Új-Zéland apró fényhordozói

AZ ÉBREDJETEK! ÚJ-ZÉLANDI TUDÓSÍTÓJÁTÓL

RENDKÍVÜL sötét éjszaka volt — nem volt fenn a hold, és tiszta volt az ég. Amikor a tábor fényei kialudtak, úgy tűnt, mintha a ragyogó csillagok univerzumában lennénk. Meredek ösvényen mentünk le egy termálvizű tóhoz egy keskeny hegyszoros aljára. A gőzölgő víz mindkét oldalán növények nőttek. Bementünk a vízbe, és egy hosszú, utazással eltöltött nap után ellazítottuk magunkat. Ennél, a földből természetes módon felbugyogó, forró vizű tónál volt az éjszakai szállásunk egy motoros kempingben.

Láttam, amint egy csillag gyorsan áthaladt az égen. Feleségemhez fordultam, hogy elmondjam ezt neki, és amint ezt tettem, megbotlottam, és hangosan felfröcsköltem a vizet. Nagy ámulatomra néhány csillag hirtelen kialudt — láthatatlanná vált! És amint meglepetten beszéltem, egy egész csillagcsoport tűnt el. Úgy látszott, mintha lyukat okoztam volna a világegyetemben!

Amint megpróbáltam kitalálni, mi történt, a csillagok egyenként újra feltűntek, és most már láttam, hogy egy csillagcsoport sokkal közelebb van hozzám, mint a csillagok főcsoportja. Valójában néhány elég közel volt ahhoz, hogy megérintsem. Ekkor találtunk rá először az új-zélandi lámpásszúnyogra. A fölöttünk lévő láthatatlan lombfalról csüngtek le, tompa fényük pedig egybeolvadt a csillagos háttérrel.

Az új-zélandi lámpásszúnyog nem féreg, hanem rovar. Különbözik a világ más részein élő szentjánosbogaraktól és világító bogaraktól. A neve — Arachnocampa luminosa — azt juttathatja az eszedbe, hogy ez egy világító pókfajta. Ám ez sem igaz.

Első találkozásunk után nem sokkal újra találkoztunk lámpásszúnyogokkal az Új-Zéland Északi-szigetén lévő Waitomo-barlangokban. Engedjétek meg, hogy elmeséljem a lámpásszúnyogbarlangba megtett utunkat, ahova egy csónak vitt el bennünket, hogy meglássuk ezeket az apró teremtményeket.

A Waitomo-barlang

A lámpásszúnyogbarlang egy csoda, egy gyönyörűen kivilágított hely, hogy bemutassák a sztalaktit és sztalagmit képződmények pompás művészi tökéletességét, melyek több ezer éven keresztül épültek fel. Idegenvezetőnk felkapcsolta a lámpákat, amint mindegyik területet elértük, mi pedig elképedtünk a lenyűgöző képződményeken és járatokon — ez egy föld alatt lévő váratlan és különös csodavilág volt. Lépéseink kísértetiesen visszhangoztak, amikor annak a lépcsőnek a tetején összegyűltünk, amely levezetett a sötétségbe. Amint a szemünk hozzászokott a sötéthez, kezdtük látni a magasban az apró, zöldesen pislákoló fényt. A lámpásszúnyogok!

Elértünk egy kisebb kikötőt, és beszálltunk egy csónakba. Amint elmentünk a kikötőtől, bevitorláztunk a sötétbe. Majd mikor megkerültünk egy sarkot, pontosan felettünk feltűnt egy olyan rész, amit én az egész Tejút kicsinyített változataként tudnék leírni — ez a barlang mennyezete volt, melyet teljesen elleptek a lámpásszúnyogok. George Bernard Shaw író „a világ nyolcadik csodájának” nevezte ezt a helyet.

A lenyűgöző lámpásszúnyog

Amikor a túra véget ért, a lámpásszúnyog iránti csodálatunk arra ösztönzött bennünket, hogy még többet megtudjunk róla. És amit megtudtunk, az éppen annyira lenyűgöző, mint amit láttunk. Apró lárvaként kezdve az életet, amikor a farka végén lévő lámpa már fel van kapcsolva, az új-zélandi lámpásszúnyog a szájában lévő elkülönített mirigyeivel nyálkát és selymet készít, melyekből egy függőágyat épít, és ezt a barlang mennyezetéhez ragasztja. A függőágy valójában egy járat, melyben a lárva előre és hátra tud mozogni.

A lámpásszúnyognak az életben maradáshoz élelemre van szüksége, így 6-9 hónapig horgászik. Zsákmánya azonban a levegőben van, bár ez a vízen keresztül érkezik. A nélkülözhetetlen patak meghozza a muslica-, a szúnyog-, az álkérész- és a kérészszállítmányt, mely a világossághoz vonzódik. Ahhoz, hogy a lámpásszúnyog megfogja ezeket, függőágyából leereszt egy sor selyemszálat (néha még 70-et is). Mindegyik szálon szabályosan elosztva ragadós nyálkacseppek vannak, így a szálak apró gyöngyszemekből álló nyaklánchoz hasonlítanak, melyek egyenesen lelógnak.

A lámpásszúnyog legelbűvölőbb része a lámpa, mellyel megvilágítja a horgászzsinórokat. Az új-zélandi lámpásszúnyog a rovaroknak egy olyan csoportját alkotja, amelynek ragyogása nincs kapcsolatban az idegrendszerrel. Mégis, amikor úgy akarja, le tudja kapcsolni a lámpát. A világítószerv a kiválasztócsövei végén van elhelyezve, a lárva légzőrendszerének egy része pedig visszaverőként működik, mely a fényt lefelé küldi. Az oxigén vagy a fény előállításához szükséges vegyi anyagok csökkentésével kapcsolja le a lámpát.

A lámpásszúnyog járatának végén lévő fény azonban nem valami reményt keltő jel, amit a zsákmány vár. Berepül a halálos függönybe, ahol néhány ember szerint egy vegyi anyag fokozatosan elérzéstelenítheti. Amikor a lárva a kínlódó áldozat rezgését érzékeli, ingatagul kilóg a függőágyból, és testének összehúzódását felhasználva a szájában lévő szálat felhúzza.

Miután a lárva 6-9 hónapon keresztül horgászik és táplálkozik, bábbá alakul, majd kifejlett egyedként élvezi az életet. Az azonban, hogy a kifejlett egyed valóban élvezi-e az életet, meglehetősen kétséges. Csupán két-három napig él, mivel a kifejlett egyednek nincs szája, s így nem tud enni. Hátralevő idejét a szaporodásnak szenteli. A kifejlett hímnemű egyedek abban a pillanatban termékenyítik meg a nőneműeket, amikor kijönnek a gubóikból. A nőnemű egyednek egy egész napig is eltarthat, hogy egyenként lerakja a petéit, ezután pedig elpusztul. Miután hozzájárult egy olyan sziporkázó galaxishoz, amely az embereket óriási élvezettel tölti el, az apró, új-zélandi fényhordozó 10-11 hónapig tartó élete véget ér.

[Kép a 16. oldalon]

Szembe levő oldalon: Belépés a lámpásszúnyogbarlangba

[Kép a 17. oldalon]

Fent: A barlang mennyezete a lámpásszúnyogok fénybemutatójával

[Kép a 17. oldalon]

Jobbra: A lámpásszúnyog horgászzsinórjai

[Kép forrásának jelzése a 16. oldalon]

A 16—17. oldalon lévő képek: Waitomo Caves Museum Society Inc.