amit a telepesek nem tudtak megvalósítani három évszázad alatt, azt a madárfogóknak néhány év alatt sikerült — gyakorlatilag megsemmisítették az egész Spix-arapapagáj populációt. A vadonban 1984-ben mindössze négy madár élt a hatvanból, ám addigra a madártenyésztők hajlandók voltak megfizetni „a fajta utolsó példányáért járó díjat” — akár még 50 000 dollárt is egyért. Nem csoda, hogy 1989 májusában az Animal Kingdom című folyóirat bejelentette, hogy a kutatók egy éve látták utoljára az utolsó szabadon repülő madarakat. Néhány hónappal később beszámoltak arról, hogy a madárfogók megkaparintották az összes még létező madarat. A Spix-arapapagáj — kesergett az Animal Kingdom — megkapta a „kegyelemdöfést”.
Meglepetés és remény
A biológusok azonban alig zárták le a Spix-arapapagájról szóló fejezetet, amikor a madár természetes környezetének közelében élő emberek azt állították, hogy láttak egy ararinha azult. Több bejelentés is követte ezt azzal kapcsolatban, hogy látták a madarat. Lehet, hogy még életben van egy madár? Ennek kiderítésére 1990-ben öt kutató összepakolta a kempingfelszerelését, a látcsövét és a jegyzetfüzetét, majd elindult a Spix-arapapagáj területére.
Azt követően, hogy két hónapon keresztül siker nélkül fésülték át a területet, a kutatók megláttak egy csapat zöldszínű papagaios maracanãst, vagy Illinger-arapapagájt, de valami különöset vettek észre. A csapat egyik tagja más volt — nagyobb és kék. Ez volt a vadon élő Spix-arapapagáj utolsó példánya! Egy héten át figyelték, és megtudták, hogy a Spix, természeténél fogva barátkozó típus, az Illingerek nyomában járt, mert igyekezett megküzdeni a magánnyal, és igyekezett párt találni magának. Na már most, a zöld madaraknak nem volt kifogásuk e kitartó kék társ barátként való befogadása ellen — de hogy párosodjanak vele? Természetesen, azért mindennek van határa az illedelmes Illinger-arapapagáj társadalomban!
Tehát kikosarazták, s a Spix-arapapagáj mindennap naplementekor visszavonult társaitól, és arra a fára repült, ahol ő, és korábbi Spix-arapapagáj párja éveken keresztül aludt — ez 1988-ig volt így, amikor a madárfogók megragadták életre szóló párját, és eladták őt fogságba. Azóta egymagában alszik itt — egy pici, magányos, kék tollcsomó ott gubbaszt a magasban, egy kopár ágon. Most — hacsak nem történik valami csoda —, csak idő kérdése, és az utolsó Spix-arapapagáj, amelyik tudja, hogyan kell életben maradni a vadonban, a dodó sorsára jut. Hacsak nem talál valaki neki egy hozzá illő párt. Felkapott lett az ötlet, és 1991-ben a Projeto Ararinha-Azul (Spix-arapapagáj terv) kezdetét vette. Mi volt a célja? Az, hogy megvédjék az életben lévő hím madarat, hogy párt találjanak neki, s hogy összeházasítsák őket, abban a reményben, hogy újból benépesítik a környéket. És sikerült?
Előrehaladást értek el. A Brazil Posta a bolygó legveszélyeztetettebb madarának sorsára irányította a figyelmet, azáltal hogy tiszteletből bélyeget készített róla. Ugyanakkor a biológusoknak sikerült összetoborozniuk Curaçá 8000 lakosát — mely város a madár élőhelyének közelében, Bahia északi részén helyezkedik el —, hogy álljanak a Spix-arapapagáj megmentése mellé. A Severinónak becézett madarukat védő városi lakosok segítségével a madárfogók most azzal a kockázattal néznek szembe, hogy rajtakapják őket. Ez a stratégia beválik. Severino még mindig repked. A következő akadállyal is megküzdöttek — ugyanis meg kellett győzni a tenyésztőket, hogy mondjanak le a hat, fogságban tartott madár egyikéről, amely még Brazíliában él. (Lásd a bekeretezett részt.) Az egyik tulajdonos beleegyezett, és 1994 augusztusában egy fiatal tojót, melyet a madárfogók éppen fészekrakás közben csíptek el, repülővel Curaçába szállítottak, hogy ott újra szabadon engedjék természetes környezetében.
Formába jön és érintkezésbe lép
Ezt az arapapagáj tojót egy nagy madárkalitkába helyezték, éppen a hím madár lakóhelyén, és a természetes körülmények között megszokott étrendre fogták. Ahhoz, hogy a természetes élethez formába jöjjön, a gondozók leszoktatták a napraforgómagról — mely a fogságban szokásos étele volt —, és fenyőmagokat adtak neki, valamint helyi, tüskés gyümölcsöket, amelyek a vadonban nőnek. A gyomra jól alkalmazkodott ehhez.
A napi edzés a kiképzési program egy másik része volt — és okkal. Ha egy olyan madártól, melyet kalitkában tartottak, elvárják, hogy egyik napról a másikra tartson egy olyan párral, aki mintegy 50 kilométereket szeret repülni naponta, az olyan, mint amikor azt, aki mindig a tévé előtt ül, arra kérik, hogy maratoni futásba kezdjen. Tehát, hogy kifejlesszék a tojó izmait, a fogságban tartott madarat gondozó biológusok arra ösztönözték, hogy amilyen sokat csak lehet, repdessen a kalitkában.
Nem tartott sokáig, hogy Severino felfedezze a kalitkát. Miután észrevette a tojót, rikácsolt, hívogatta őt, és 30 méterre megközelítette a kalitkát. Mint azt Marcos Da-Ré, a tervben részt vevő egyik biológus elmondta, „a tojó” válaszolt, és „nagy izgalmat mutatott”, amikor észrevette hím látogatóját. Mint mondta, a tojó izgalma „reménnyel töltött el minket”.
Tanár és apa . . .
Végül elérkezett a nagy nap: a kalitka ajtaja kitárult. A tojó fél óra habozás után kirepült, és a kalitkától mintegy 300 méterre leszállt egy fára. De hol volt Severino? Harminc kilométerrel odébb, megint az Illinger-arapapagájokat kergetve. Miért ment el? Nos, miután hónapokig várt, és a párzási idő végül elérkezett, leendőbeli társa még a ketrec mögött volt. Biztos azt gondolta — szellemeskedett Da-Ré biológus —, hogy „egy szabad maracanã többet ér, mint egy fogságban tartott ararinha”. Ez alkalommal Severino kitartása meghozta az eredményt. Az egyik Illinger-arapapagáj beadta a derekát, és elfogadta társául.
A biológusok azonban azt remélik, hogy a párzási idő után Severino abbahagyja az udvarlást, visszatér saját lakóhelyére, felfedezi, hogy a Spix-arapapagáj kiszabadult, és őt veszi el társául. Majd pedig a várakozások szerint kettős szerepet vesz magára — tanár és apa lesz. Mivel ő az egyetlen Spix-arapapagáj a világon, amelyik tudja, hogyan kell életben maradni a vadonban, meg fogja tanítani a párját, hogyan találjon élelmet és menedéket, és megtanítja, hogyan maradjon életben Brazília egyik legkopárabb területén.
. . . és történelmet csinál
Tehát, amikor újra kezdődik a párzási idő, a Spix-arapapagáj terv biológusai drukkolni fognak, hogy Severino hagyjon fel az Illinger-arapapagájok hajszolásával, és összpontosítson arra, hogy találjon egy üreges fát, amely fészekül szolgálhat a párjának. Ha minden jól megy, a Spix-arapapagáj tojó két kicsi tojást fog tojni, és néhány hónappal később Severino már egy háromtagú osztálynak fogja tanítani az életben maradás módszereit. Eljutunk eddig?
„Időbe telik, míg megtudjuk a választ — állítja Yamashita biológus —, de egyedül ez a terv segíthet abban, hogy a vadon élő Spix-arapapagáj ne legyen a történelem újabb lezárt fejezete.” Most már csak Severinón múlik, hogy megragadja az alkalmat, és új fejezetet írjon. Ha ez az egybekelés beválik, a természet kedvelői — és az Illinger-arapapagájok — megkönnyebbülten sóhajtanak majd fel.
[Kiemelt rész a 24. oldalon]
Madarak rácsok mögött
Becslések szerint 30 Spix-arapapagáj él fogságban. Ezek közül a brazil madarak közül több mint egy tucatot egy Fülöp-szigeteki tenyésztő tenyésztett, és még mindig abban az ázsiai országban élnek. A többi fogságban élő madár Brazíliában, Spanyolországban és Svájcban él. Ám ezeknek a fogságban élő madaraknak nincs meg az a képességük, ami csak Severinónak van — hogy tudja, hogyan kell életben maradni a vadonban.
[Kép a 25. oldalon]
Megőrizve — legalább egy bélyegen
[Forrásjelzés]
Empresa Brasileira de Correios e Telégrafos