Ki képes tartós békét hozni?
„Csinálnak fegyvereikből kapákat, és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.”
A FENTI szöveg az Ésaiás könyve 2. fejezetének 4. versében található a Bibliában. Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja (UNDP) által kiadott Human Development Report 1994 (1994-es jelentés az emberi fejlődésről) című kiadvány idézte ezeket a szavakat, majd hozzáfűzte: „Úgy látszott, mintha a hidegháború [1990-es] végetértével elérkezett volna az idő ennek a próféciának a beteljesedésére. De eddig csalóka reménynek bizonyult.”
Katonai kiadások csökkentése
A béke reménye egyrészt azért halványul, mert a nemzetközi politikai légkörben bekövetkezett változások nem jártak együtt a katonai kiadások nagymérvű csökkentésével. Igaz, némileg csökkentették azokat. Az ENSZ adatai szerint az 1987-es, minden idők legmagasabb összegének számító 995 milliárd dollárról 1992-ben 815 milliárd dollárra csökkent az az összeg, amit világszerte katonai kiadásokra fordítottak. Még ez a 815 milliárd dollár is óriási szám. Durván annyi, mint a világ népessége felének együttes jövedelme!
Egy másik tényező, ami a leszerelés ellen szól, az a nézet, hogy a katonaság biztonságot hozhat. Ezért bár a hidegháború már a múlté, a fejlett ipari országokban élők közül sokan azt bizonygatják, hogy a nemzetbiztonsági kiadásoknak továbbra is nagynak kell lenniük. Amikor James Woolsey az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség igazgatója volt, ezt mondta a Kongresszusnak 1993 februárjában: „Megsemmisítettünk egy nagy sárkányt [a Szovjetuniót], most viszont egy olyan dzsungelben élünk, amely elképesztő mérgeskígyófajtákkal van tele.”
A fejlődő országokban a nagyarányú katonai kiadást abból a szempontból is indokoltnak tartják, hogy ezzel megakadályozzák az olyan országok részéről jövő támadást, melyeket lehetséges sárkányoknak és mérgeskígyóknak fognak fel. A valóságban azonban, ahogy az UNDP megjegyezte, „a fejlődő országok kevés nemzetközi háborút vívtak, és sokan közülük arra használták haderőiket, hogy elnyomják országukban a népet”. Valójában az UNDP beszámolója kifejtette: „A fejlődő országokban 33-szor nagyobb az esélye annak, hogy valaki a szociális mellőzöttség (rosszultápláltság és megelőzhető betegségek) következtében hal meg, mint hogy külső támadás következtében egy háborúban. Átlagosan mégis közel 20 katona jut minden orvosra. Annyi bizonyos, hogy a katonák nagyobb valószínűséggel csökkentik a személyi biztonságot, mintsem növelik.”
Nemzetközi fegyverkereskedelem
A hidegháború idején a két szuperhatalom fegyvereket adott el a szövetségeseknek, hogy megerősítsék kapcsolatukat, katonai bázisokra tegyenek szert, és fenntartsák hatalmukat. Sok ország hadserege megerősödött. Jelenleg például 33 országnak van 1000-nél is több harckocsija.
Most, hogy a hidegháború már a múlté, politikailag és stratégiailag kevésbé indokolt lett a fegyverek eladása. Ennek ellenére a gazdasági ösztönző erő még mindig erős. Pénzt lehet vele csinálni! Tehát, ahogy csökken a fegyverek iránti kereslet az adott országon belül, a fegyvergyártók meggyőzik a kormányzataikat, hogy úgy lehet megőrizni az állásokat és fenntartani az egészséges gazdaságot, ha eladják a fegyvereket külföldre.
A World Watch című folyóirat megjegyzi: „Paradox módon, miközben a szuperhatalmak visszavonják nagy atomrakéta-lövedékeiket, sürgősen keresik a módját, hogyan tudnának többet eladni a hagyományos bombákból és fegyverekből szinte bárkinek, aki csak megveszi.” Mit mutatnak a számok? A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet szerint a nemzetközi piacon eladott hagyományos fegyverek értéke 1988 és 1992 között 151 milliárd dollár volt. A legnagyobb exportálónak az Egyesült Államok bizonyult, melyet a volt Szovjetunió országai követnek.
A nukleáris veszély megmarad
Mit mondjunk a nukleáris veszélyről? Az Egyesült Államok és a Szovjetunió (vagyis utódállamai) 1987-ben aláírták a Közép-hatótávolságú Nukleáris Fegyverekről szóló Egyezményt, és két Hadászati Fegyvercsökkentési Egyezményt (START) 1991-ben és 1993-ban.
A START-egyezmények betiltották az egynél több robbanófejű szárazföldi rakétákat, és megkövetelték, hogy 2003-ig semmisítsék meg az összes hordozóeszközön lévő nukleáris robbanófejek közel háromnegyedét. De jóllehet egy nukleáris III. világháború veszélye halványul, az atomfegyverek hatalmas arzenálja továbbra is létezik — s elegendő ahhoz, hogy többször is elpusztítson minden életet a földön.
Ezeknek a fegyvereknek a szétszerelése növeli a nukleáris lopás esélyét. Oroszország például évente körülbelül 2000 robbanófejet szed szét és tárol, s ezekből ökölnyi nagyságú plutóniumgömböket nyer. A robbanófejben lévő plutóniumgömb, melynek elkészítése sok pénzt és technológiát igényel, az atombomba kulcsfontosságú összetevője. Mivel ezt általában acélágyazatban tartják, mely elnyeli a radioaktivitást, előfordulhat, hogy egy tolvaj kivisz egy ilyet a zsebében. Ha egy terrorista szerezne egy így kezelt plutóniumgömböt, utána körülvehetné robbanószerkezettel, hogy újra rendkívül erőteljes bombát készítsen belőle.
Egy másik aggasztó dolog az, hogy a nukleáris fegyverek fenyegetően terjednek egyre több és több országban. Öt ország elismert atomhatalom — az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Kína és Oroszország —, és több másik országról is úgy vélik, hogy képes hamar felvonultatni nukleáris fegyvereket.
Ahogy egyre több ország tesz szert nukleáris fegyverekre, megnő az esély, hogy valamelyik használni is fogja. Nem ok nélkül félnek az emberek ezeknek a félelmetes fegyvereknek a használatától. Ahogy a The Transformation of War című könyv írja: „Annyira óriási erejük van, hogy mellettük a hagyományos fegyverek csak játékszerek.”
Leszerelés és béke
De mi lenne akkor, ha az országok tényleg megszabadulnának bonyolultan kifinomult, pusztító fegyvereiktől? Az vajon szavatolná a békés világot? Egyáltalán nem. John Keegan hadtörténész megjegyzi: „A nukleáris fegyverek 1945. augusztus 9-e óta nem öltek meg senkit. Az e dátum óta háborúban meghalt 50 000 000 személyt többnyire olcsó, tömegesen gyártott fegyverekkel és kiskaliberű lőszerrel ölték meg, melyek alig kerülnek többe a világ piacait ugyanakkor elárasztó tranzisztoros rádióknál és szárazelemeknél.”
A nem korszerű technikával készült fegyverek használatának legújabb példája a ruandai mészárlás. Ruandáról a The World Book Encyclopedia (1994) ezt írja: „A legtöbb ember római katolikus . . . A legtöbb általános és középiskolát a római katolikus és más keresztény egyházak működtetik.” Ruandában mégis félmillió személyt öltek meg bozótvágó késekkel felfegyverzett emberek. Nyilvánvaló, hogy a világbéke megvalósításához többre van szükség, mint a hagyományos és nukleáris fegyverek csökkentésére. Valami egyéb szükségeltetik a világ vallásai által felkínált tanításokon kívül is.
Több és több etnikai versengés
Sadako Ogata, az ENSZ menekültügyi főmegbízottja nemrégiben kijelentette: „Közvetlenül a hidegháború után azt hittük, minden probléma megoldódik. Nem fogtuk fel, hogy a hidegháborúnak volt egy másik oldala is — hogy a szuperhatalmak rendet teremtettek, vagy kikényszerítették a rendet a saját befolyási övezetükben . . . Tehát most, a hidegháború után sokkal hagyományosabb, szunnyadóbb, talán az első világháború előttihez hasonló etnikai konfliktusok kirobbanásának vagyunk szemtanúi.”
Arthur Schlesinger, aki Pulitzer-díjas történész és író, hasonló véleményen van: „Egyik gyűlöletsorozat után ott a másik. A kelet-európai és a volt szovjetunióbeli ideológiai elnyomás vasmarkából való kikerülés felgyülemlett etnikai, nemzeti, vallási és nyelvi ellentéteket szabadít fel, melyek mélyen a történelemben és az emlékezetekben gyökereznek . . . Ha a XX. század az ideológiai hadviselés százada, a XXI. század az etnikai hadviselés századának indul.”
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének számításai szerint 1989 és 1992 között 82 fegyveres konfliktus volt, melyek közül a legtöbb a fejlődő országokban történt. 1993 során 42 országban volt nagyobb konfliktus, és másik 37 országban volt tapasztalható politikai erőszakcselekmény. Közben az Egyesült Nemzetek Szervezete — melynek keretét a végletekig kimerítették — küszködött, hogy nem sok sikerrel ugyan, de békét teremtsen mindössze 17 műveletben. Világos tehát, hogy az emberiségnek máshová kell tekintenie a békés világért.
Tornyosuló gondok
Egyre többen vannak, akik ahelyett, hogy optimistán tekintenének a jövőre, rossz előérzetüknek adnak hangot. A The Atlantic Monthly című folyóirat 1994. februári számának címoldala így foglalja össze az eljövendő évtizedek egyik prognózisát: „Nemzetek esnek szét a környezeti és társadalmi katasztrófák elől menekülők dagályszerű áramlásától . . . Szűkös készletekért, különösen vízért vívnak háborúkat, maga a háború pedig bűncselekményekkel válik folyamatossá, mivel a hontalan fosztogatók felfegyverzett bandái összeütköznek az elitek privát biztonsági erőivel.”
Vajon ez azt jelenti, hogy elérhetetlen a tartós béke? A világért sem! A következő cikk megmutatja, milyen okunk van arra, hogy bizalommal tekintsünk a jövőre.
[Kiemelt rész az 5. oldalon]
Vallás — Erőt jelent a béke érdekében?
Amikor a nemzetek háborúba mennek, a világ vallásai felhagynak a békéről és testvériségről szóló tanításokkal. Az I. világháborús helyzettel kapcsolatban Frank P. Crozier, brit dandártábornok ezt mondta: „A keresztény egyházak a vérontást legjobban előmozdító testületek, amelyekkel rendelkezünk, és amelyeket korlátlanul felhasználtunk.”
A vallás szerepe a háborúban minden korban ugyanaz volt. E. I. Watkin, katolikus történész elismerte: „Bármennyire fájdalmas is a beismerés, nem tudjuk helytelenül értelmezett nevelő szándékkal vagy tisztességtelen lojalitással eltagadni, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyni azt a történelmi tényt, hogy a püspökök következetesen támogatták a kormányaik által folytatott úgyszólván valamennyi háborút.” A vancouveri (Kanada) Sun című újságban pedig egy vezércikkben az író megjegyezte: „Talán az összes szervezett vallás gyengéje, hogy az egyház a lobogót követi . . . Volt-e valaha olyan háború, amelyben ne állította volna mindegyik fél, hogy Isten az ő oldalán áll?”
Világosan látható, hogy a világ vallásai támogatják a háborúkat és a gyilkolást, ahelyett hogy erőt jelentenének a béke érdekében — amint azt igen erőteljesen szemléltette a ruandai mészárlás.
[Kiemelt rész a 6. oldalon]
A háború hiábavalósága
Az 1936-ban kiadott I Found No Peace című könyvben Webb Miller, külföldi tudósító ezt írta: „Elég furcsa, hogy . . . [az I. világháború] világkatasztrófához hasonló szörnyűsége, noha nyomasztóan visszataszító és hiábavaló volt, nem döbbentett meg egészen addig, míg pontosan nyolc év el nem telt a befejezése után.” Ez az alkalom akkor volt, amikor újra ellátogatott a verduni csatamezőre, ahol állítása szerint 1 050 000 ember halt meg.
„A háború alatt rászedtek, ahogy több millió más embert is — írta Miller. — A világháború csak abban volt sikeres, hogy új háborúkat szült. Nyolc és fél millió ember halt meg hiába, több tízmillióan szenvedtek el kimondhatatlan szörnyűségeket, és több százmillióan mentek keresztül bánaton, nélkülözésen és boldogtalanságon. És mindez döbbenetes megtévesztés közepette történt.”
Három évvel e könyv kiadása után elkezdődött a II. világháború. A The Washington Post megjegyezte: „XX. századunk háborúi »totális háborúk« voltak, harcoló és polgári személyek ellen egyaránt . . . Az elmúlt századok barbár háborúi ezekhez képest utcai verekedések.” Az egyik szakértő becslése szerint 1914 óta 197 millió ember vesztette életét háborúban és polgári lázadásban.
Az emberek vívta összes háború, és az általuk szított összes lázadás mégsem hozott békét vagy boldogságot. Amint azt a The Washington Post kijelentette: „Ebben a században eddig még egy politikai vagy gazdasági rendszer sem nyugtatta meg vagy elégítette ki a nyugtalan milliókat.”
[Kép a 7. oldalon]
Ez az anya egyike annak a több százezer embernek, akit lemészároltak Ruandában — sokukat a saját vallásuk tagjai öltek meg
[Forrásjelzés]
Albert Facelly/Sipa Press