Törvényen kívül helyezett voltam

AZ A nap 1947. május 1-je volt Szicíliában. Mintegy 3000 személy — köztük több nő és kisgyermek — gyűlt össze egy hegyszorosban a munka ünnepének évenkénti megünneplésére. Nem volt tudomásuk a közeli hegyekben rejtőző veszélyről. Talán már olvastál, vagy filmeket is láttál az ezt követő tragédiáról. A mészárlást Portella della Ginestra-i öldöklésnek nevezik, melynek következtében 11-en életüket vesztették, 56-an pedig megsebesültek.

Bár nekem nem volt részem ebben a tragédiában, viszont ahhoz a szeparatista csoporthoz tartoztam, amely felelős volt érte. Vezetőjük Salvatore Giuliano volt, akivel együtt nőttem fel a Montelepre nevű faluban. Csak egy évvel volt idősebb nálam. 1942-ben, amikor 19 éves voltam, behívtak katonának a II. világháború idején. Abban az évben korábban beleszerettem Vita Motisiba, és feleségül vettem őt. Végül három fiunk született; az első 1943-ban jött világra.

Amiért törvényen kívül helyezett lettem

Amikor a háború 1945-ben véget ért, csatlakoztam az Önkéntes Hadsereg a Szicíliai Függetlenségért (EVIS) nyugati hadosztályához. Ez a Mozgalom Szicília Függetlenségéért (MIS) néven ismeretes szeparatista politikai párt katonai ága volt. Salvatore Giulianót, aki már szökevény volt, az EVIS és a MIS felsőbb soraiból való személyek kinevezték, hogy irányítsa a mi hadosztályunkat.

Kettőnket a Szicília szigete és népe iránt érzett szeretetünk egyesített. És mérgesek voltunk azok miatt az igazságtalanságok miatt, amelyeket tapasztaltunk. Ezért magamévá tettem a Giuliano-féle csoport ügyét, amely az volt, hogy Szicíliát csatolják az Amerikai Egyesült Államokhoz, annak 49. államaként. Volt okunk hinni abban, hogy ez lehetséges? Volt bizony, ugyanis a MIS tisztviselői biztosítottak bennünket afelől, hogy szoros kapcsolatban vannak Washington D.C.-vel, és hogy az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman támogatja az ilyenfajta hozzácsatolást.

Törvényen kívüli tevékenység

A csoportom munkája főleg abból állt, hogy elraboltunk és a váltságdíj megfizetéséig fogságban tartottunk kimagasló személyeket. Ily módon pénzhez jutottunk, hogy fedezzük a szükséges készletek megvásárlását. Az elrabolt személyek közül — akiket mi „vendégünk”-nek hívtunk — soha senki sem sérült meg. Amikor szabadon engedtük őket, adtunk nekik egy nyugtát, ami az értük kapott váltságdíj visszatérítéséről szólt. Megmondtuk nekik, hogy a nyugtával visszakaphatják a pénzüket, miután győzelmet aratunk.

Körülbelül húsz emberrablásban, valamint a Carabinieri — nemzeti katonai rendőrség — laktanyák elleni fegyveres támadásokban vettem részt. Viszont örömmel mondhatom, hogy soha senkit sem öltem meg. Szeparatista támadásaink a Portella della Ginestra nevű faluban történt meggondolatlan akcióban tetőződtek. A Giuliano-féle csoportból körülbelül egy tucat férfi szervezte, és a Kommunista Párt ellen irányult.

Bár az átlagemberek — köztük szomszédok és támogatók — legyilkolása nem volt szándékos, azok az emberek, akik támogattak minket, és úgy érezték, hogy a védelmünk alatt állnak, ekkor azt hitték, hogy becsaptuk őket. Attól kezdve könyörtelenül vadásztak a Giuliano-féle csoport törvényen kívül helyezett embereire. Miután a rendőrség „füleseket” kapott, sok társamat elfogták. 1950. március 19-én én is csapdába estem, és letartóztattak. Azon a nyáron magát Giulianót is megölték.

Bebörtönzés és ítélet

Egy palermói börtönben, ahol addig tartottak, amíg függőben volt a tárgyalás, búslakodtam, hogy el vagyok választva fiatal feleségemtől és három fiamtól. Ám az a vágyam, hogy harcoljak azért, amit én jónak éreztem, megvédett a teljes kétségbeeséstől. Időtöltésként olvasni kezdtem. Egy könyv felkeltette bennem azt a vágyat, hogy olvassam a Bibliát. Silvio Pellico életrajza volt, aki a XIX. század folyamán politikai okok miatt bebörtönzött olasz személy volt.

Pellico azt írta, hogy mindig volt nála a börtönben egy szótár és egy Biblia. Bár a családommal római katolikusok voltunk, igazából semmit sem hallottam a Bibliáról. Ezért kértem a hatóságokat, hogy hadd jussak hozzá egy példányhoz. Azt mondták, hogy ez tilos, de kaptam egy példányt a Máté, Márk, Lukács és János evangéliumából. Később hozzá tudtam jutni egy példányhoz, amely az egész Bibliát tartalmazta, s ezt még mindig kincsként őrzöm mint emléket.

Végül 1951-ben megkezdődött a tárgyalásom Viterbóban, Rómától nem messze. Tizenhárom hónapig tartott. Kétszeres életfogytiglanra, plusz 302 évre ítéltek! Ez azt jelentette, hogy sohasem fogok élve kijönni a börtönből.

Megismerem a bibliai igazságokat

Amikor visszatértem a palermói börtönbe, arra a részre osztottak be, ahol fogságát töltötte a csoportunk egyik tagja is, aki Giuliano egyik unokatestvére volt. Őt három évvel hamarabb tartóztatták le, mint engem. Korábban már találkozott a börtönben egy svájci Jehova Tanújával, aki beszélt neki a Biblia csodálatos ígéreteiről. Azt a férfit Isten Királysága jó hírének a prédikálása közben tartóztatták le egy palermói Tanú-társával együtt (Máté 24:14). Később megtudtam, hogy a papság tagjainak a felbujtására tartóztatták le.

Törvénytelen tevékenységeim ellenére hittem Istenben és az egyház tanításaiban. Ezért megdöbbentem, amikor megtudtam, hogy az úgynevezett szentek iránti mélységes tisztelet Írás-ellenes, és hogy a Tízparancsolat egyike tiltja a képek használatát az imádatban (2Mózes 20:3, 4). Megrendeltem az Őrtorony és Ébredjetek! folyóiratokat, melyek nagyon értékesek lettek a szememben. Nem értettem mindent, amit olvastam, de minél többet olvastam, annál inkább éreztem, hogy menekülnöm kell, na nem a börtönből, hanem a vallásos hamisság és szellemi vakság börtönéből.

Idővel rájöttem, hogy ahhoz, hogy tetsszek Istennek, le kell vetnem a régi egyéniségemet, és fel kell öltenem egy újat — olyat, amely szelíd, és hasonló Krisztus Jézuséhoz (Efézus 4:20–24). Fokozatosan változtam meg. Mégis, szinte azonnal elkezdtem a rabtársaim érdekében cselekedni, és próbáltam beszélni nekik azokról a nagyszerű dolgokról, amelyeket tanultam. Így 1953-ban kezdetét vette egy örömteljes időszak az életemben. De voltak akadályok.

Ellenállás a lelkész részéről

Hat hónappal azután, hogy megrendeltem Az Őrtorony és az Ébredjetek! folyóiratokat, megszakadt a kézbesítésük. Elmentem a cenzorhoz, aki a rabok levelezését nézte át, és felhívtam a figyelmét erre a dologra. Elmondta, hogy a börtön lelkésze volt az, aki felfüggesztette a kézbesítést.

Kértem, hogy találkozhassak a lelkésszel. A beszélgetésünk során megmutattam neki azt a keveset, amit tudtam a Bibliából, köztük olyan írásszövegeket, mint a 2Mózes 20:3, 4 és az Ésaiás 44:14–17, melyek a képek imádatban való felhasználásával kapcsolatosak. Jézus szavait is felolvastam neki, melyek a Máté 23:8, 9-ben vannak feljegyezve, hogy „Atyátoknak se hívjatok senkit e földön”. Sértődötten azt válaszolta, hogy nem érthetem a Bibliát, mert én műveletlen vagyok.

Még jó, hogy már elkezdtem változtatni az egyéniségemen, különben nem is tudom, mit tettem volna. Nyugalmamat megőrizve ezt válaszoltam: „Igen, ez így igaz. Én műveletlen vagyok. De maga tanult, mégsem tett semmit, hogy megtanítsa nekem a bibliai igazságokat.” A lelkész azt válaszolta, hogy ha hozzá szeretnék jutni Jehova Tanúi irodalmához, akkor az igazságügyi minisztériumot kell megkérnem, hogy kiléphessek a katolikus vallásból. Rögtön meg is tettem, de a kérést nem fogadták el. Később azonban be tudtam jegyeztetni magamat mint Jehova Tanúját, és megint kaphattam a folyóiratokat. De nagyon kitartónak kellett lennem.

Királyság-terem a börtönben

Már egy ideje kértem a börtönigazgatót, hogy adjon valamilyen munkát, hogy pénzt kereshessek, amit hazaküldhetek a családomnak. Mindig azt mondta, hogy ha nekem adna munkát, akkor a többieknek is adnia kellene, és ez lehetetlen. De 1955. augusztus 5-én reggel az igazgató némi jó hírt hozott — úgy volt, hogy hivatalnokként fogok dolgozni a börtönben.

A munkám lehetővé tette, hogy kiérdemeljem a börtönigazgató tiszteletét, és ő kedvesen engedélyezte, hogy a bibliatanulmányozási összejövetelek megtartásához használhassuk az egyik raktárhelyiséget. Így 1956-ban a kiselejtezett szekrények faanyagából padokat készítettem abba a helyiségbe, amit Királyság-teremnek lehetett tekinteni, ahogy Jehova Tanúi összejöveteli helyeit nevezik. Minden vasárnap ott találkoztam a rabokkal, és a bibliai megbeszéléseinken 25 fős csúcsot értünk el a jelenlévők számában.

Időközben a lelkész rájött, hogy összejöveteleket tartok, és tombolt dühében. Ennek következtében 1957 nyarán Palermóból áthelyeztek az Elba-szigeten található Porto Azzurró-i fegyházba. Ennek a helynek borzasztó hírneve volt.

Megkeresztelkedek a börtönben

Amikor megérkeztem, 18 napig magánzárkában voltam. Ott még azt sem engedték meg, hogy magamnál tartsam a Bibliámat. Azután újra írtam az igazságügyi minisztériumba, és kértem, hogy hadd lépjek ki a katolikus vallásból. Ez alkalommal azonban segítséget kértem Jehova Tanúi római fiókhivatalától. Tíz hónappal később megérkezett a várva várt válasz. A minisztérium elismerte a vallásom megváltoztatását! Ez nemcsak azt jelentette, hogy már lehetett Bibliám, s lehettek folyóirataim és más bibliai irodalmaim, hanem azt is jelentette, hogy Jehova Tanúinak egyik szolgája rendszeresen meglátogathatott.

Mérhetetlen öröm volt számomra, amikor Giuseppe Romano, aki Jehova Tanúi olaszországi fiókhivatalából jött, először meglátogatott. A börtöntisztviselők engedélyével elintéztük, hogy Jehovának tett önátadásomat végül vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálhassam. 1958. október 4-én a börtönigazgató, a nevelőtiszt és más tisztviselők jelenlétében Romano testvér megkeresztelt engem és egy másik rabot a börtön kertjének öntözésére használt hatalmas kádban.

Bár szinte mindig a többi rabbal együtt tudtam tanulmányozni Az Őrtorony folyóiratot, Krisztus halálának évenkénti emlékünnepét egyedül kellett megtartanom a cellámban, mivel ez az esemény naplemente után kerül megünneplésre. Becsuktam a szememet és imádkoztam, miközben elképzeltem, hogy Tanú-társaimmal együtt összejöttem.

Tanítványképzés a börtönben

Ezután 1968-ban áthelyeztek a fossombrone-i börtönbe, amely Pesaro tartományban van. Ott jó eredményeknek örvendhettem a bibliai igazságokról másokkal folytatott beszélgetéseimben. A betegszobán dolgoztam, ahol könnyű volt lehetőséget találni a tanúskodásra. Különösen az szolgált örömömre, hogy láthattam az egyik rab, Emanuele Altavilla előrehaladását. Két hónapi tanulmányozás után felismerte, hogy alkalmaznia kell a Cselekedetek 19:19 tanácsát, és meg kell semmisítenie a varázslás művészetével kapcsolatos könyvét. Később Emanuele is Jehova Tanúja lett.

A következő évben áthelyeztek a Procida szigetén lévő börtönbe, amely éppen a Nápolyi-öböllel szemben van. Jó magaviseletemért újra a betegszobába osztottak. Ott találkoztam egy Mario Moreno nevű rabbal, aki megrögzött katolikus volt. Ő is felelős állásban volt; a könyvelési osztályon dolgozott.

Egyik este Mario kért tőlem valami olvasnivalót, én pedig Az igazság, mely örök élethez vezeta című könyvet adtam oda neki. Azonnal megértette az olvasottak fontosságát, és elkezdtük tanulmányozni a Bibliát. Mario leszokott a dohányzásról, pedig napi három doboz cigarettát szívott. Azonkívül felismerte, hogy becsületesen kell viselkednie még a könyvelés terén is, amit a börtönben végez. Kezdett tanúskodni a menyasszonyának, és ő is elfogadta a bibliai tanításokat. Nem sokkal ezután összeházasodtak a börtönben. Az 1975-ös nápolyi kongresszuson Mario felesége megkeresztelkedett. Nagyon örült, amikor hallotta, hogy a férje is ugyanaznap keresztelkedett meg a börtönben!

Engedélyt kaptam arra, hogy hetente beszélgethessek a Tanúkkal, akik Procidán meglátogattak. Azt is megengedték, hogy ételt készítsek, hogy a látogatókat fogadó szobában együtt ehessünk. Egyszerre tízen lehettek jelen. Amikor Jehova Tanúi utazófelvigyázói látogattak meg, engedélyt kaptam, hogy levetíthessük a diafilm-bemutatójukat. Egyszer még az az öröm is ért, hogy én vezethettem az Őrtorony-tanulmányozást, amikor 14 Tanú meglátogatott. Úgy látszott, a börtön vezetősége teljesen megbízik bennem. Kijelölt napokon estefelé celláról cellára jártam prédikálni.

Miután 24 évet töltöttem különböző börtönökben, 1974-ben meglátogatott egy bíró, aki arra ösztönzött, hogy nyújtsak be kérelmet amnesztiáért. Nem tartottam helyénvalónak, hogy ezt megtegyem, mivel ezzel elismertem volna, hogy részt vettem a Portella della Ginestra-i öldöklésben, pedig én nem vettem részt benne.

Nagyon örömteli alkalmak

Egy 1975-ös új törvény arról rendelkezett, hogy börtönből való eltávozási engedély adható. Így lehetőségem volt, hogy Nápoly városában első alkalommal vegyek részt Jehova Tanúi kongresszusán. Öt felejthetetlen napnak örvendtem, melynek során több keresztény testvérrel és testvérnővel találkoztam, mint amennyit valaha láttam azt megelőzően.

Különösen az szerzett örömet, hogy annyi sok év után végül újra együtt lehettem a családommal. Feleségem, Vita hűséges maradt hozzám, és a fiaim akkor már a 20-as és 30-as éveikben járó, kész fiatalemberek voltak.

A következő évben — mely alatt örültem, hogy többször is kaptam eltávozást — azt ajánlották, hogy kérelmezzem a börtönből való szabadon bocsátásomat. A feltételes büntetéselengedést intéző tisztviselő a rólam írt beszámolójában ajánlotta, hogy fogadják el a kérelmemet. Ezt írta: „Cáfolhatatlanul elmondható, hogy Mannino ma teljesen más ember ahhoz képest a vérszomjas fiatalhoz képest, aki Giuliano parancsait hajtotta végre; ég és föld.”

Idővel a procidai börtönhatóságok amnesztiát kértek számomra. Végül megadták az amnesztiát, és 1978. december 28-án szabadon engedtek a börtönből. Micsoda öröm több mint 28 évig tartó bebörtönzés után szabadnak lenni!

Az egyedüli remény az igazságosságra

Amikor Salvatore Giuliano parancsára emberrabló voltam, azért harcoltam, amiről azt hittem, hogy valódi szabadságot hoz a családomnak és a honfitársaimnak. Ám a Bibliából megtudtam, hogy tekintet nélkül arra, hogy az emberek milyen őszinték, sohasem képesek elhozni olyan igazságot, amilyenre én fiatalon oly lelkesen vágytam. Hála érte, a bibliai ismeret segített megértenem, hogy egyedül Isten Királysága — amely Fia, Jézus Krisztus kezében van — képes megszabadítani az igazságtalanságtól, amelyre olyan égetően nagy szükség van (Ésaiás 9:6, 7; Dániel 2:44; Máté 6:9, 10; Jelenések 21:3, 4).

Sok újság alátámasztotta, hogy milyen változás következett be az egyéniségemben, amit ez a fajta bibliai ismeret idézett elő. A Paese Sera például idézte a procidai börtönparancsnok szavait, aki ezt mondta: „Ha mindegyik rab olyan lenne, mint Franck, akkor megszűnnének a börtönök; kifogástalan volt a viselkedése, sohasem veszekedett, és soha még enyhe feddést sem kapott.” Egy másik lap, az Avvenire ezt írta: „Egyedülálló módon példamutató rab. Jó útra térése minden várakozást felülmúl. Tisztelettudó az intézmény, a börtöntisztviselők irányában, és rendkívüli szellemisége van.”

Jutalommal teli élet

Most 1984 óta vénként és úttörőként — ahogy a teljes idejű szolgákat nevezik — szolgálok Jehova Tanúi gyülekezetében. Egy börtönőr, akivel 15 évvel korábban osztottam meg a bibliai ismeretet, 1990-ben felhívott, hogy elmondja, ő és egész családja Jehova Tanúja lett.

Legboldogabb élményem azonban 1995 júliusában jött el. Abban az évben az a nagy öröm ért, hogy jelen lehettem drága feleségem, Vita megkeresztelkedésén. Oly sok év után magáévá tette a Biblia tanításait. Három fiunk, akik jelenleg nem osztoznak a hitünkben, egy napon talán szintén elfogadják azt, amit Isten Szavából tanultam.

Az abból származó tapasztalataim, hogy segítettem és segítek másoknak megtanulni a bibliai igazságokat, felülmúlhatatlan örömet szereznek. Milyen gazdag jutalommal járt már eddig is az, hogy birtokomba jutott az az ismeret, amely örök élethez vezet, és hogy meg tudom azt osztani az őszinte szívű emberekkel! (János 17:3). (Franck Mannino elmondása alapján.)

[Lábjegyzet]

[Kép a 18. oldalon]

A hegyszoros Szicíliában, ahol az öldöklés történt

[Kép a 19. oldalon]

Amikor 1942-ben összeházasodtunk

[Kép a 21. oldalon]

Gyakran megosztottam a bibliai igazságokat a börtönőrökkel

[Kép a 23. oldalon]

Feleségem és én