Küzdelmünk a prédikáláshoz való jogért
Grace Marsh elmondása alapján
Néhány évvel ezelőtt Newton professzor asszony, aki akkoriban a montgomeryi (Alabama) Huntingdon Főiskola munkatársa volt, meginterjúvolt azokról a dolgokról, melyek több mint 50 évvel ezelőtt történtek. 1946-ban az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága ítéletet hozott egy perben, mely érintette szolgálati tevékenységemet mint Jehova Tanújáét. Newton professzor asszony érdeklődése a történtek iránt sok emléket felelevenített bennem. Hadd kezdjem a gyermekkorommal!
RANDOLPHBAN (Alabama, USA) születtem 1906-ban, s már dédapám is Bibliakutató volt, ahogy Jehova Tanúit akkoriban ismerték. Dédapám, Lewis Waldrop és nagyapám, Sim Waldrop az 1800-as évek végén keresztelkedtek meg Bibliakutatókként.
Sim Waldrop fia, Joseph volt az apám. Joseph nagy hatással volt egy Belle nevű lányra azzal, hogy adott neki egy füzetet, mely leleplezte az egyház pokoltűzzel kapcsolatos tanítását. Belle annyira örült annak, amit olvasott, hogy apjának is megmutatta a füzetet, akinek szintén felkeltette a kíváncsiságát. Később Joseph elvette Belle-t, s hat gyermekük született. Én voltam a második gyermek.
Apa minden este egybegyűjtötte a családot a kandalló köré, s hangosan olvasott a Bibliából, valamint Az Őrtorony folyóiratból. Amikor befejezte az olvasást, mindannyian letérdeltünk, s apa szívből jövő imát mondott. Minden héten több kilométert utaztunk lovas kocsin Sim nagyapa otthonába, hogy összejöjjünk a többi Bibliakutatóval.
Az iskolában osztálytársaink gyakran russellistáknak szólítva gúnyoltak minket. Ez nem volt olyan sértő, mint amilyennek szánták, mivel nagyra becsültem Charles Taze Russellt, a Watch Tower Bible and Tract Society első elnökét. Valójában mennyire felvillanyozott, amikor láthattam egy birminghami (Alabama) kongresszuson 1914-ben! Még mindig emlékezetembe tudom idézni, ahogy ott állt az emelvényen, és magyarázatokat fűzött „A teremtés története képekben” című filmelőadáshoz.
Családunk 1920-ban egy Robertsdale nevű kisvárosba költözött, mely Mobile-tól (Alabama) keletre van. Öt évvel később férjhez mentem Herbert Marshhoz. Herberttel Chicagóba (Illinois) költöztünk, ahol nem sokkal később megszületett fiunk, Joseph Harold. Sajnos eltávolodtam gyermekkori vallásomtól, de azért még mindig a szívemben volt.
Kiállok a bibliai igazság mellett
Egy nap, 1930-ban észbe kaptam, amikor láttam, hogy házunk tulajdonosa erőszakosan lelökött egy Bibliakutatót a lépcsőn. Dühbe gurultam, s beszéltem a házunk tulajdonosával a viselkedéséről. Tudatta velem, hogy ha meghívom azt a férfit a lakásunkba, férjemmel nem lakhatunk ott többé. Mondanom sem kell, rögtön behívtam a Bibliakutatót egy teára.
Következő vasárnap férjemmel jelen voltunk a Bibliakutatók összejövetelén, s örültünk, hogy találkozhattunk Joseph F. Rutherforddal, aki Russell halála után lett a Watch Tower Society elnöke. Rutherford történetesen éppen Chicagóba látogatott akkor. Ezek az események arra késztettek, hogy újra tevékennyé váljak a keresztény szolgálatban. Nem sokkal ezután visszaköltöztünk Robertsdale-be (Alabama).
Egy kongresszuson, melyet Columbusban (Ohio) tartottak 1937-ben, elhatároztam, hogy úttörő leszek, ahogy Jehova Tanúi teljes idejű szolgáit nevezik. Idővel férjem, Herbert megkeresztelkedett, s hamarosan elnöklőfelvigyázóként kezdett szolgálni a Robertsdale-i Gyülekezetben. Fiunk, Harold gyakran volt társam a házról házra végzett szolgálatban.
1941-ben meghívást kaptam, hogy különleges úttörőként szolgáljak Brookhavenben (Mississippi). Violet Babin, egy New Orleans-i testvérnő volt a társam. Vállaltuk a feladatot — magunkkal vittük lakókocsinkat és gyermekeinket, hogy Brookhavenben telepedjünk le. Úgy volt, hogy mindkettőnk férje később csatlakozik hozzánk.
Eleinte sikereket értünk el szolgálatunkban, s Violet lánya, valamint Harold jól tanultak az iskolában. A japánok Pearl Harbor ellen intézett, 1941. decemberi bombatámadása, és az Egyesült Államok hadüzenete után azonban drámaian megváltozott a munkánkra való reagálás. Az emberekben élt a túlzott hazaszeretet szelleme, s az összeesküvéstől való félelem. Politikai semlegességünk miatt gyanakodtak ránk, s még azzal is megvádoltak, hogy német kémek vagyunk.
Haroldot kizárták az iskolából, mivel nem volt hajlandó részt venni a zászlós szertartáson. Tanára elmondta nekem, hogy Harold értelmes, jó modorú, de az igazgató úgy érezte, hogy rossz példa, mivel nem tisztelgett a zászlónak. A tanfelügyelő annyira fel volt háborodva az igazgató és az iskolaszék döntése miatt, melyet ebben a kérdésben hozott, hogy lemondott, s felajánlotta, hogy fizet azért, hogy Haroldot magániskolába küldjük!
Mindennap kaptunk fenyegetéseket, hogy a csőcselék megtámad minket. Egyszer a rendőrség emberei ellökdöstek minket egy asszony kapujától, szétzúzták gramofonunkat egy fán, összetörték lemezeinket, melyeken bibliai előadások voltak, darabokra szaggatták Bibliáinkat és irodalmunkat, végül pedig minden elkobzott dolgot meggyújtottak. Azt mondták, hogy sötétedés előtt hagyjuk el a várost, ellenkező esetben a csőcselék fog minket elkergetni. Védelmet kérve hamarjában leveleket írtunk a város tisztviselőinek, s átnyújtottuk nekik. De nem voltak hajlandók semmiféle védelemről gondoskodni. Még a Szövetségi Nyomozó Irodát is felhívtam Jacksonban (Mississippi), és segítséget kértem. Ők is azt tanácsolták, hogy hagyjuk el a várost.
Azon az éjszakán csaknem száz dühös ember vette körül lakókocsinkat. Mi meg, két nő, egyedül voltunk gyermekeinkkel. Bezártuk az ajtókat, eloltottuk a villanyokat, s buzgón imádkoztunk Jehovához. Végül eloszlott a tömeg, anélkül hogy bántott volna minket.
Ezek miatt az események miatt Herbert úgy döntött, hogy azonnal csatlakozik hozzánk Brookhavenben. Haroldot visszavittük nagyszüleihez Robertsdale-be, ahol a helyi iskola igazgatója biztosított minket, hogy oktatásban részesítik. Mire visszatértünk Brookhavenbe, a lakókocsit megrongálták, s az egyik belső falra felszögelték a letartóztatásunkra szóló parancsot. Ezen ellenállás dacára szilárdan álltunk, s folytattuk szolgálatunkat.
Letartóztatás és rossz bánásmód
1942 februárjában Herbertet és engem letartóztattak, miközben bibliatanulmányozást folytattunk egy szegényes, kicsiny házban. A házigazda annyira mérges volt a bánásmód miatt, amelyben részesültünk, hogy a falon lévő puskájáért nyúlt, s megfenyegette a rendőrt, hogy lelövi! Törvénysértéssel vádoltak, s a másnap tartott tárgyaláson bűnösnek találtak minket.
Egy mocskos, hideg cellába raktak minket 11 napra. Míg ott voltunk, a helyi baptista lelkipásztor meglátogatott minket, s arról biztosított, hogy ha hajlandóak vagyunk elhagyni a várost, akkor arra használja a befolyását, hogy szabadon bocsássanak. Ezt furcsának találtuk, mivel elsősorban az ő befolyása juttatott oda.
Korábban cellánk egyik sarkát használták vécéként. A helyet ellepték az ágyi poloskák. Az ételt mosatlan, piszkos bádogedényben tálalták. E körülmények következtében tüdőgyulladást kaptam. Orvost hívtak, hogy vizsgáljon meg, s elengedtek minket. Azon az éjszakán a csőcselék megjelent a lakókocsinknál, ezért hazamentünk Robertsdale-be, hogy ott várjuk meg a tárgyalásunkat.
A tárgyalás
Az állam minden részéről baptisták jöttek Brookhavenbe a tárgyalásunkra, hogy támogassák a baptista lelkipásztort, aki felelős volt a letartóztatásunkért. Ez arra indított, hogy írjak egy levelet a sógoromnak, Oscar Skooglundnek, aki rendíthetetlen baptista diakónus volt. Ez egy nem túl tapintatos, érzelmektől túlfűtött levél volt. De a bánásmód, melyben részem volt, s az, amit írtam, minden bizonnyal jó irányba befolyásolta Oscart, mert rövid időn belül Jehova buzgó tanúja lett.
Ügyvédeink — G. C. Clark és Victor Blackwell, akik szintén Jehova Tanúi voltak — meg voltak győződve arról, hogy nem lehet pártatlan tárgyalásunk Brookhavenben. Ezért úgy döntöttek, hogy tiltakozással megszüntettetik a tárgyalást a bíróságon. Valahányszor a vádemelő kinyitotta a száját, az egyik ügyvédünk tiltakozott. Legalább 50-szer tiltakoztak. Végül a bíró elejtett minden vádat.
Új prédikálómegbízatás
Miután kipihentem magam és felépültem, újrakezdtem az úttörőszolgálatot fiammal, Harolddal. 1943-ban az otthonunkhoz közelebbi Whistlerbe és Chickasaw-ba kaptuk megbízatásunkat; ezek a kis közösségek közel vannak Mobile-hoz (Alabama). Azt gondoltam, hogy ezek az új területek kevésbé lesznek veszélyesek, mivel az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága éppen akkor hozott számos, Jehova Tanúi számára kedvező határozatot, s kezdett jobbá válni a nyilvánosság magatartása a munkánk iránt.
Hamarosan lett egy Bibliakutatókból álló csoportunk Whistlerben, és saját összejöveteli helyre volt szükségünk. Mindenki, aki egy szöget is be tudott verni, ott dolgozott kis Királyság-termünk építkezésén, s első összejövetelünkön 16-an voltunk jelen. Chickasaw-ban azonban más volt a helyzet, mivel ez egy nagy cég befolyása alatt álló város volt — a Gulf Shipbuilding Corporation tartotta a kezében. Üzleti negyedével, postahivatalával és bevásárlóközpontjával mégis ugyanolyannak látszott, mint bármely más kisváros.
Egyik nap, 1943 decemberében úttörőtársammal, Aileen Stephensszel a Biblián alapuló folyóirataink legújabb példányait ajánlottuk fel a járókelőknek Chickasaw-ban, amikor Chatham seriffhelyettes azt mondta nekünk, hogy nincs jogunk prédikálni, mivel magánterületen vagyunk. Elmagyaráztuk neki, hogy nem házalók vagyunk, s hogy munkánk vallási jellegű, és védi az Amerikai Egyesült Államok Első Alkotmánymódosítása.
További letartóztatások és bebörtönzések
A következő héten Aileen és én találkoztunk E. B. Peeblesszel, a Gulf Shipbuilding alelnökével, s elmagyaráztuk vallásos tevékenységünk jelentőségét. Figyelmeztetett minket, hogy Jehova Tanúi tevékenysége nem engedélyezett Chickasaw-ban. Elmagyaráztuk, hogy az emberek örömmel fogadtak otthonaikban. Megtagadhatja tőlük a jogot, hogy tanulmányozzák a Bibliát? Barátságtalan lett, s azzal fenyegetett, hogy birtokháborításért börtönbe vettet minket.
Újra és újra visszatértem Chickasaw-ba, s minden egyes alkalommal letartóztattak. De minden alkalommal óvadék ellenében szabadon bocsátottak. Végül horribilis összegre emelték az óvadékot, s egyre több időt töltöttem a börtönben, amíg elő tudtuk teremteni a szükséges pénzt. A börtönben egészségtelen körülmények voltak — nem volt illemhely, szennyesek voltak a matracok, s nem volt lepedő, takarózáshoz pedig csak egy piszkos takarót kaptunk. Ennek következtében kiújultak egészségi panaszaim.
1944. január 27-én együtt tárgyalták az 1943. december 24-én letartóztatott hat Tanú esetét, s az én vallomásomról úgy gondolták, hogy képviseli a többi vádlottat is. Bár a perben nyíltan megmutatkozott, hogy Jehova Tanúit hátrányosan megkülönböztetik, mégis bűnösnek találtak. A döntést megfellebeztük.
A fellebbviteli bíróság 1945. január 15-én kihirdette ítéletét: birtokháborításban voltam bűnös. Ráadásul az Alabamai Legfelsőbb Bíróság megtagadta, hogy tárgyalja az ügyemet. Egy bátor és energikus ügyvéd, Hayden Covington, aki szintén Jehova Tanúja, 1945. május 3-án fellebbezést nyújtott be az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához.
Míg Aileennel vártuk, mit mond a legfelsőbb bíróság, a helyzetet vádlóink ellen fordítottuk azzal, hogy polgári pert indítottunk E. B. Peebles és a seriff osztályán dolgozó társai ellen, kártérítést követelve. Vádlóink megpróbálták az ellenünk felhasznált vádat birtokháborításról a forgalom akadályozására változtatni, de amikor a börtönben voltam, kicsempésztem egy papírt, melyet Chatham seriffhelyettes írt alá, s amelyben birtokháborítással vádoltak minket. Amikor ezt a bizonyítékot bemutatták a bíróságon, Holcombe seriff felugrott, s majdnem lenyelte a szivarját! A per 1945 februárjában lezárult, mivel az esküdtszék holtpontra jutott.
A legfelsőbb bíróság döntése
Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is érdeklődött az esetem iránt, mivel a magánterületen elkövetett birtokháborítás új oldalát mutatta be a vallásszabadság kérdésének. Covington bebizonyította, hogy Chickasaw rendelkezései nemcsak a vádlottak jogait sértették meg, hanem az egész közösségét.
1946. január 7-én az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megváltoztatta az alsóbb bíróság határozatát, s számunkra kedvező, történelmi jelentőségű döntést hozott. Black bíró mondta ki a döntést, mely a következő szavakat is magában foglalta: „Bármennyire is próbált [Alabama] állam büntetőítéletet kiszabni a vádlottra [Grace Marshra], mert vallásos irodalom terjesztésére vállalkozott egy nagy cég befolyása alatt álló városban, eljárása törvénytelen.”
Folytatódik a harc
Herberttel végül Fairhope-ban (Alabama) telepedtünk le, s éveken át folytattuk a munkát a Királyság-érdekekért. 1981-ben elvesztettem Herbertet, de sok boldog emlékem van az együtt töltött időről. Fiam, Harold később abbahagyta Jehova szolgálatát, s nem sokkal azután, 1984-ben meghalt. Ez volt életem egyik legnagyobb szívfájdalma.
De hálás vagyok, hogy Harold és felesége, Elsie három csodálatos unokát adott nekem, s hogy most már vannak dédunokáim is, akik megkeresztelt Tanúk. A húgaim közül három, Margaret, Ellen Jo és Crystal még mindig él, s továbbra is hűségesen szolgálja Jehovát. Crystal hozzáment Lyman Swingle-höz, aki Jehova Tanúi Vezető Testületének a tagja. Jehova Tanúi világközpontjában élnek Brooklynban (New York). Súlyos egészségi gondjai ellenére, melyek az elmúlt néhány évben sújtották, Crystal nagyszerű példa és buzdítás maradt számomra.
Az életem elmúlt több mint 90 évében megtanultam, hogy ne féljek attól, amit az emberek tehetnek, mivel Jehova erősebb a seriffeknél, bíróknál vagy bármilyen embernél. Ahogy elgondolkodom a múltnak ezen eseményein, nagyon értékelem kiváltságomat, hogy részem volt „a jó hír védelmében és törvényes megerősítésében” (Filippi 1:7, NW).
[Kiemelt rész a 22. oldalon]
Felvértezve az alkotmánnyal
Merlin Owen Newton 1995-ben könyvet írt Armed With the Constitution (Felvértezve az alkotmánnyal) címmel; ez a könyv dokumentálja Jehova Tanúi szerepét annak tisztázásában, hogyan kell alkalmazni az Amerikai Egyesült Államok Első Alkotmánymódosítását. Abban az időben Newton asszony a történelem és az államtudomány docenseként dolgozott a montgomeryi (Alabama) Huntingdon Főiskolán. Az alapos kutatómunkával elkészített és jól dokumentált könyve áttekint két alabamai bírósági esetet, melyekkel elmentek egészen az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságáig.
Ezek közül a legfelsőbb bírósági ügyek közül az egyik Grace Marsh ügye volt, akinek személyesen elmondott története e cikkel együtt jelenik meg. A másik eset — Jones kontra Opelika város — azzal a joggal foglalkozott, hogy lehet-e vallási hitnézeteket megosztani másokkal kiadványok terjesztésével. A színes bőrű házaspár, Rosco és Thelma Jones Jehova Tanúinak teljes idejű szolgái voltak.
Könyvének készítéséhez Newton professzor asszony korabeli folyóiratokat és jogi újságokat használt, valamint Tanúk visszaemlékezéseit és leveleit, Tanúkkal készített interjúkat, és olyan anyagot, melyet a Tanúk maguk adtak ki, s a Tanúk tevékenységéről szóló tudományos tanulmányokat. Az Armed With the Constitution című könyvben feljegyzett lebilincselő részletek és személyes gondolatok, melyek a vádlottaktól, ügyvédektől és bíróktól származnak, életre keltik Jehova Tanúi jogi történetének egy részét.
[Kép a 20. oldalon]
Nagyapámmal, Sim Waldroppal
[Kép a 23. oldalon]
Grace Marsh ma