Vajon génjeink által predesztinálva lettünk?

„ÚGY gondoltuk, sorsunk a csillagokban van. Most már tudjuk, hogy sorsunk nagyrészt a génjeinkben van.” Így beszélt James Watson, akit Ruth Hubbard és Elijah Wald Exploding the Gene Myth című könyvének elején idéztek. Azonban rögtön Watson idézete alatt R. C. Lewontint, Steven Rose-t és Leon J. Kamint idézik, amint ezt mondják: „Nem tudunk semmiféle jelentős emberi, társadalmi élettel kapcsolatos viselkedésről, mely oly módon van beépítve a génjeinkbe, hogy azt ne alakíthatnák társadalmi állapotok.”

Ennek a könyvnek a borítólapja röviden összefoglalja a tartalmának egy bizonyos részét, és ezzel a jelentős kérdéssel nyitja meg a könyvet: „Vajon az emberi viselkedés genetikai eredetű?” Más szavakkal: Az emberi viselkedést teljes egészében azok a gének határozzák meg, melyek átadják a szervezet örökölhető biológiai vonásait és sajátságait? Vajon bizonyos erkölcstelen viselkedések elfogadhatók azon az alapon, hogy azok genetikai eredetűek? A bűnözőkkel úgy kell bánni, mint akik genetikai kódjuk áldozatai, s genetikai hajlamaik miatt azt állíthatják, hogy kevesebb felelősség terheli őket?

Az nem tagadható, hogy a tudósok sok hasznos dolgot fedeztek már fel ebben a században. Ezek között a felfedezések között van a lenyűgöző DNS-ünk, genetikai felépítésünk úgynevezett tervrajza. A genetikai kód által hordozott információ mind a tudósok, mind pedig a laikusok kíváncsiságát felkeltette. Valójában mit tárt már fel a genetika terén végzett kutatás? Hogyan támogatták a felfedezések az előre beprogramozás, illetve a predesztináció jelenkori tantételét?

Mi a helyzet a hűtlenséggel és a homoszexualitással?

A The Australian című újságban megjelent egyik cikk szerint néhány genetikai kutatás azt bizonygatja, hogy „a hűtlenség valószínűleg a génjeinkben van . . . Úgy tűnik, azon természetünk, hogy megcsaljuk házastársunkat, már előre el lett rendelve, hogy így legyen.” Képzeld csak el, milyen pusztítást tudna elvégezni ez a magatartás a házasságokban és családokban azáltal, hogy kibúvót teremt bárkinek, aki kevesebb felelősséget akar vállalni a szabados életstílushoz!

A homoszexualitást illetően a Newsweek című hetilap a következő szalagcímet viselte: „Velünk született, vagy belénk nevelődött?” A cikk megjegyezte: „A tudomány és a pszichiátria azon igyekszik, hogy megértse az új kutatást, mely azt sugallja, hogy a homoszexualitás talán genetikai eredetű dolog, nem pedig a szülői nevelés dolga . . . Magában a homoszexuális közösségben sokan szívesen fogadják az arra utaló jelet, hogy a homoszexualitás a kromoszómákban kezdődik.”

A cikk ezután dr. Richard Pillardot idézi, aki ezt mondta: „A szexuális hajlamban meglévő genetikai alkotóelem azt mondja, hogy »ez nem hiba, és nem a te hibád«.” Tovább erősíve ezt a „nem hiba” érvelést, Frederick Whitam, egy homoszexualitást kutató ember megfigyeli, hogy „van az emberekben egy hajlam, amikor azt mondják, hogy a homoszexualitás biológiai dolog, és ezzel megkönnyebbülve sóhajtanak egyet. Ez megkönnyebbülést hoz a családoknak és a homoszexualitást gyakorló bűnösöknek. Ez azt is jelenti, hogy a társadalomnak nem kell aggódnia az olyan dolgok miatt, hogy például vannak homoszexualitást folytató tanárok.”

Néha azt az úgynevezett bizonyítékot, hogy a homoszexuális hajlamokat a gének határozzák meg, a média úgy mutatja be, mint ami tényszerű és meggyőző, semmint úgy, mint ami egy eshetőség, és nem igazán meggyőző dolog.

A New Statesman & Society című folyóirat valamelyest lehűti a szónoklatokban felhevült kedélyeket: „Az elvakított olvasónak talán igencsak elkerülte a figyelmét, hogy mennyire felületes a valóságos, tényszerű, fizikai bizonyíték — illetve az, hogy tulajdonképpen teljesen hiányzik az alap arra a tudományos szemszögből nézve hihetetlen [felháborító] állításra, miszerint a promiszkuitás »be van kódolva a férfi génjeibe, mely beprogramozódik a férfi agyába«.” David Suzuki és Joseph Levine a Cracking the Code című könyvben hozzáfűzi a jelenlegi genetikai kutatás feletti aggodalmát: „Míg érveket lehet felhozni arra, hogy a gének általánosságban véve befolyást gyakorolnak a viselkedésre, addig egészen más dolog megmutatni, hogy egy állatnak a környezetére való reagálásának konkrét részleteit egy konkrét gén — vagy génpár, vagy akár még húsz gén is — valóban irányítja. Ennél a pontnál becsületes dolog megkérdezni, hogy ha kizárólag a molekulák lokalizálásáról és megváltoztatásáról van szó, akkor vajon megtalálta-e bárki is a DNS-nek egy olyan szálát, amely előre látható módon hatással van konkrét viselkedésekre.”

Az alkoholizmus és a bűnözés génjei

Az alkoholizmus tanulmányozása az évek folyamán sok génkutatót elbűvölt. Néhányan azt állítják, hogy a tanulmányok kimutatták: bizonyos gének jelenléte vagy hiánya felelős az alkoholizmusért. Például a The New England Journal of Medicine 1988-ban arról számolt be, hogy „az elmúlt évtizedben három egymástól elkülönített kutatás meggyőző bizonyítékot adott arra vonatkozóan, hogy az alkoholizmus örökölhető jellemvonás”.

Most azonban a függőségeket vizsgáló néhány szakember kétségbe vonja azt a nézetet, hogy az alkoholizmust nagymértékben biológiai tényezők befolyásolják. A The Boston Globe című újság 1996. április 9-ei számában található egyik beszámoló megjegyezte: „Nem valószínű, hogy találni fognak alkoholizmusért felelős gént, és néhány kutató elismeri, hogy a legtöbb, amit találhatnak, az egy olyan genetikai sebezhetőség, mely lehetővé teszi néhány embernek, hogy túl sokat igyon anélkül, hogy ittas lenne — ez olyan tulajdonság, ami hajlamossá teheti őket az alkoholizmusra.”

A The New York Times beszámolt egy a Marylandi Egyemen tartott konferenciáról, melynek címe: „A genetika és a bűnözésre hajlamos viselkedés kutatásának jelentése és jelentősége”. Megnyerően egyszerű a „bűnöző gén” elgondolása. Úgy tűnik, sok riporter buzgón csatlakozik ehhez a diadalmaskodó mozgalomhoz. A The New York Times Magazine-nél dolgozó egyik tudományos író azt mondta, hogy a gonoszság talán „beágyazódott a kromoszómák spiráljába, melyet szüleink átadnak nekünk a fogamzáskor”. A The New York Times egyik cikke arról számolt be, hogy az azokról a génekről való állandó beszélgetés, melyek hajlamossá teszik az embert a bűnözésre, azt a benyomást kelti, hogy a bűnözésnek „közös eredete van — az agy rendellenessége”.

Jerome Kagan, a Harvardi Egyetemen dolgozó egyik pszichológus előre megjósolja, hogy eljön az az idő, amikor a genetikai tesztek azonosítani fogják azokat a gyermekeket, akik hajlamosak az erőszakra. Néhány ember indítványozza, hogy a társadalmi reformok helyett a biológiai beavatkozás nyújtson reményt a bűnözés korlátozásában.

Az olyan elméletekről szóló beszámolók nyelvezete, melyek a viselkedésre vonatkozó genetikai alapról szólnak, gyakran ködös és bizonytalan. Az Exploding the Gene Myth című könyv beszámol egy tanulmányról, melyet Lincoln Eaves, egy viselkedéstani genetikus készített, aki azt mondta, hogy megtalálta a bizonyítékot a depresszió genetikai okára. Miután olyan nőket vizsgált meg, akiket depresszióra hajlamosnak tekintenek, Eaves „azt állítja, hogy . . . [a nők] depressziós szemléletmódja és szokása megnöveli annak valószínűségét, hogy bizonyos véletlenszerű bajok történnek meg velük”. Mik ezek a „véletlenszerű bajok”? A tanulmányozott nőket már „megerőszakolták, testi sértést követtek el rajtuk, vagy elbocsátották őket a munkahelyükről”. Szóval a depresszió okozta ezeket a nyomasztó emlékű eseményeket? „Miféle érvelés ez? — folytatja a könyv. — A nőket megerőszakolták, testi sértést követtek el rajtuk, vagy elbocsátották őket a munkahelyükről, és depressziósak lettek. Minél megrázóbb eseményeket éltek át, annál krónikusabb volt a depresszió . . . Talán megérte volna egy genetikai kapocs után kutatni, ha . . . [Eaves] azt találta, hogy a depresszió nincs kapcsolatban semmiféle élménnyel sem, ami az életben megtörtént.”

Ugyanez a kiadvány elmondja, hogy ezek a történetek „tipikus példái azoknak a [viselkedéssel kapcsolatos] genetikáról szóló legújabb beszámolóknak, melyek mind a tömegkommunikációs, mind pedig a tudományos újságokban megjelennek. Ezek a beszámolók az életünkben fontos szerepet játszó génekről szóló érdekes tények, alá nem támasztott találgatások és képtelen túlzások keverékét tartalmazzák. Ezen írások legtöbbjében szembeszökő a bizonytalanság.” A cikk így folytatja: „Nagy különbség van a géneknek az olyan állapotokkal való társítása között, melyek az öröklődés Mendel-féle mintáját követik, és a feltételezett genetikai »hajlamok« felhasználása között, hogy így megmagyarázzák a bonyolult állapotokat, mint például a rákot vagy a magas vérnyomást. A tudósok elhamarkodott következtetést vontak le, amikor azt állították, hogy a genetikai kutatás segíthet megmagyarázni az emberi viselkedést.”

Az előbb említett összes dologra való tekintettel azonban, a gyakran feltett kérdések még mindig megvannak: Miért találjuk úgy időnként, hogy megváltozott viselkedési formák bukkannak fel az életünkben? Mennyire van ellenőrzésünk az ilyen helyzetek felett? Hogyan szerezhetjük meg és tarthatjuk meg az életünk feletti ellenőrzést? A következő cikk talán segíthet abban, hogy néhány választ adjon ezekre a kérdésekre.

[Kiemelt rész/kép a 6. oldalon]

Génterápia — beváltja a várakozásokat?

Mi a helyzet a génterápiával, mely azt foglalja magában, hogy javító géneket fecskendeznek a betegekbe, hogy veleszületett genetikai betegségeket gyógyítsanak? A tudósokat pár évvel ezelőtt igen nagy várakozás töltötte el. „Vajon a génterápia olyan eljárás, melynek eljött az ideje?” — kérdezi a The Economist 1995. december 16-ai száma, mely még ezt mondja: „Ha abból a szempontból ítéled meg, hogy mi erről a gyakorlóinak a véleménye, és milyen nagy a sajtóvisszhang, úgy gondolhatod, hogy igen. De egy különböző amerikai szakértőkből álló bizottság ezzel nem ért egyet. Harold Varmus, az Egyesült Államok Országos Egészségügyi Intézetének (NIH) vezetője tizennégy kiemelkedő tudóst kért meg, hogy vizsgálják felül ezt a területet. Hét hónapi töprengés után, egy múlt héten közölt beszámolóban elmondták, hogy jóllehet a génterápia jónak ígérkezik, eddigi eredményeinek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítottak.” A felméréseket 597 olyan beteg bevonásával végezték el, akik adenozin-dezamináz-hiányban vagy egy tucat más betegség egyikében szenvedtek, melyekről azt gondolták, hogy idegen gének hozzáadásával megfelelően tudják kezelni. „A bizottság szerint — mondja a The Economist — egyetlen beteg sem tapasztalt tényleges hasznot az ilyen kísérletezésben való részvételből.”

[Kép a 7. oldalon]

Annak ellenére, amit néhányan állíthatnak a genetikai hajlamról, az emberek választhatnak, miként cselekszenek