Megosztottak a tudósok?

„BÁR nem kellene elvetnünk azt a nézetet, hogy a tudomány kutat a világról szóló igazság után, mégis gondolnunk kellene azokra a pszichológiai és társadalmi tényezőkre, melyek gyakran szemben állnak ezzel a kutatással.” Így írt Tony Morton a „Harcban az irányzatok: a tudósok indítékai és módszerei” című értekezésében. Igen, úgy tűnik, hogy a hírnév, az anyagi nyereség vagy néha még a politikai szemléletmódok is hatással vannak a tudósok fölfedezéseire.

Lord Jessel már 1873-ban kifejezte aggodalmát az ilyen hatások perekben játszott szerepéről, amikor ezt mondta: „A szakértői vélemény . . . olyan személyek véleménye, akik van, hogy ebből élnek, de minden esetben honorálják véleményüket . . . Most hát természetes, hogy bár talán becsületes gondolkodású, mégis részrehajló abban, hogy támogassa az őt alkalmazó személyt, s így sok ilyen részrehajlást figyelünk meg.”

Vegyük például a törvényszéki tudományt. Egy fellebbviteli bíróság hangsúlyozta, hogy a törvényszéki tudósok valaminek a hívévé válhatnak. A Search című folyóirat megjegyzi: „Maga a tény, hogy a rendőrség keresi a segítségüket, már önmagában véve kapcsolatot teremthet a rendőrség és a törvényszéki tudósok között . . . A kormány által alkalmazott törvényszéki tudósok talán kezdik úgy tekinteni, hogy feladatuk a rendőrség segítése.” A folyóirat felhozza példának az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) nagy-britanniai robbantásos eseteit — a Maguire-esetet (1989) és a Ward-esetet (1974) — mint „meggyőző bizonyítékot, hogy néhány nagy tapasztalatú és egyébként jó hírnevű tudós kész arra, hogy elhagyja a tudományos semlegességet, s azt tekintse felelősségének, hogy segítse a vádat”.

Egy másik kiemelkedő példa Lindy Chamberlain esete Ausztráliában (1981—1982), amely a Kiáltás a sötétben című film alapjául szolgált. A bizonyíték, melyet a törvényszéki szakértők terjesztettek elő, láthatóan Chamberlain asszony ellen befolyásolta az ítéletet, akit azzal vádoltak, hogy megölte kisbabáját, Azariát. Noha azt állította, hogy egy dingó (vadkutya) ölte meg a gyermeket, mégis elítélték, és bebörtönözték. Évekkel később, amikor megtalálták a kisbaba piszkos, véres kabátját, a korábbi bizonyíték nem állta meg a helyét az alapos vizsgálat alatt. Ennek következtében Lindyt szabadon bocsátották, ítéletét megsemmisítették, és kártérítést fizettek neki az igazságtalan ítéletért.

Amikor tudósok vitatkoznak tudósokkal, a vita még elkeseredettebbé válhat. Néhány évtizeddel ezelőtt belekerült a világ híreibe, hogy dr. William McBride kihívást intézett a talidomid gyógyszer gyártói ellen. Amikor azt sugallta, hogy ez a gyógyszer — amelyet a terhesség alatti reggeli rosszullét enyhítésére hoztak forgalomba — súlyos testi fogyatékosságokat okoz a még meg nem született gyermekeknek, ez az orvos egy csapásra hős lett. Évekkel később azonban, mialatt más feladaton dolgozott, egy orvos újságíróhoz fordult, adathamisítással vádolva őt. McBride-ot bűnösnek találták tudományos csalásban és szakmai etikába ütköző cselekedetben. Ausztráliában törölték az orvosi névsorból.

Tudományos viták

Egy most folyó vita, hogy az elektromágneses mezők károsak-e az emberek és az állatok egészségére vagy sem. Néhány bizonyíték azt sugallja, hogy nagymértékű a környezetünk elektromágneses szennyezettsége, melynek forrása a nagyfeszültségű elektromos vezetéktől a személyi számítógépig és az otthonodban található mikrohullámú sütőig terjed. Néhányan még azt is állítják, hogy az évek során a mobiltelefon károsíthatja az ember agyát. Mások pedig rámutatnak tudományos tanulmányokra, amelyek azt sejtetik, hogy az elektromágneses sugárzás rákot és halált okozhat. Erre egy példaként a The Australian című újság így tudósít: „Beperelték az angol elektromos műveket egy fiú halála miatt, akiben állítólag rák fejlődött ki, mivel magasfeszültségű elektromos vezeték közelében aludt.” Egy melbourne-i foglalkozásterápiai tanácsadó, dr. Bruce Hocking úgy véli, hogy „azoknál a gyermekeknél, akik Sydney fő televíziótornyaitól nagyjából négy kilométeren belül laknak, több mint kétszer akkora a leukémia aránya, mint azoknál, akik kívül élnek a négy kilométeres hatókörön”.

Míg a környezettel foglalkozó szakemberek támogatják az effajta állításokat, addig a nagy monopóliumok és a kereskedelmi érdekeltségek dollármilliárdokat veszthetnek el amiatt, amit „alaptalan rémületet keltő kampánynak” neveznek. Tehát ellentámadásba lendülnek, s támogatást kapnak a tudományos körök más szektoraitól.

Azután ott van a kémiai szennyezésről folyó vita. Néhányan úgy jellemzik a dioxint, mint a „leginkább mérgező szert, amelyet az ember létrehozott”. Ezt a szert, amelyet Michael Fumento úgy jellemzett, mint „csupán egy elkerülhetetlen melléktermék bizonyos gyomirtó szerek előállításakor” (Science Under Siege), egyesek az „Agent Orangea kulcsfontosságú alkotórészének” nevezik. Ez a szer a vietnami háborút követően volt a leghíresebb. Nagyobb jogi csatározások folytak a háborús veteránok és a vegyi gyárak között, s mindkét csoportnak megvoltak a maguk egymásnak ellentmondó tudományos szakértői.

Hasonlóképpen a nyilvánosság nagy érdeklődése övezi az olyan környezettel kapcsolatos kérdéseket, mint a globális fölmelegedés, az üvegházhatás és az ózonréteg elvékonyodása. Az antarktiszi környezettel kapcsolatos félelmeket illetően a The Canberra Times című újság így tudósít: „Az Egyesült Államok Anvers-szigeten lévő Palmer Station nevű tudományos kutatóállomás tudósai által végzett kutatás kimutatta, hogy a magas ultraibolya sugárzás károkat okoz az alsóbbrendű életformáknál, például a plantonoknál és a puhatestű állatoknál, s az is lehet, hogy följebb hatol a táplálékláncon.” De sok más tudományos tanulmány úgy tűnik, hogy megcáfolja az efféle véleményt, s eloszlatja az ózon elvékonyodásával és a globális fölmelegedéssel kapcsolatos félelmeket.

Kinek van tehát igaza? Úgy látszik, hogy minden állítást, illetve érvet igazolni vagy cáfolni tudnak a tudományos szakértők. „A tudományos igazságot legalább annyira meghatározza a kor társadalmi légköre, mint az, amit csak az észérvek és a logika diktál” — jelenti ki a Paradigms Lost című könyv. Michael Fumento ezekkel a szavakkal összegzi a dioxinnal kapcsolatos kérdést: „Attól függően, kit hallgatunk meg, vagy a mérgezésnek vagyunk a lehetséges áldozatai, vagy a teljes félretájékoztatásnak.”

Néhány jól ismert, tudománnyal összefüggő katasztrófát azonban nem lehet kimagyarázni. A tudománynak számot kell adnia ezekért.

„Tragédia, amely óriási fájdalommal jár”

Albert Einstein egyik művének, melyet 1948. augusztus 29-én adtak ki, az „Üzenet a gondolkodóknak” című fejezetében elgondolkodott a tudomány kevésbé elragadó pillanatain, amikor kijelentette: „Fájdalmas tapasztalatokon keresztül megtanultuk, hogy a racionalista gondolkodás nem elég a társadalmi életünk nehézségeinek a megoldásához. A mélyreható kutatások és a beható tudományos munka gyakran tragikus következményekkel járt az emberiség számára . . . eszközöket készített, hogy tömegesen pusztítsa el saját magát. Ez tényleg tragédia, amely óriási fájdalommal jár!”

Az Associated Press egyik nem régi sajtóközleményében ez olvasható: „Nagy-Britannia beismeri, hogy sugárkísérleteket hajtott végre embereken.” Az angol honvédelmi minisztérium megerősítette, hogy a kormány csaknem 40 évig végzett embereken sugárkísérleteket. Ezen kísérletek egyike magában foglalta egy atombomba kipróbálását Maralingában (Dél-Ausztrália) az 1950-es évek közepén.

A Maralinga név az őslakosok ’mennydörgés’ jelentésű szavából származik, s ez az elszigetelt terület tökéletes helyet nyújtott Nagy-Britanniának, hogy végrehajtsa tudományos kísérleteit. Az első robbantás után érezhető volt az eufórikus öröm a siker miatt. Az egyik melbourne-i újság tudósítása így hangzott: „Amint a [radioaktív] felhők eloszlottak, a teherautók és terepjárók konvoja elvitte az angol, kanadai, ausztráliai, valamint új-zélandi katonákat, akik a robbanás pontjától mindössze nyolc kilométernyi távolságból, fedezékből nézték a robbantást. Minden arcon mosoly ragyogott. Olyanok voltak, mint akik piknikből térnek vissza.”

A brit Daily Express című újság tudományos tudósítója, Chapman Pincher még egy dalt is szerzett, amelynek „Vágyódás a gombafelhő után” volt a címe. Ehhez hozzájött az egyik miniszter biztosítéka, aki azt mondta, hogy a kísérlet teljesen a tervek szerint ment, és senkire sem leselkedik sugárveszély Ausztráliában. Évekkel később azonban a mosoly lehervadt azoknak az arcáról, akik haldokoltak attól, hogy ki voltak téve a sugárzásnak, s ezt követte a kártérítési igények lavinája. Most már senki sem vágyódott a gombafelhő után! Maralinga még mindig olyan terület, amely korlátozás alatt áll a sugárszennyezés következtében.

Az Egyesült Államok tapasztalata a nevadai atombomba-kísérletekkel látszólag szinte ugyanez. Néhányan úgy érzik, hogy itt politikai kérdésről van szó, s nem tudományos baklövésről. Robert Oppenheimer — akit megbíztak az első amerikai atombomba készítésének a vezetésével Los Alamosban (Új-Mexikó) — ezt mondta: „Nem a tudós felelőssége eldönteni, hogy használni kellene-e a hidrogénbombát. A felelősség az amerikai nép vállán nyugszik és a választott képviselőikén.”

Egy másfajta tragédia

A II. világháború után a gyógyászatban bevett szokássá vált a vér használata. A tudomány életmentőként üdvözölte, s használatát biztonságosnak jelentette ki. De az AIDS megjelenése kizökkentette az orvostudomány világát az önelégültségéből. Hirtelen az állítólagos életmentő folyadék néhány ember számára gyilkossá változott. Egy nagyobb sydneyi (Ausztrália) kórház egyik igazgatója ezt mondta az Ébredjetek!-nek: „Évtizedek óta olyan anyagot használunk transzfúzióra, amelyről keveset tudunk. Néhány betegséget, amelyet hordozott, még nem is ismertünk. Hogy mi más kerül még át a transzfúzió során, még mindig nem tudjuk, mivel nem tudunk megvizsgálni valamit, amit nem ismerünk.”

Egy különösen tragikus eset azzal volt kapcsolatban, hogy növekedési hormont használtak a meddő nők kezelésében. Az életben nagyobb beteljesülést keresve azáltal, hogy gyermeket szülnek, ezek az asszonyok üdvösnek tekintették ezt a kezelést. Évekkel később néhányan közülük rejtélyes módon meghaltak az idegrendszeri elváltozással járó Creutzfeldt—Jakob-kórtól (CJD). Azok a gyermekek is kezdtek meghalni, akiket fejlődési rendellenesség miatt kezeltek ugyanezzel a hormonnal. A kutatók rájöttek, hogy a tudósok halott emberek agyalapi mirigyéből nyerték a hormont. Néhány holttest nyilvánvalóan hordozta a CJD-vírust, és a hormon egy része fertőzötté vált. Még tragikusabb az a tény, hogy néhány asszony, akit a hormonnal kezeltek, véradó lett, mielőtt a CJD tünetei jelentkeztek. Vannak félelmek, hogy a vírus talán most a vérkészletekben van, mivel nincs rá mód, hogy kiszűrjék.

Minden tudományos dologban van némi kockázat. Így hát nem csoda, hogy amint a The Unnatural Nature of Science című könyv kijelenti, a tudományt „csodálattal vegyes félelemmel tekintik, reménnyel és kétségbeeséssel; egyrészt úgy tekintik, mint amely a modern ipari társadalom sok bajának a forrása, másrészt úgy, mint azt a forrást, amelyből ezeknek a bajoknak az orvoslása származik majd”.

De hogyan tudjuk a lehető legkisebbre csökkenteni a személyes kockázatot? Hogyan őrizhetjük meg a kiegyensúlyozott nézőpontot a tudományról? A következő cikk hasznosnak bizonyul majd.

[Lábjegyzet]

[Oldalidézet a 6. oldalon]

Az egyik miniszter azt mondta, hogy nem lesz sugárveszély

[Oldalidézet a 7. oldalon]

A maralingai kísérleti helyszín sugárszennyezett

[Kép a 8. oldalon]

„Nem a tudós felelőssége eldönteni, hogy használni kellene-e a hidrogénbombát” (Robert Oppenheimer atomtudós).

[Forrásjelzés]

Hulton-Deutsch Collection/Corbis

[Kép a 9. oldalon]

„Fájdalmas tapasztalatokon keresztül megtanultuk, hogy a racionalista gondolkodás nem elég a társadalmi életünk nehézségeinek a megoldásához” (Albert Einstein fizikus).

[Forrásjelzés]

U.S. National Archives-fotó

[Kép forrásának jelzése az 5. oldalon]

Richard T. Nowitz/Corbis

[Kép forrásának jelzése a 8., 9. oldalon]

USAF-fotó