A kisgyermek fülébe

EGY nap, amikor még kislány voltam, egy férfi jött a coeburni (Virginia, USA) lakásunkra, és amíg édesapámmal beszélgetett, a társa hozzám beszélt, hogy lefoglaljon engem. Szavai egy paradicsomi föld képét festették le előttem, ahol anélkül tudok majd játszani a vadállatokkal, hogy azok bántanának engem (Ésaiás 11:6–9). Elmagyarázta, hogy még meg sem kell halnom, hanem pontosan itt, ezen a földön élhetek örökké. A jövő csodálatosan hangzott! Amit ez az ember mondott a földi életről, nagy hatással volt rám (Ésaiás 25:8; Jelenések 21:3, 4).

Vallás utáni vágyakozás

Mivel szüleimnek sok gondja volt a házasságukkal, néhány évvel később elváltak, én pedig anyukámmal éltem. Őt egyáltalán nem érdekelte a vallás. Így hát bármilyen egyház vasárnapi iskolájába elmentem magamtól, ami az otthonunktól egy járásnyira volt. Anyukám hamarosan újra férjhez ment, és mostohaapámmal Indiana államba költöztünk. Azonban minden nyáron visszamentem Virginiába, hogy meglátogassam az édesapámat.

Apám nem sokkal a válás után mormon lett, és újonnan megtalált vallását megpróbálta belém nevelni. 1960 nyarán, amikor nyolcéves voltam, megkeresztelt engem. Mégis, amikor Indianában voltam, bármilyen templomba elmentem, ami közel volt hozzánk. Mindegyik azt tanította, hogy ha jó emberek vagyunk, a mennybe megyünk, ha pedig rosszak, akkor a pokolban fognak gyötörni minket. Mivel úgy gondoltam, senki sem érti meg az érzéseimet azzal kapcsolatban, hogy én inkább a földön szeretnék élni, mintsem a mennyben, soha senkinek sem beszéltem erről.

Amikor 11 éves lettem, apa Oregon államba költözött. Lesújtottnak és nagyon bosszúsnak éreztem magam. Mostohaapám ateista és alkoholista volt, s a hitem miatt nagyon megnehezítette az életemet. Jámbor kisasszonynak hívott, és mikor sírni kezdtem, ezt kérdezte: „Miért nem fordulsz az Istenedhez, hogy segítsen rajtad?” Úgy tűnt, otthon senki sem törődik Istennel. Ezek szomorú és nehéz évek voltak. Fizikailag és szóbelileg bántalmaztak, valamint megerőszakoltak. Az vigasztalt, ha Istennel beszélgettem, mert sokszor úgy éreztem, hogy ő az egyedüli személy, aki törődik velem.

Édesanyám elhagyta a mostohaapámat, így az erőszakoskodások megszűntek. De nagyon szegények voltunk, és nehézséget okozott anyukának, hogy kifizesse a számlákat. Amikor 13 éves voltam, visszamentünk Virginiába, hogy meglátogassuk a nagynénémet. Ő egy kedves, őszinte baptista asszony volt. Nagyon, de nagyon szerettem őt. Amikor arra kért, hogy kísérjem el a templomba, beleegyeztem ebbe. Még anyuka is velünk jött, és emlékszem, mennyire csodálatos érzés töltött el, hogy a családom ott van velem. Látogatásunk végén rettegtem attól, hogy hazamegyünk. Attól tartottam, hogy ha hazamegyünk, belekeveredek az erkölcstelenségbe. Így arra kértem a nagynénémet, hogy hadd maradjak nála, és az anyukám ezt meg is engedte.

Nagynéném vett nekem egy King James fordítású Bibliát. Nagyon büszke voltam rá, és minden este olvastam belőle. A Biblia utolsó fejezetében azt olvastam, hogy „ha valaki ezekhez hozzá tesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra” (Jelenések 22:18, 19). Így hát a következőképpen érveltem: „Hogyan is hihetném el akkor, hogy a Mormon könyv a szent Írások része?” Úgy határoztam hát, hogy baptista leszek.

Bár biztos vagyok benne, hogy apának fájdalmat okoztam, amikor írtam neki a döntésemről, egyetlen megjegyzése az volt rá, örül, hogy templomba járok. Gyakran csatlakoztam a baptista lelkészünkhöz, amikor felkereste az embereket, hogy meghívja őket a sátorokban megtartott megújulásra. Úgy éreztem, Isten akaratát végzem, ha elmegyek az emberek otthonaiba, és beszélgetek velük, mint ahogyan Jézus is tette.

Ennek ellenére még mindig megvolt az a kívánságom, hogy földi paradicsomban éljek, és ne a mennyben. Ezután a következő bibliai részletet olvastam, ami reményt adott: „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik” (Máté 7:7, 8).

Házasság és család

A következő évben visszaköltöztem Indianába, hogy anyukával lakjak. Csupán 15 évesen férjnél voltam, és terhesen úton voltam Kalifornia déli része felé busszal. Nem ismertem jól férjem szüleit, de szerettem volna, ha befogadnak. Ők pünkösdisták voltak, és a férjem nővére beszélt nekem a nyelveken szólás ajándékáról. Így amikor egyik este elmentem velük az imádságukra, imádkoztam azért, hogy hadd szóljak nyelveken.

Az imádságon hirtelen furcsa érzés töltött el. Rángatózni kezdtem, a nyelvem pedig ellenőrizetlenül, összevissza kezdett beszélni. A prédikátor azt kiáltotta, hogy a szellem átjön rajtam, és megveregette a hátamat. Ezután mindenki megölelt, és elmondta, mennyire csodálatos, hogy Isten ilyen módon felhasznál engem. Én azonban összezavarodtam és megrémültem. Fogalmam sem volt róla, mit mondtam.

Nem sokkal ezután, amikor az első gyermekünkkel szülési fájdalmaim voltak, komplikációk adódtak. Az egyház pásztora azt mondta a férjemnek, hogy Isten megnöveli a szülési fájdalmaimat, mert ő nem keresztény. A férjem könnyes szemekkel jött be hozzám, és azt mondta, hogyha az nekem segít, akkor megkeresztelkedik. Elmondtam neki, egészen biztos vagyok abban, hogy Isten nem zsarolja az embereket, hogy őt szolgálják.

Otthagyom az egyházat

A lelkipásztor az egyik vasárnapi mise után adományokat kért a gyülekezettől. Mivel egy nemrég történt földrengés kárt okozott a templomon, javításokat kellett végezni rajta. Amikor a perselyt körbeadták, minden pénzemet beleraktam, ami nálam volt. Miután a lelkipásztor megszámolta a pénzt, nemhogy megköszönte volna, arra szólította fel a gyülekezetet, hogy nyissa ki a pénztárcáját és szívét e nemes ügy érdekében. Majd újra körbeadta a perselyt. Nem volt több pénzem, így nagy szégyenkezve, sietve adtam tovább a perselyt. A lelkipásztor újra gyorsan megszámolta a pénzt, és köszönet nélkül megint azt mondta, hogy ez egyszerűen nem elég. „Biztos, hogy senki sem megy el innen addig, amíg össze nem jön az a pénz, ami Isten munkájához kell” — mondta.

A férjem odakint várt, és tudtam, hogy elveszti a türelmét. Nem ő volt az egyetlen. Én is türelmetlenné váltam a lelkipásztor háládatlansága miatt. Így kisgyermekemmel a karomban, könnyes arccal, mindenki szeme láttára kisétáltam a templomból. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem keveredem egyházi ügyekbe. Bár nem mentem többé a templomba, továbbra is hittem Istenben. Még mindig olvastam a Bibliámat, és megpróbáltam jó feleség lenni.

Megismerem a Biblia igazságát

Miután megszületett a második gyermekünk, a barátaink, akik éppen Texasba költöztek, beszéltek a háztulajdonosukkal, hogy nekünk adja ki azt a házat, amelyben laktak. Amikor a barátnőm, Pat elment, azt mondta, hogy egy hölgy pénzzel tartozik neki, és el fogja ezt hozni. Pat megkért, hogy küldjem ezt el neki Texasba. Pár nappal később két hölgy kopogtatott az ajtón. Azt gondolván, hogy a pénzt hozták, azonnal behívtam őket. Elmagyaráztam nekik, hogy Pat elköltözött, de ő elmondta nekem, hogy el fognak hozzám jönni.

— Hát ez igazán kedves volt Pattől — mondta Charlene Perrin, az egyik hölgy. — Igazán nagyon élveztünk vele tanulmányozni.

— Mi? — kérdeztem. — Tanulmányozni? Önök biztosan tévednek.

Charlene elmagyarázta, hogy bibliatanulmányozást kezdtek Pattel. Miután megtudták, hogy Pat elköltözött, Charlene azt kérdezte tőlem, hogy szeretném-e tanulmányozni a Bibliát.

— Persze — válaszoltam magabiztosan. — Bármit megtanítok maguknak, amit csak tudni akarnak.

Büszke voltam a bibliaolvasásomra, és úgy éreztem, buzdítani tudom őket.

Charlene megmutatta nekem Az igazság, mely örök élethez vezet című könyvet, és elolvastuk a Zsoltárok 37:9-et: „az elvetemültek kivágattatnak; de a kik az Urat várják, öröklik a földet.” Megdöbbentem. A saját Bibliám azt írta, hogy az emberek fogják birtokolni a földet. Ezután egyszeriben sok kérdés tört fel belőlem. Charlene mosolygott, és ezt mondta: „Nyugalom! Egyszerre csak egy dologról beszéljünk.” Elmagyarázta a rendszeres, módszeres bibliatanulmányozás szükségességét. Azonnal meghívott a Királyság-terembe — így hívják Jehova Tanúi összejöveteli helyét.

Elmondtam Charlene-nek a persellyel kapcsolatos tapasztalatomat, és azt, hogy nem akarok visszamenni a templomba. Elolvasta nekem a Máté 10:8-at, ami így szól: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok.” Elmagyarázta, hogy Jehova Tanúi összejövetelein semmiféle persely sem megy körbe, és minden adomány önkéntes alapon történik. Azt is elmondta, hogy adományláda van a teremben, és azok az emberek, akik szeretnének, adományt tehetnek bele. Elhatároztam, hogy adok még egy lehetőséget a vallásnak.

A tanulmányozás közben megtudtam, miért éreztem magam olyan kényelmetlenül, amikor nyelveken szóltam a pünkösdista templomban. Istennek a különböző nyelveken való beszélés ajándéka a korai keresztényeknek volt megadva, hogy ez annak bizonyítékát adja, hogy rendelkeznek a szent szellemével. Ez a csodálatos ajándék azt a gyakorlati célt is szolgálta, hogy a Biblia igazságait elérhetővé tegyék a különböző országokban élő népek előtt, akik i. sz. 33 pünkösdjén összegyűltek (Cselekedetek 2:5–11). A Biblia azonban azt is megjegyzi, hogy a nyelveken szólás Istentől kapott ajándéka meg fog szűnni, s ez nyilvánvalóan az apostolok halála után következett be (1Korinthus 13:8). De azért, hogy megvakítsák az emberek elméjét, Sátán és démonai néhány embernél előidézik, hogy összefüggéstelenül, összevissza beszéljen, úgy hogy sokan elhiggyék, az ilyen emberek Isten szent szellemével rendelkeznek (2Korinthus 4:4).

A családtól jövő ellenállás

Hamarosan megértettem, mi Isten szándéka a földdel, és hogy nem szabad részét képeznem a gonosz világnak (János 17:16; 18:36). Azt is megtanultam, hogy minden szálat el kell vágnom, ami Nagy-Babilonhoz köt — ezt a jelképet a Biblia a hamis vallás világbirodalmára használja (Jelenések 18:2, 4). Amikor elmondtam apának, hogy ez alkalommal Jehova Tanújaként fogok megkeresztelkedni, kétségbeesett. Arra kért, hogy ne legyek Tanú. Ez volt az első alkalom, hogy sírni láttam. Vele együtt sírtam, mivel igazán nem akartam fájdalmat okozni neki. Tudtam azonban, hogy megtaláltam az igazságot, és sohasem tudnék hátat fordítani Jehovának.

Az egész családom ellenezte, hogy Jehova Tanúja legyek. Egy ideig nem mentem az összejövetelekre. Ez enyhítette a családtagjaim részéről jövő ellenállást, de boldogtalannak éreztem magam. Tudtam, hogy sohasem lesz addig békém, amíg nem végzem Jehova akaratát. Egyik nap az ebédszünetben beugrottam Charlene-hez, és elmondtam neki, hogy meg kell keresztelkednem. „Nem gondolod, hogy először újra el kell kezdened látogatni az összejöveteleket?” — kérdezte. Elmondtam neki azt az elhatározásomat, hogy most már semmi sem állhat közém és Jehova közé. 1973. szeptember 19-én megkeresztelkedtem.

Ez most már több mint 23 éve történt. Hálás vagyok, hogy azóta a családom tiszteletben tartja a döntésemet, és egyikőjük sem kényszerít arra, hogy hagyjam el az igazságot, melyet oly nagyon értékelek. A legidősebb lányom, Kim az egyetlen, aki eddig Tanú lett. Jehovának végzett lojális szolgálata a buzdítás erőteljes forrásává vált számomra az évek folyamán.

Emlékezetes találkozás

Amikor 1990-ben látogatóba mentem Coeburnbe, megkértem anyukámat, álljunk meg a Királyság-teremnél, hogy így megnézhessem, mikor kezdődnek az összejövetelek vasárnap. Amint felhajtottunk a kocsifeljáróra, azt mondta, hogy a vasúti síneken túl, pont a terem mögötti házban laktunk. Az a ház már rég leégett, és csupán egy téglakémény maradt meg belőle. „Te még akkor nem voltál több, mint egy három- vagy négyéves kislány” — mondta.

Vasárnap nagy szeretettel fogadtak a Királyság-teremben. Amint Stafford Jordannal beszélgettem, úgy mellékesen megemlítettem, hogy kisgyermekként abban a házban laktam, amely egykor a Királyság-terem mögött állt. Feszülten figyelt rám. „Emlékszem rád! — kiáltotta. — Egy kis kócos kislány voltál, körülbelül ilyen magas [kezével megmutatta, milyen magas voltam]. Ezen a területen munkálkodtunk, amikor a társam beszélgetést kezdett az édesapáddal. Megpróbáltalak lefoglalni, és a Paradicsomról beszéltem neked.”

Nem tudtam megszólalni. Elcsukló hangon mondtam el neki, hogyan kutattam a Biblia igazsága után. „Amikor még csak kisgyermek voltam, te vetetted el az igazság magjait a kicsi szívembe!” — mondtam. Ezután elmondta nekem, hogy a nagyapám ágán volt egy rokonom, Stephen Dingus, aki hűséges Tanú volt. A család sohasem beszélt nekem róla, mivel nagyon ellene voltak. „Igazán büszke volna rád!” — mondta Jordan testvér.

Amint a Jehova szervezetében eltöltött éveimre visszatekintek, valóban hálás vagyok azért a szeretetért és kedvességért, amit irántam mutattak. Igen, néha még mindig megesik, hogy amikor a Királyság-teremben vagyok, és látom, hogy a családok együtt szolgálják Jehovát, egy kicsit szomorú vagyok, mivel én gyakran egyedül vagyok ott. Azonban gyorsan arra gondolok, hogy Jehova velem van. Ő mindig is figyelt rám, és amikor a szívem kész volt befogadni az igazságot, melyet sok évvel ezelőtt egy kisgyermek fülébe mondtak, Isten megengedte, hogy ez kihajtson és virágba boruljon.

A következőt mondtam: „Köszönöm Jordan testvér, hogy időt szakítottál arra, hogy egy izgága kislánynak a Paradicsomról beszélj!” (Louise Lawson elmondása alapján.)

[Kép a 13. oldalon]

Stafford Jordannal, amikor 1990-ben újra találkoztam vele