Egyiptomi vérvizelés — Van kilátás arra, hogy megszűnik?
AZ ÉBREDJETEK! NIGÉRIAI TUDÓSÍTÓJÁTÓL
ANNAK dacára, hogy az orvostudomány és a tudomány területein elképesztő a fejlődés, az emberiség képtelen egyenesbe hozni sok ősrégi gondját. Ez igaz azokra az erőfeszítésekre is, amelyeket az egyiptomi vérvizelés megfékezése érdekében tesznek.
Látszólag minden eszköz elérhető ahhoz, hogy végrehajtsák ezt a feladatot. Az orvosok értik a szóban forgó paraziták életciklusát. A betegség könnyen megállapítható. Hozzáférhetőek a hatásos gyógyszerek, amelyekkel gyógyítani lehet. A kormány vezetői égnek a vágytól, hogy támogathassák a megelőzése érdekében tett erőfeszítéseket. Még sincs kilátásban, hogy megszűnik ez a betegség, amely több millió embert sújt Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában, a Karib-tenger vidékén és a Közel-Keleten.
Az egyiptomi vérvizelés (melyet bilharziázisnak vagy schistosomiasisnak is hívnak) már évezredek óta sújtja az embert. Az egyiptomi múmiákban talált megkövült peték bizonyítékul szolgálnak arra, hogy az egyiptomiakat kínozta ez a betegség a fáraók napjaiban. Harminc évszázaddal később ugyanez a betegség továbbra is sújtja Egyiptomot, és aláássa ezen ország több milliós lakosságának az egészségét. A Nílus-delta vidékén némelyik faluban minden 10 személy közül 9 fertőződött meg.
Egyiptom csupán az egyike annak a 74 vagy még több országnak, ahol az egyiptomi vérvizelés népbetegség. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint világszerte 200 millió embert fertőzött meg a betegség. A 20 millió krónikus beteg közül évente körülbelül 200 000-en halnak meg. A trópusi féregbetegségek között az egyiptomi vérvizelést állítólag csak a malária előzi meg a sorban abból a szempontból, hogy hány embert kínoz, és milyen társadalmi, valamint gazdasági károkat okoz.
A paraziták életciklusa
Az egyiptomi vérvizelés megértéséhez, s így a megelőzésének és gyógyításának megértéséhez az szükséges, hogy megismerjük a parazitát, amely a betegséget okozza. Ez az egyik kulcsfontosságú pont: ahhoz, hogy ez a parazita nemzedékről nemzedékre életben maradjon és boldoguljon, két gazdaszervezetre, vagyis két élőlényre van szüksége, amelynek a belsejében táplálkozni és fejlődni tud. Az egyik egy emlős, mint amilyen az ember, a másik egy édesvízi csiga.
A következő történik. Amikor egy parazitával fertőzött személy egy tavacska, tó, patak vagy folyó vizébe vizel, illetve székel, kibocsátja a parazita petéit — előfordulhat, hogy naponta akár egymilliót is. Ezek a peték túl kicsik ahhoz, hogy mikroszkóp segítsége nélkül láthassuk őket. Amikor a peték vízbe kerülnek, kikelnek, és kiszabadulnak a paraziták. A paraziták a testükön lévő apró csillók segítségével odaúsznak egy édesvízi csigához, amelybe behatolnak. A csiga belsejében a következő négy-hét héten át szaporodnak.
Amikor elhagyják a csigát, mindössze 48 órájuk van arra, hogy találjanak egy embert vagy egy másik emlőst, és behatoljanak, különben elpusztulnak. Amikor odaérnek egy ilyen vízben tartózkodó gazdaszervezethez, a bőrön át furakodnak be, és a véráramba jutnak. Ez a személynek némi viszketést okozhat, bár gyakran nincs nyoma annak, hogy a behatolás megtörtént. A véráramban a paraziták, attól függően, hogy milyen fajtájúak, a húgyhólyag vagy a belek véredényeibe mennek. Heteken belül a parazitákból kifejlett hím és nőstény férgek lesznek, amelyeknek hossza 25 milliméter. Párosodás után a nőstény kezdi a gazdaszervezet véráramába üríteni a petéket, ezáltal bezárva a körforgást.
A petéknek körülbelül a fele a széklettel (bél-schistosomiasis) vagy a vizelettel (húgyhólyag-schistosomiasis) távozik a gazdaszervezetből. A többi pete a testben marad, és fontos szerveket károsít. A betegség előrehaladtával az áldozatnál láz, hasi puffadás és belső vérzés alakulhat ki. Végül a betegség húgyhólyagrákhoz vagy máj-, illetve veseelégtelenséghez vezethet. A betegség egyes áldozatai meddővé válnak, vagy lebénulnak. Mások belehalnak.
Megoldások és gondok
A betegség terjedésének megelőzéséhez legalább négy dolgot lehet tenni. Ha ezek közül az intézkedések közül világszerte akár csak egyet is alkalmaznának, a betegség megszűnne.
Az első intézkedés az, hogy meg kell semmisíteni a vízforrásokban élő csigákat. A csigák jelentős szerepet játszanak a paraziták fejlődésében. Ha nincsenek csigák, nincs egyiptomi vérvizelés.
Főleg azért tesznek erőfeszítést, hogy egy olyan mérget állítsanak elő, amely elég erős a csigák elpusztításához, de nem szennyezi a környezetet. Az 1960-as és 1970-es években a csigák kipusztítására tett próbálkozásokkal nagy vízterületen sikerült megölni minden élőlényt. Az egyiptomi Theodor Bilharz Kutatóintézetben erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy találjanak egy olyan molluszkicidet (csigák elleni szert), amely nem káros más életformákra. Az intézet elnöke, dr. Aly Zein El Abdeen ezzel a szerrel kapcsolatban megjegyzi: „Abba a vízbe fogjuk beledobni, amelyiket a terméshez használják, amelyikből az emberek és az állatok isznak, valamint amelyikben halak élnek, tehát holtbiztosnak kell lennünk abban, hogy ezek egyikére sincs hatással.”
A második intézkedés az, hogy el kell pusztítani az emberekben lévő parazitákat. Az 1970-es évek derekáig a kezeléshez olyan gyógyszereket alkalmaztak, amelyek sok mellékhatást és szövődményt idéztek elő. A kezeléshez gyakran egy fájdalmas injekciókúrára volt szükség. Egyesek panaszkodtak, hogy a kezelés rosszabb a betegségnél! Azóta új gyógyszereket fejlesztettek ki, amelyek hatásosak az egyiptomi vérvizelés ellen — ilyen például a praziquantel —, és ezeket szájon át lehet bevenni.
Bár ezek a gyógyszerek sikeresnek bizonyultak a helyszíni munkák során Afrikában és Dél-Amerikában, sok országban a költségek jelentik a fő gondot. A WHO 1991-ben így panaszkodott: „Azok az országok, ahol ez népbetegség, azért képtelenek olyan nagyszabású programokat folytatni, amelyek az [egyiptomi vérvizelés] megfékezését szolgálják, mert nagyon sokba kerül a kezelés; a gyógyszerért fizetendő kemény valuta rendszerint meghaladja a legtöbb afrikai ország egészségügyi minisztériumának költségvetésében az egy főre jutó teljes évi keretet.”
Még ott is, ahol a betegek ingyen hozzájuthatnak a gyógyszerekhez, sok ember nem megy el a kezelésre. Miért? Ennek egyik oka az, hogy viszonylag alacsony a betegségből eredő elhalálozás aránya, így hát néhány ember nem tekinti súlyos gondnak. A másik oka az, hogy az emberek nem mindig ismerik fel a betegség tüneteit. Afrika egyes részein a véres vizelet (amely a betegség elsődleges tünete) annyira megszokott, hogy a felnőtté válás normális részének tekintik.
A harmadik intézkedés az, hogy a petéket távol kell tartani a vízrendszertől. Ha illemhelyeket építenének a helyi patakok és tavacskák szennyeződésének megelőzésére, és ha mindenki használná is őket, akkor csökkenteni lehetne annak veszélyét, hogy valaki elkapja az egyiptomi vérvizelést.
A világméretekben végzett vizsgálatok azt mutatják, hogy ahol vezetékes vízellátást és illemhelyeket szereltek be, ott jelentősen csökkent a betegség előfordulása, ám ezek az intézkedések nem garantálják a betegség megelőzését. „Elég, ha csak egy személy a csatornába székel, és a körforgás állandósul” — jegyzi meg Alan Fenwick tudós, aki több mint 20 éve végez kutatásokat az egyiptomi vérvizeléssel kapcsolatban. Ott van még annak a kockázata is, hogy a szennyvízcső eltörik, amelyen keresztül a fertőzött szennyvíz a vízforrásokba szivároghat.
A negyedik intézkedés az, hogy az embereket távol kell tartani a parazitával szennyezett víztől. Ez sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Sok országban az ivóvizet szolgáltató tavakat, patakokat és folyókat éppúgy használják fürdéshez, a termés öntözéséhez és a ruhák mosásához. A halászok naponta kerülnek kapcsolatba a vízzel. És a trópusi területek tikkasztó hőségében egy víztömeg ellenállhatatlan úszómedence lehet a gyermekek számára.
Mi a remény a jövőre nézve?
Kétségtelen, hogy az őszinte emberek és szervezetek szorgalmasan dolgoznak az egyiptomi vérvizelés leküzdésén, és hogy már óriási fejlődést értek el. A kutatók még azon is dolgoznak, hogy kifejlesszenek ellene egy védőoltást.
Mindemellett a kilátások halványak arra, hogy a betegséget gyökerestől kiirtsák. Dr. M. Larivière a La Revue du Praticien című francia orvosi lapban kijelenti: „A sikerek ellenére . . . szó sincs róla, hogy a betegség megszűnik.” Bár az egyének számára valóság lehet a megelőzés és a gyógyítás, az egyiptomi vérvizelés gondjának világméretű megoldása talán addig nem lesz meg, amíg el nem jön Isten új világa. A Biblia megígéri, hogy ott „nem mondja a lakos: beteg vagyok!” (Ésaiás 33:24).
[Kép a 15. oldalon]
Amikor az emberek szennyezett vízbe mennek, megfertőződhetnek azzal a parazitával, amelyik az egyiptomi vérvizelést okozza