A szólásszabadság történelmi kibontakozása
A TÖRTÉNELEM egészén át az emberek harcoltak a szólásszabadságért. Törvényeket hagytak jóvá, háborúkat vívtak, és többen életüket vesztették azért a jogért, hogy nyilvánosan kifejezhessék gondolataikat.
Miért kellett egy ilyen, látszólag természetes jognak vitát szítania, sőt addig a pontig jutnia, hogy vérontás legyen belőle? Miért találták szükségesnek mind a múltbeli, mind a jelenkori társadalmak, hogy megszorítsák vagy akár megtiltsák ennek a jognak a gyakorlását?
Az emberek szólásszabadsága iránti magatartás úgy ingadozott a két véglet között, mint egy óra ingája. Volt, hogy olykor kiváltságnak tekintették, ha valaki szólásszabadságnak örvendhetett. Máskor gondnak tekintették, amit a kormányoknak vagy a vallásoknak kellett megoldaniuk.
Mivel a történelem bővelkedik olyan emberekről szóló beszámolókban, akik harcoltak azért a jogért, hogy nyilvánosan kifejezhessék véleményüket — amely sokszor ahhoz vezetett, hogy heves üldözésben volt részük, vagy megölték őket —, ezen események némelyikének az áttekintése bepillantást kell hogy nyújtson számunkra a problémába.
Azok, akik történelmet tanulnak, alighanem emlékeznek a görög filozófusra, Szókratészra (i. e. 470—399), akinek a nézeteit és tanításait úgy tekintették, hogy azok romboló hatással vannak az athéni fiatalok erkölcsére. Ez nagy megdöbbenést keltett a görög hierarchia politikai és vallási vezetői között, és Szókratész halálához vezetett. Az őt végül is bűnösnek ítélő esküdtbíróság előtt mondott védőbeszéde még mindig az egyik legmeggyőzőbb védőbeszéd, amit a szólásszabadság érdekében mondtak: „ha ti erre így szólnátok hozzám: » . . . felmentünk téged, de csak azzal a feltétellel, hogy soha többé nem foglalkozol azzal a vizsgálódással, soha nem bölcselkedel; ha pedig ezen mégis rajtakapunk, meghalsz«, ha tehát mint mondtam, ezzel a feltétellel mentenétek föl, azt felelném, hogy tisztellek, becsüllek benneteket, athéni férfiak, engedelmeskedni azonban inkább fogok az istennek, mint nektek és amíg csak lehellek és képes vagyok rá, nem hagyom abba a bölcselkedést, sem azt, hogy ne intsem és ne világosítsam fel, akivel csak közületek éppen találkozom . . . Mert tudjátok meg, hogy az isten parancsolja ezt . . . Mindehhez még hozzá kell tennem, athéni férfiak . . ., akár fölmenttek, akár nem, hogy én semmiképpen sem fogok másképp cselekedni, még akkor sem, ha százszor kell is meghalnom.”
Ahogy telt-múlt az idő, Róma korai történelmében a kevesebb végletes megszorítás felé lendült az inga, ám ahogy nőtt a birodalom, a több korlátozás felé lendült vissza. Ez jelölte a szólásszabadság legsötétebb időszakának a kezdetét. Tiberius uralkodása idején (i. sz. 14—37) nem kímélték azokat, akik felszólaltak a kormány vagy annak politikája ellen. És nem csak Róma ellenezte a szólásszabadságot; ekkor történt az is, hogy a zsidó vezetők arra kényszerítették Poncius Pilátust, hogy végezze ki Jézust a tanításai miatt, és az apostolainak is megparancsolták, hogy hagyják abba a prédikálást. Ők is hajlandók voltak inkább meghalni, mintsem abbahagyni a prédikálást (Cselekedetek 5:28, 29).
A történelem legtöbb időszakában a kormányok által engedélyezett polgári jogokat gyakran tetszés szerint módosították vagy visszavonták, ami ahhoz vezetett, hogy folytatódott a szólásszabadságért folyó küzdelem. A középkortól kezdődően egyesek olyan írásos nyilatkozatot követeltek, amely tisztázta a jogaikat, azokkal a korlátozásokkal együtt, melyeket ezen jogok állami ellenőrzésére szabtak meg. Ennek eredményeként jelentős alkotmányleveleket kezdtek megfogalmazni. Ezek között volt a Magna Charta, amely mérföldkő volt az emberi jogok terén. Később jött az angol Bill of Rights (Jogok törvénye) (1689), a virginiai Jogok nyilatkozata (1776), a francia Emberi jogok nyilatkozata (1789) és az Egyesült Államok-beli Bill of Rights (1791).
A XVII., XVIII. és XIX. században jelentős történelmi személyek hangja hallatszott, akik felszólaltak a véleménynyilvánítás szabadsága érdekében. 1644-ben John Milton angol költő, aki talán leginkább az Elveszett Paradicsom című művéről ismert, megírta az Areopagitica című híres, rövid értekezést a sajtószabadság megszorítása elleni érvelésként.
A XVIII. században történt, hogy Angliában az emberek nagyobb szólásszabadságot tapasztalhattak, jóllehet még mindig voltak megszorítások. Amerikában a gyarmatok mind szóban, mind írásban követelték a szólásszabadságra vonatkozó jogukat. A Pennsylvaniai Államközösség Alkotmánya például 1776. szeptember 28-án részben kijelentette: „Hogy az embereknek joguk van a szólásszabadsághoz, valamint az írásszabadsághoz, és ahhoz, hogy kiadják a véleményüket, ezért nem szabad megakadályozni a sajtószabadságot.”
Ez a kijelentés ihlette az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányának Első Alkotmánymódosítását 1791-ben, mely az Amerikai Alkotmány alapítóinak gondolatát jelentette ki az emberek dédelgetett jogaival kapcsolatban: „»A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában«; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.”
John Stuart Mill, XIX. századi angol filozófus 1859-ben adta ki „A szabadságról” című esszéjét. A szólásszabadság szolgálatában ezt gyakorta idézik, és sokszor utalnak rá úgy, mint az összes nyilatkozat egyik legnagyobbikára.
A nyilvánosság előtti szabad szólás jogáért folytatott harcok azonban nem értek véget eme XX. század állítólag felvilágosult éveinek elérkeztével. Például, mivel Amerikában erőfeszítéseket tettek a szólásszabadság megszorítására, az effajta szabadságot védő nyilatkozatoknak nagy visszhangjuk támadt az igazságszolgáltatás termeiben, az Egyesült Államoknak mind az alsófokú bíróságai, mind a legfelsőbb bírósága előtt.
Ifj. Oliver Wendell Holmes, az Amerikai Legfelsőbb Bíróság bírója a szólásszabadsággal kapcsolatos meggyőződését több bírósági döntésében is kifejezésre juttatta. A szólásszabadság ismérvét jellemezve ezt mondta: „Ha az Alkotmánynak van olyan alapelve, amely minden másnál erélyesebben igényli a hozzá való ragaszkodást, akkor az a gondolkodás szabadságának alapelve — nem azokra vonatkozó gondolati szabadság, akik egyetértenek velünk, hanem azokra a gondolatokra vonatkozó a szabadság, amelyeket gyűlölünk” (Egyesült Államok kontra Schwimmer).
Ennek az alapelvnek a figyelmen kívül hagyása az, ami bírósági csatákat vált ki, melyektől az inga a szabadság és a korlátozás két véglete között mozog. Nagyon is gyakran az emberek azt a gondolatot követik, hogy „Szabad szólás nekem — de nem neked”. Nat Hentoff az ezt a címet viselő könyvében idéz olyan példákat, amikor az Első Alkotmánymódosítás lelkes védelmezői véleményüktől függően az ingával az egyik végletből a másikba lengenek. Idéz olyan eseteket, amikor az Amerikai Legfelsőbb Bíróság visszavonta saját döntéseinek némelyikét, köztük néhány olyat, amely Jehova Tanúival, és azért a jogukért folytatott, éveken át tartó harcukkal kapcsolatos eseteket is magában foglal, hogy szabadon beszélhessenek vallásos meggyőződésükről. Rájuk vonatkozóan ezt írta: „Annak a hitnek a tagjai az évtizedek folyamán nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az alkotmányos perek által nagyobb legyen a lelkiismereti szabadság.”
Sok jogi elemző és mai történész áradozva írt arról a számos bírósági csatáról, melyet eme XX. század vége felé a szólásszabadság védelméért vívtak, nemcsak Amerikában, hanem más országokban is. A szólásszabadság sohasem garantált. A kormányzatok ugyan dicsekedhetnek azzal a szabadsággal, amit az embereiknek nyújtanak, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a kormányzat vagy a bíró megváltozásával ez a szabadság elveszhet. Jehova Tanúi élen jártak ezért a dédelgetett szabadságért folytatott harcban.
C. S. Braden professzor a These Also Believe című könyvében ezt írja: „[Jehova Tanúi] rendkívüli szívességet tettek a demokráciának azáltal, hogy harcoltak polgári jogaik megőrzéséért, hiszen küzdelmük során sokat tettek azért, hogy az Amerikában létező minden kisebbségi csoport számára biztosítsák ezeket a jogokat. Amikor bármelyik csoport polgári jogait megsértik, semelyik másik csoport jogai sincsenek biztonságban. Ennélfogva határozottan hozzájárultak ahhoz, hogy megőrizzék demokráciánk némely legértékesebb dolgait.”
A szabadságszerető emberek nehezen értik meg, hogy néhány kormány és vallás miért tartja vissza ezt a szabadságot az embereitől. Ez az alapvető emberi jogok megtagadását jelenti, és világszerte sok ember szenved azért, mert meg van fosztva ettől a szabadságtól. Vajon a szólásszabadság iránti magatartás továbbra is úgy leng egyik végletből a másikba, mint az inga, még olyan országokban is, ahol örvendenek ennek az alapvető jognak? Vajon a szólásszabadság gondolatát használják fel az erkölcstelen vagy trágár beszéd igazolására? Már a bíróságok is küszködnek ezzel a vitával.
[Kép a 3. oldalon]
Szókratész a szólásszabadság mellett érvelt
[Forrásjelzés]
Musei Capitolini, Róma