Cecelégy — Afrika átka?

AZ ÉBREDJETEK! NIGÉRIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

NEMRÉGEN vidékre költöztünk Afrika nyugati részén. Trópusi erdő vett minket körül. Egyik délután feleségem odament a beépített szekrényhez, és felsikoltott: „Itt egy bögöly!”

A légy kiviharzott a beépített szekrényből, és beszállt a fürdőszobába. Felkaptam a rovarirtó szert, utánamentem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Sehol sem láttam a legyet. Hirtelen az arcomra szállt. Ez megtámadott engem! Karjaimmal hadonászva sikertelenül próbáltam elhessegetni. Az ablakhoz repült. A szúnyogháló megakadályozta, hogy kiszökjön. A légy rárepült erre.

Célba vettem a legyet, és ráfújtam a rovarirtót. Általában egy jó célzás, mint amilyen ez is volt, bármilyen rovart azonnal leterít. De ezt a legyet nem. Elrepült, és a fürdőszobában tovább zümmögött körbe-körbe.

Szívós egy légy! Biztos voltam abban, hogy a rovarirtó szer megteszi a maga hatását, és a légy hamarosan a padlóra zuhan. De ez nem történt meg. Amikor legközelebb leszállt, másodszor is lefújtam. Újra elszállt.

Milyenfajta szuperlégy ez? Két további jól irányzott fújás végül megölte.

Felvettem a szemüvegemet, és gondosan megvizsgáltam az állatot. Nagyobb volt a házi légynél, de nem volt akkora, mint egy bögöly. A potroha felett keresztben voltak a szárnyai, így még áramvonalasabb volt a kinézete, mint egy közönséges légynek. Egy hosszú, tűhöz hasonló szívóka jött ki a szájszervétől.

Szóltam a feleségemnek: „Ez nem bögöly, hanem cecelégy.”

Nagy hatást gyakorolt rám ez az összecsapás, mely azzal a mély benyomással párosult, hogy milyen nehéz lehet az a próbálkozás, hogy kiirtsák ezt a legyet Afrika 11,7 millió négyzetkilométert felölelő területéről, mely nagyobb, mint az Egyesült Államok. Miért akarják az emberek kiirtani? Három vád szól ellene. Az első vád:

Vérrel táplálkozik

A cecelégynek 22 különböző faja van. Mindegyik Afrikában, a Szaharától délre eső részen él. Mind a hímek, mind pedig a nőstények gerincesek véréből lakmároznak, és egyetlen szúrás alkalmával súlyuk háromszorosát kitevő vérmennyiséget szívnak fel.

A legelésző állatok nagy választékából lakomáznak — olyanokból, melyek őshonosak Afrikában, és olyanokból, amelyek nem. Embereket is megszúrnak. A szúrás mély, egy vérszívó szúrása, mely éles és fájdalmas. Egy időben viszket is és fáj is. Felhurkásodik tőle a bőr.

A cecelegyek ügyesen végzik munkájukat. Nem vesztegetik idejüket azzal, hogy a fejed körül zümmögve keringjenek. Úgy repülhetnek rá valakire, mint egy puskagolyó; valahogy lefékeznek, és oly finoman szállnak le az arcra, hogy nem lehet őket érezni. Olyanok, mint a tolvajok; néha addig nem is tudod, hogy elloptak tőled egy kis vért, míg csak el nem repülnek — akkor aztán mindaz, amit hátrahagynak, az, hogy megállapítsd a sérülést.

Általában a fedetlenül hagyott testrészt keresik. (Úgy tűnik, kedvelik a nyakam hátsó részét!) Néha azonban úgy döntenek, hogy felkúsznak egy nadrágszárban vagy ingujjban, mielőtt megcsapolnának egy eret. Vagy ha azt választják, a ruhán keresztül is megszúrhatnak — ez nem jelent nehézséget egy olyan rovarnak, mely még az orrszarvú kemény bőrét is át tudja szúrni.

Az emberek nemcsak azzal vádolják a cecelegyet, hogy okos, hanem azzal is, hogy ravasz. Egyszer, amikor megpróbáltam megölni egyet a rovarirtó szerrel, berepült a beépített szekrényembe, és elbújt a fürdőnadrágomban. Két nappal később, amikor felvettem a nadrágot, kétszer is megszúrt! Máskor meg a feleségem pénztárcájában bújt meg egy cecelégy. Elvitte a pénztárcát egy hivatalba, és amikor belenyúlt, a légy megszúrta a kezét. Majd a légy körbe-körbe repkedett a szobában, nagy felfordulást okozva a hivatali dolgozók között. Mindenki félbehagyta a munkáját, hogy megpróbálja agyoncsapni.

Így tehát az első vád a cecelégy ellen, hogy fájdalmas szúrást okozó vérszívó. A második vád:

Megöli az állatokat

A cecelégy néhány válfaja egy olyan betegséget terjeszt, melyet az apró, álomkórostorosoknak nevezett paraziták okoznak. Amikor a cecelégy olyan állat vérét szívja, melyben megvan ez a betegség, a légy lenyeli a vért, melyben ott vannak a paraziták. Ezek a légyben fejlődnek és szaporodnak. Amikor a légy megszúr egy másik állatot, a paraziták a légyből átkerülnek az állat véráramába.

Ez a betegség az álomkór. E betegségnek azt a formáját, mely az állatokban fordul elő, nagana-kórnak hívják. A nagana-paraziták sok, Afrikában őshonos állat véráramában jól fejlődnek — különösen az antilopéban, a kafferbivalyéban, az ecsetfülű disznókéban, a bóbitásantilopokéban, a bokorlakó antilopokéban és a varacskos disznókéban. A paraziták nem ölik meg ezeket az állatokat.

Az Afrikában nem őshonos állatállományokat viszont elpusztítják a paraziták — ilyen állatok például a tevék, a kutyák, a szamarak, a kecskék, a lovak, az öszvérek, az ökrök, a disznók és a bárányok. A National Geographic folyóirat szerint a nagana-kór minden évben hárommillió szarvasmarhát öl meg.

A marhapásztorok, mint például a kelet-afrikai maszaikok, megtanulták, hogyan kerüljék el az olyan területeket, ahol a legtöbb cecelégy van, de a szárazság és a legelők hiánya miatt néha nem tudják ezt megtenni. Egy nemrégen történt aszály alkalmával négy család, melyek együtt tartottak 600 szarvasmarhát, a légynek köszönhetően mindennap elvesztettek egy állatot. Lesalon, az egyik családfő ezt mondta: „Mi, maszaikok, bátor nép vagyunk. Felnyársaljuk az oroszlánt, és szembeszállunk a támadó bivallyal. Bottal verjük a fekete mambát, és felvesszük a harcot a feldühödt elefánttal. De mi a helyzet az orkimbaival [ceceléggyel]? Tehetetlenek vagyunk vele szemben.”

Léteznek olyan gyógyszerek, melyek gyógyítják a nagana-kórt, de néhány kormány csak állatorvosi felügyelet mellett engedélyezi használatukat. Erre jó okuk van, hiszen a túladagolás nemcsak az állatot pusztítja el, hanem olyan parazitákat is eredményez, melyek ellenállnak a gyógyszereknek. A falusi településen talán nehéz időben állatorvost találnia a marhapásztornak, hogy kezelésbe vegye pusztulófélben lévő állatait.

A cecelégy elleni első két vád vitathatatlan — vérrel táplálkozik, és olyan betegséget terjeszt, amely megöli az állatokat. Ám ez még nem minden. A harmadik vád:

Megöli az embereket

Az embereket nem sújtja nagana-kórral az álomkórostoros. Ám a cecelégy egy másik fajta álomkórostorost hordoz egyik emberből a másikba. Az általuk hordozott ilyenfajta betegséget álomkórnak nevezzük. Ne gondold, hogy egy személy, aki álomkórban szenved, csupán sokat alszik. A betegség nem egy kellemes alvásból áll. Gyengélkedéssel, kimerültséggel és hőemelkedéssel kezdődik. Ezután hosszan tartó álmosság következik, magas láz, ízületi fájdalmak, megduzzadt szövetek, valamint megnagyobbodott máj és lép. Az utolsó stádiumban, amint a paraziták behatolnak a központi idegrendszerbe, a beteg elmebeli károsodást szenved el, rohamai lesznek, kómába esik, és meghal.

E század elején álomkórkitörések pusztították az afrikai kontinenset. 1902 és 1905 között a betegség úgy 30 000 embert gyilkolt meg a Viktória-tó közelében. A következő évtizedekben a betegség átterjedt Kamerunba, Ghánába és Nigériába. Sok faluban az emberek egyharmada fertőződött meg, mely szükségessé tette, hogy sok folyóvölgyből kilakoltassák az embereket. Segítséget nyújtó csoportok voltak úton, melyek emberek százezreit kezelték. Az 1930-as évek végéig a járvány nem húzódott vissza, és nem szűnt meg.

Napjainkban a betegség mintegy 25 000 ember életét kínozza évente. Az Egészségügyi Világszervezet szerint 36, a Szaharától délre fekvő országban több mint 50 millió ember van kitéve annak a kockázatnak, hogy elkapja a betegséget. Jóllehet a kezeletlen álomkór végzetes lehet, léteznek olyan gyógyszerek, melyekkel kezelni lehet. Nemrégen az eflornithine-nek nevezett új gyógyszert fejlesztették ki e betegség kezelésére — az első gyógyszert 40 év után.

Az emberek hosszú ideje háborúskodnak a cecelégy és az általa hordozott betegség ellen. 1907-ben Winston Churchill ezt írta arról a kampányról, melynek keretében ki akarták irtani a cecelegyet: „Egy nagyszerű hálót fonunk könyörtelenül köréje.” Visszatekintve nyilvánvalóvá vált, hogy Churchill „nagyszerű hálóján” nagy lyukak vannak. A Foundations of Parasitology című könyv megjegyzi: „Annak, hogy már 80 éve irtjuk a cecelegyet, mostanáig csak kicsi hatása van az elterjedésének mértékére.”

Védőbeszéd az érdekében

Ogden Nash amerikai költő ezt írta: „Isten az ő bölcsességében megteremtette a legyet, majd pedig elfelejtette elmondani nekünk, hogy miért.” Bár az igaz, hogy Jehova Isten a Teremtője mindennek, az bizonyosan nem igaz, hogy feledékeny lenne. Megengedi, hogy sok mindent mi magunk találjunk ki. Mi a helyzet akkor a ceceléggyel? El lehet mondani valamit ennek a nyilvánvaló gonosztevőnek a védelmében?

Mind ez ideig talán az a legnyomósabb indok a védelmében, hogy szerepe van a szarvasmarhák pusztításában, mely hozzájárul az őshonos afrikai vadrezervátumok védelméhez. Afrika hatalmas területei hasonlóak az Egyesült Államok nyugati részén található prérikhez — maga a föld képes ellátni a háziállatokat. De hála a cecelégynek, a háziállatokat megölik az álomkórostorosok, melyek nem pusztítják el az őshonos, legelésző állatokat.

Sokan hiszik, hogy ha nem volna cecelégy, Afrika nagy vadvédelmi területeinek helyén már rég marhacsordák lennének. „Én a cecelégy mellett vagyok — mondta Willie van Niekerk, a botswanai vadvilág rezervátum egyik idegenvezetője. — Ha kiirtanánk a cecelegyet, a szarvasmarhák elözönlenék, és mint Afrika fosztogatói, egyetlen nagy pusztává tarolnák a földrészt.” Még ezt is hozzáfűzte: „A legyeknek maradniuk kell.”

Persze nem mindenki ért ezzel egyet. Ez az indok nem igen győzi meg azt az embert, akinek a szeme láttára szenved álomkórban a gyermeke vagy szarvasmarhája. Azokat sem győzi meg, akik azt bizonygatják, hogy Afrikának szüksége van a szarvasmarhákra a táplálkozás szempontjából.

Ennek ellenére kétségkívül még mindig sok tanulnivalónk van azon a téren, hogy milyen szerepet játszik a cecelégy a természetben. Jóllehet meglehetősen erős vádak vannak ellene, talán túl korai még ítéletet hozni felette.

Amint a legyekről beszélek, éppen most repült be egy a szobába. Bocsássatok meg egy pillanatra, míg megbizonyosodom arról, hogy nem cecelégy-e.

[Kép forrásának jelzése a 11. oldalon]

Cecelégy: ©Martin Dohrn, The National Audubon Society Collection/PR