Szórakozásnak nevezték
AZ AMFITEÁTRUMOT izgatottság töltötte be. Tízezrek gyűltek össze az ókori Róma egyik legizgalmasabb látványosságára. Zászlók, rózsák és színes kárpitok díszítették élénken az arénát. Az illatosított vizet szóró szökőkutak kellemes illatokkal töltötték be a levegőt. A vagyonos emberek a legtündöklőbb ruhájukba öltöztek. A tömeg fecsegését kitörő kacagások szakították meg, de e sokaság komolytalanságát az éppen készülőben levő borzalom cáfolta meg.
Nem sokkal később a tubák vészjósló harsogása két gladiátort hívott küzdelemre. A tömeg őrjöngött, amint a küzdelemben részt vevők könyörtelen barbársággal kezdték kaszabolni egymást. A nézők fülsiketítő éljenzése miatt alig lehetett hallani a kardcsörgést. Gyors manőverrel az egyik fél hirtelen a földre terítette ellenfelét. A földön fekvő gladiátor sorsa most a nézők kezében volt. Ha a kendőikkel integettek, akkor élhetett. Az összegyűltek — kik között asszonyok és kislányok is voltak — hüvelykujjuk egyetlen gesztusával utasítást adtak a halálos csapásra. Az élettelen testet pillanatokon belül az aréna földjéről kivonszolták; a vérrel áztatott talajt ellapátolták, friss homokot szórtak rá, a tömeg pedig felkészült a vérfürdő többi részére.
Az ókori Róma sok lakójának ez jelentette a szórakozást. „Még a legszigorúbb erkölcstanítók sem ellenezték a vérontásnak ezt az élvezetét” — írja a Rome: The First Thousand Years (Róma: az első ezer év) című könyv. És a gladiátorjáték csupán egyetlen volt azok közül a féktelen vágyakat kielégítő szórakoztatási formák közül, amelyeket Róma felkínált. Igazi tengeri csatákat is rendeztek a vérszomjas nézők szórakoztatására. Még nyilvános kivégzéseket is tartottak úgy, hogy az elítélt bűnözőt rákötözték egy póznára, ahonnan a kiéheztetett vadállatok felfalták.
Akiknek az ízlése nem bírt ilyen vérengzést elviselni, azoknak Róma a színdarabok széles választékát kínálta fel. Ludwig Friedländer a Római világ című könyvben azt írta, hogy a mímoszokban — ezek a mindennapi életet bemutató rövid színdarabok voltak — „gyakran fordultak elő . . . szerelmi kalandok és házasságtörési jelenetek . . . A nyelv tele volt olyféle kifejezésekkel és fordulatokkal, minőket a legalsóbb osztályok használtak, az élcz bohós volt és pórias, a játék torzitott és nyers komikai; arczfintorítások, bohókás taglejtések, grotesk tánczok szükséges pótlékot, a tánczok (fuvolakíséret mellett) ezen darabok főalkatrészét képezték.” A The New Encyclopædia Britannica szerint „bizonyítékok léteznek arra vonatkozóan, hogy a Római Birodalomban a mímoszszínpadokon valóban eljátszották a házasságtörést”. Friedländer teljes joggal mondta, hogy „az erkölcs vakmerő kigúnyolása és félre nem érthető, leplezetlen trágárságával a mimus nyilván túltett minden egyéb bohózaton”, s még a következőt is hozzáfűzte: „A legszemtelenebb jeleneteket tapsolták meg legjobban.”a
Mit mondjunk napjainkról? Megváltozott az emberek ízlése a szórakozást illetően? Figyeld meg azokat a bizonyítékokat, amelyeket a következő cikk fog tárgyalni.
[Lábjegyzet]
a Időnként kivégzést is bemutattak a színpadon, hogy ezzel realitást vigyenek a drámai műbe. A The Civilization of Rome (Róma civilizációja) című könyv a következő megjegyzést teszi: „Nem ment ritkaságszámba, hogy egy halálra ítélt bűnöző vette át a színész szerepét a végzetes pillanatban.”
[Kép forrásának jelzése a 3. oldalon]
The Complete Encyclopedia of Illustration/J. G. Heck