Mennyire veszélyes a tévé?

Újságok szalagcímei tudósítottak 1997. december 18-án arról, hogy Tokióban (Japán) a tévében sugárzott egyik rajzfilm miatt sokan megbetegedtek. Százakat szállítottak kórházba. „Néhány gyermek vért hányt, mások pedig rohamot kaptak, vagy eszméletüket veszítették — számolt be a The New York Times. — Az orvosok és a pszichológusok arra figyelmeztetnek, hogy ez az eset megrázó emlékeztető számunkra, milyen könnyen okozhat kárt a gyermekekben a mai tévéműsorok némelyike.”

A New York-i Daily News a következőket mondta: „Pánik tört ki Japánban tegnap, miután a tévében egy rajzfilmbeli szörnyeteg villogtatta vörös szemeit, és országszerte gyermekek százai rángatózva összecsuklottak.

Közel 600 gyermeket és néhány felnőttet kellett sürgősen az ambulanciára szállítani kedd este, miután megnéztek . . . a tévében egy rajzfilmet.” Néhányukat az intenzív osztályra vitték légzési nehézségekkel.

Ivaszaki Jukikó, egy nyolcéves gyermek édesanyja elmondta: „Rémülten láttam, hogy lányom elveszíti eszméletét. Csak akkor kezdett lélegezni, mikor a hátára ütöttem.”

A gyermekeknek szóló televízió-programok gyártásvezetői nem találtak magyarázatot arra, miként okozhat ilyen veszélyes, heves reakciót egy olyan animációs technika, melyet elmondásuk szerint „több százszor” alkalmaztak már.

Annak tudatában, hogy a tévénézésnek vannak veszélyes hatásai, néhány szülő gondosan ellenőrzi a tévénézést, vagy egyenesen eltávolítja a tévét az otthonukból. Egy alleni (Texas, USA) szülő megfigyelte, hogy mielőtt a tévénézést abbahagyták volna a családjukban, a gyermekeit az jellemezte, hogy „figyelmük rövid ideig tartott, ingerlékenyek voltak, hiányzott belőlük az együttműködésre való készség, és állandóan unatkoztak”. Továbbá elmondta: „Ma az öt gyermekünk közül — akiknek az életkora 6-tól 17 évesig terjed — majdnem mindegyik kitűnő tanuló. A tévé kiiktatásával hamarosan sokoldalú érdeklődésük fejlődött ki, beleértve sportokat, az olvasást, a művészetet, a számítástechnikát és így tovább.

Körülbelül két évvel ezelőtt különösen emlékezetes eset történt. A fiam, aki akkor kilencéves volt, felhívott egy kétnapos baráti összejövetelről . . ., hogy haza akar jönni. Amikor elhoztam őt, és megkérdeztem, mi volt a gond, ezt mondta: »Olyan unalmas! Nem csinálnak semmi mást, csak ülnek és tévét néznek!«”