Kutatásunk az igazságosság után

ANTONIO VILLA ELMONDÁSA ALAPJÁN

Az Alamo (egy erődítmény) valamennyi texasi védőjét — akiknek száma 200-nál is kevesebb volt — 1836-ban megölte egy mintegy 4000 férfiból álló mexikói hadsereg. Ezután az „Emlékezz az Alamóra” csatakiáltást használták a függetlenségért folytatott harc szításához, amelyet később, még ugyanabban az évben megnyertek. 1845-ben pedig az Egyesült Államok része lett az, ami egykor Mexikó része volt, így a mexikóiak ellenséges területen találták magukat. Az etnikai különbségek még mindig nem merültek feledésbe.

EZERKILENCSZÁZHARMINCHÉTBEN születtem, nem messze a texasi San Antoniótól, ahol az Alamo található. Azokban a napokban a vécék, a kutak és egyéb nyilvános helyiségek meg voltak jelölve, hogy „Csak fehéreknek”, valamint „Másoknak”. Hamar megtanultam, hogy a „Másoknak” minket, mexikói származásúakat foglal magában.

Amikor a mexikóiak és a fekete bőrűek filmet néztek a moziban, csak az erkélyen volt szabad ülniük, a fő nézőtéren nem. Sok étterem és üzlet nem szolgált ki mexikóiakat. Egyszer, amikor a feleségem, Velia a húgával belépett egy szépségszalonba, a tulajdonosokban még annyi tisztesség sem volt, hogy azt mondják: „Mi nem fogadunk mexikóiakat.” Egyszerűen csak az arcukba nevettek, míg Velia és a húga szégyenében távozott.

Időnként a fehér férfiak — általában ittas állapotban — mexikói nőket kerestek, akiket sokan úgy tekintettek, mintha természetüknél fogva erkölcstelenek lennének. Azt gondoltam: „Nem használnak velünk közösen egy vécét vagy egy kutat, de az ágyat »közösen használják« a mexikói nőkkel.” Ezek miatt az igazságtalanságok miatt eleinte bizonytalan, később pedig dacos lettem.

Gondok az egyházakkal

A vallási képmutatás miatt még inkább elkeseredtem. A fehéreknek, a fekete bőrűeknek és a mexikóiaknak egyaránt külön templomuk volt. Amikor katolikusként az elsőáldozásra készültem, a pap néhány előre keltezett borítékot nyújtott át, hogy adjam oda az édesapámnak. Minden héten vissza kellett adnunk egy borítékot, adománnyal együtt. Nem sokkal később a pap ezt mondta nekem: „Jobban tennéd, ha megmondanád az apukádnak, hogy azok a borítékok nem jutnak el ide.” Édesapám mérges szavai mély benyomást tettek rám: „Csak egy dolog érdekli őket — a pénz!”

Mindennaposak voltak az amiatti botrányok, hogy az igehirdetők megszöktették a gyülekezetükhöz tartozó nőket. Az effajta tapasztalatok hatására többször is ezt kellett mondanom: „A vallásnak csak két célja van — vagy az, hogy megszerezze a pénzedet, vagy az, hogy elvegye a nődet.” Így hát amikor Jehova Tanúi jöttek hozzánk, elutasítottam őket, mondván: „Ha szeretnék valamilyen vallást, majd keresek magamnak.”

Katonaság és házasság

1955-ben csatlakoztam az amerikai légierőhöz, ahol azt reméltem, hogy ha kimagaslok a munkámban, elnyerhetem azt a tiszteletet, amelyet addig nem adtak meg, mivel mexikói vagyok. Ennek szentelve magamat elismerésre találtam, és végül a minőségvizsgálattal bíztak meg. Ez magában foglalta, hogy a fegyveres szolgálatok egyéb osztályait nekem kellett kiértékelnem.

1959-ben feleségül vettem Veliát. Velia mindig is vallásos beállítottságú volt. Mégis csalódott a különféle egyházakban, amelyekbe járt. 1960-ban egyik nap, amikor nagyon lehangoltnak érezte magát, így imádkozott: „Kérlek Isten, ha létezel, tudasd velem. Szeretnélek megismerni.” Ugyanaznap egy Jehova Tanúja becsöngetett hozzánk a kaliforniai Petalumában lévő otthonunkba.

Azután viszont Veliának hamar megszakadt a kapcsolata a Tanúkkal, mert változás történt a katonai megbízatásomban. Csak 1966 után tudta felújítani velük a bibliatanulmányozását a texasi Seminoléban, miközben én Vietnamban voltam. A következő év elején Vietnamból hazatérve nem örültem, amikor azt állapítottam meg, hogy tanulmányozza a Bibliát a Tanúkkal.

Makacs ellenállásom

Úgy gondoltam, hogy Veliát megtéveszti a vallás, és csalódást okoz neki. Ezért beültem a tanulmányozásra, hallgattam, és kerestem a lehetőséget, hogy felfedjem a képmutatás leghalványabb jelét. Amikor a hölgy azt mondta, hogy a Tanúk politikailag semlegesek, közbeszóltam:

— A maga férje mit dolgozik?

— Gyapottermesztő — válaszolta.

— Ha! — vágtam vissza arrogánsan. — A katonai egyenruhák gyapotból készülnek. Tehát mégiscsak támogatják a háborús erőfeszítést!

Hangos és eszeveszett lettem.

Bár 1967 júniusában egy új katonai megbízatás miatt messzire kerültünk, az észak-dakotai Minotba, a Tanúk ott is kapcsolatba léptek Veliával, és felújították a vele folytatott bibliatanulmányozást. Gyerekes módon kezdtem ellenállni. Szándékosan a tanulmányozás órájában érkeztem meg, bevágtam az ajtókat, dobogva mentem fel a lépcsőn, hangosan ledobtam a csizmámat a padlóra, és többször lehúztam a vécét.

Velia halk szavú, engedelmes feleség volt, aki semmit sem tett az engedélyem nélkül. Bár húzódozva megengedtem neki, hogy tanulmányozza a Bibliát, tudta, hogy nagyobb nehézséget jelent majd az, hogy részt vegyen a Tanúk összejövetelein. Amikor ösztönözték ennek megtételére, mindig ezt válaszolta: „Jobb, ha nem. Nem akarom felzaklatni Tonyt.”

Egyik nap azonban Velia ezt olvasta a Bibliában: „ne szomorítsátok meg az Istennek Szent Szellemét” (Efézus 4:30, Vida fordítás).

— Ez mit jelent? — kérdezte.

A tanulmányozást vezető Tanú megmagyarázta:

— Hát, Isten szent szelleme ihlette a Biblia megírását. Ezért ha nem teszünk eleget annak, amit a Biblia mond, akkor megszomorítjuk Isten szent szellemét. Például néhányan nem járnak az összejövetelekre, noha tudják, hogy Isten Szava azt mondja, hogy járjanak (Zsidók 10:24, 25).

Velia alázatos szívének csak erre volt szüksége. Attól kezdve az ellenállásom dacára minden összejövetelre elment.

Ráförmedtem: „Hogy hagyhatod el a házat, amikor még nem készítetted oda az asztalra a vacsorámat?” Velia hamar megtanulta, hogy mindig melegen és készen álljon a vacsorám. Így hát más kifogásokat találtam: „Nem szeretsz se engem, se a gyerekeket. Itt hagysz minket azokért az összejövetelekért.” Vagy amikor támadtam a Tanúk hitnézeteit, és Velia szelíden próbálta megvédeni azokat, a bocona — ’nagyszájú’ — témámmal jöttem, tiszteletlen, engedetlen boconának nevezve őt.

Velia mégis részt vett az összejöveteleken, és gyakran sírva ment el otthonról az én szóbeli bántalmazásom miatt. Néhány alapelvet viszont betartottam. Sosem ütöttem meg a feleségemet, és még csak nem is gondoltam arra, hogy új hite miatt elhagyjam. De igencsak aggódtam, hogy azokon az összejöveteleken valamilyen jóképű fickó esetleg érdeklődik iránta. Még mindig azt gondoltam, hogy ha vallásról van szó, akkor „vagy a pénz, vagy a nő”. Sokszor panaszkodtam, miközben Velia öltözködött az összejövetelre: „Valaki másnak hogy kicsinosítod magad. Nekem bezzeg sosem!” Ezért amikor először úgy döntöttem, hogy elmegyek az egyik összejövetelre, ezt mondtam: „Elmegyek — de csak azért, hogy szemmel tartsalak!”

A valódi indítékom azonban az volt, hogy találjak valamit, ami a Tanúk ellen szól. Az első összejövetelek egyikén, amelyiken részt vettem, előadást tartottak arról, hogy ’csak az Úrban’ kössenek házasságot (1Korinthus 7:39). Amikor hazaértünk, keserűen így siránkoztam: „Látod! Ők is ugyanolyanok, mint mindenki más — előítélettel vannak azok iránt, akik nem az ő hitükhöz tartoznak.” Velia szelíden megjegyezte: „De ezt nem ők mondják, hanem a Biblia.” Rögtön szembehelyezkedtem vele, ököllel ütve a falat, s közben ezt kiabálva: „Megint bocona vagy!” Tulajdonképpen azért voltam bosszús, mert tudtam, hogy igaza van.

Továbbra is részt vettem az összejöveteleken, és olvastam a Tanúk irodalmát, de azzal az indítékkal, hogy hibát találjak benne. Sőt, kezdtem hozzászólni az összejöveteleken — de csak azért, hogy megmutassam az embereknek, hogy nem vagyok „buta mexikói”.

Kielégítődik az igazságosság utáni kutatásom

1971-ben a katonai pályafutásom révén Arkansasba kerültünk. Továbbra is részt vettem az összejöveteleken Veliával, aki 1969 decemberében Jehovának tett önátadása jelképeként megkeresztelkedett. Már nem szálltam szembe vele, de nem is engedtem, hogy tanulmányozzák velem a Bibliát. A bibliai irodalom olvasása révén ismeretem mérhetetlenül gyarapodott. Ám mindez a fejemben lévő ismeret volt — annak a vágyamnak az eredménye, hogy mindenben, amit csak csináltam, a legjobb legyek. Lassanként azonban a szívemre is kezdett hatást gyakorolni a Jehova Tanúival való kapcsolat.

Például észrevettem, hogy a gyülekezeti összejöveteleken a fekete bőrűek is részt vesznek a tanításban. De először azt mondtam magamban: „Aha, de csak zárt ajtók mögött teszik.” Viszont amikor részt vettünk egy kongresszuson egy nagy baseball-stadionban, megdöbbenve láttam, hogy a fekete bőrűeknek ott is van programrészük. El kellett hát ismernem, hogy a Tanúk között nincs megkülönböztetés. Valódi igazságosságot gyakorolnak.

Azt is kezdtem tisztán látni, hogy Jehova Tanúi valódi szeretettel vannak egymás iránt (János 13:34, 35). És amikor együtt dolgoztam velük a Királyság-termük építésén, láthattam, hogy ők is csak átlagos emberek. Láttam, hogy elfáradtak, hibákat követtek el, sőt még rövid szóváltás is támadt köztük, amikor a dolgok rosszul sültek el. Ezek miatt a tökéletlenségek miatt nem távolodtam el, hanem inkább kezdtem nagyobb biztonságban érezni magam közöttük. Talán felismertem, hogy a sok hibám ellenére nem vagyok reménytelen eset.

Végre elérte a szívemet

Először akkor vettem észre, hogy kialakulóban van a kapcsolatom Jehovával, amikor 1973-ban Az Őrtorony elmagyarázta, hogy a dohányzás ’testi tisztátalanság’, és kiközösítéssel járó bűnt jelent (2Korinthus 7:1). Akkoriban egy-két doboz cigarettát szívtam el naponta. Sokszor próbáltam már leszokni, de nem sikerült. Ekkor azonban minden alkalommal, amikor késztetést éreztem a dohányzásra, halkan imádkoztam Jehova segítségéért, hogy le tudjak szokni erről a szennyes szokásról. Mindenki legnagyobb meglepetésére soha többet nem dohányoztam.

A katonaságtól való nyugdíjaztatásom 1975. július 1-jén volt esedékes. Rájöttem, hogy ha azt szeretném tenni, amit a Biblia tanít, át kell adnom az életemet Jehovának. Soha nem folytattam személyes bibliatanulmányozást, így hát eléggé megdöbbentek a gyülekezeti vének, amikor 1975 júniusában megmondtam nekik, hogy mihelyt véget ér a katonai pályafutásom, meg szeretnék keresztelkedni. Elmagyarázták, hogy először teljesítenem kell Jézus parancsát, vagyis részt kell vennem a prédikálómunkában (Máté 28:19, 20). Ezt július első szombatján meg is tettem. Ugyanaznap találkoztam az egyik vénnel, és válaszoltam azokra a kérdésekre, amelyeket a keresztelkedésre jelöltektől elvárnak. Három héttel később megkeresztelkedtem.

Amikor három gyermekünk — Vito, Venelda és Veronica — látta, hogy megkeresztelkedtem, gyors szellemi előrehaladást kezdtek elérni. A következő két éven belül a két legidősebb megkeresztelkedett, melyet négy évvel később követett a legfiatalabb gyermekünk. Amikor olyan férfiakkal beszélgetek, akik ismerik a bibliai igazságot, de semmit sem tesznek érte, gyakran elmondom nekik, milyen következményekkel jár az, ha nem cselekednek. Elmondom nekik, hogy bár lehet, hogy a gyermekeik nem mondják ki, de azt gondolják: „Ha az igazság nem elég fontos apunak, akkor nekem sem az.”

Teljes idejű szolgálatot folytatok

Az arkansasi Marshallban egész családunk elkezdte a teljes idejű szolgálatot mint úttörő. Veliával 1979-ben kezdtük el, a gyermekeink pedig a rá következő években csatlakoztak hozzánk, ahogy egymás után befejezték a középiskolát.

Az 1980-as évek elején beszámolókat hallottunk a dél-amerikai Ecuadorban élő emberek bibliai ismeret iránti szomjúságáról, és célul tűztük ki, hogy odaköltözünk. 1989-re a gyermekeink felnőttek, és gondoskodni tudtak magukról. Ezért abban az évben rövid látogatást tettünk Ecuadorba, hogy ’kikémleljük a földet’. (Vö. 4Mózes 13:2, 3.)

1990 áprilisában érkeztünk meg Ecuadorba, új otthonunkba. Mivel korlátozott anyagi eszközök álltak rendelkezésünkre — az én katonai nyugdíjamból éltünk —, gondosan be kellett osztanunk a pénzünket. Ám a teljes idejű szolgálatnak ezen a szellemileg termékeny területen nyújtott örömei jóval többet nyomtak a latban, mint bármilyen anyagi áldozat. Először a Manta nevű kikötővárosban munkálkodtunk, ahol külön-külön körülbelül 10-12 heti bibliatanulmányozást vezettünk. Azután 1992-ben feleségem kíséretében utazószolgaként kezdtem szolgálni. Minden héten más-más gyülekezetet látogatunk meg.

Amikor az igazságosság teljesen megvalósul

Visszatekintve Veliával látjuk, hogy azok az igazságtalanságok, amelyeket akkor tapasztaltunk, amikor felnövekedtünk, most segítenek a szolgálatunkban. Különösen ügyelünk arra, hogy soha ne nézzünk le senkit, aki esetleg szegényebb vagy kevésbé művelt, mint mi, vagy aki olyan etnikai hátterű, amely eltér a miénktől. Azt is látjuk, hogy sok keresztény testvérünk és testvérnőnk súlyosabb társadalmi igazságtalanságokat tapasztal, mint amilyeneket mi tapasztaltunk. Mégsem panaszkodnak. Szemüket Isten eljövendő Királyságára szegezik, és mi is megtanultuk, hogy ezt tegyük. Azóta már rég abbahagytuk a próbálkozást, hogy igazságosságot találjunk ebben a rendszerben; inkább azzal töltjük napjainkat, hogy az embereknek rámutatunk, mi az egyetlen valódi megoldás az igazságtalanságra: Isten Királysága (Máté 24:14).

Azt is megtanultuk, hogy azoknak, akik közülünk nagyon érzékenyek az igazságtalanságra, óvatosnak kell lenniük, nehogy tökéletes igazságosságot várjanak el Isten népétől. Ez azért van, mert mindannyian tökéletlenek vagyunk, és hajlamosak vagyunk rosszat cselekedni (Róma 7:18–20). Mégis őszintén állíthatjuk, hogy a testvérek szeretetteljes, többnemzetiségű társaságára találtunk, akik legjobb képességeik szerint igyekeznek azt tenni, ami jó. Reméljük, hogy Isten népével együtt, amely mindenütt megtalálható, bejutunk Isten új világába, amelyben igazságosság lakozik (2Péter 3:13).

[Oldalidézet a 20. oldalon]

Rögtön szembehelyezkedtem vele, ököllel ütve a falat

[Kép a 21. oldalon]

Veliával, amikor csatlakoztam a légierőhöz

[Kép a 23. oldalon]

Veliával 1996-ban