Viktória-tó — Hatalmas állóvíz Afrika belsejében

Az Ébredjetek! kenyai tudósítójától

AFRIKÁNAK mélyen a szívében, 1858-ban egy angol férfi megműveletlen, fel nem derített földön vágott keresztül. Bár csak egy maroknyi afrikai teherhordóval utazott, s kínozta a betegség, a kimerültség és a bizonytalanság, továbbhajszolta embereit. John Hanning Speke nehezen elérhető cél felé igyekezett — a Nílus forrása után kutatott.

Hajtva az olyan történetektől, melyek az arab rabszolga-kereskedők által Ukerewének nevezett, hatalmas belső víztömegről szóltak, Speke átküzdötte magát a látszólag végtelen bozótoson. Végül, 25 nap gyaloglás után az utazók kicsiny csapatának pompás látvány lett a jutalma. Előttük, ameddig a szem ellátott, ott volt egy hatalmas, édesvizű belső tó. Speke később ezt írta: „Nem volt többé kétségem afelől, hogy a lábamnál lévő tóból ered ez az érdekes folyó, amelynek forrásáról annyi elmélet született, és ahova oly sok felfedező kívánt már eljutni.” Felfedezését az Angliában akkor éppen uralkodó királynő tiszteletére Viktóriának nevezte el.

A Nílus egyik forrása

Ma ezt a tavat, mely még mindig ugyanazt a nevet viseli, úgy ismerik, mint a világ második legnagyobb édesvizű tavát — csak az észak-amerikai Felső-tó nagyobb nála. Óriási tükörként ragyogva az egyenlítői napfényben, a Viktória-tó sima, tükörszerű felülete 69 484 négyzetkilométernyi területet foglal el. Északi végét átszeli az Egyenlítő; az Afrikai-árokrendszer keleti és nyugati ága között található, így legnagyobbrészt Tanzániában és Ugandában helyezkedik el, Kenyával pedig határos.

A tó legnagyobb betorkolló folyója a tanzániai Kagera, mely a ruandai hegyekből nyeri vizét. Ám a Viktória-tóba ömlő legtöbb víz abból a csapadékból származik, amelyet a környező hatalmas vízgyűjtő terület gyűjt össze; ez több mint 200 000 négyzetkilométernyi szárazföldi részt ölel fel. A tó egyetlen lefolyása az ugandai Jinjánál található. Ennél a pontnál a víz észak felé siet, s életet ad a Fehér-Nílusnak. Bár nem a Viktória-tó az egyetlen forrása a Nílusnak, mégis hatalmas vízgyűjtőként szolgál, mely állandóan gondoskodik az édesvíz áramlásáról, és fenntartja az életet egészen Egyiptomig.

Élet a tónál

Egy vitorlás kenu siklik át a tavon; hullámzó fehér vitorlája egyenesen álló lepkeszárnyra hasonlít. A part felől érkező, nap mint nap feltámadó szelektől hajtva az apró csónak a tó belseje felé halad. Délutánra megváltozik a szélirány, s visszaviszi a csónakot oda, ahonnan érkezett. Ezt a munkamenetet ismétlik a tó halászai már évezredek óta.

Barna zsúpfedeles házakból álló falvak és falvacskák veszik körbe a Viktória-tavat. A Nílus mentén élő falusiaknak a hal a fő táplálékuk, és a tótól várják, hogy gondoskodjon a naponkénti élelmükről. Egy halász napja napkelte előtt kezdődik. A férfiak kimerik a lyukas kenukból a vizet, s útnak indulnak a köddel borított vizeken. Egy szólamban énekelve, beeveznek a mélyebb vizekre, s felvonják rongyos vitorláikat. A nők a partról figyelik, amint a kis hajók eltűnnek a látóhatáron. Kis idő múlva otthagyják a partot, mivel sok munka vár még rájuk.

Míg a gyermekek lubickolnak és játszanak a sekély vízben, az asszonyok kimossák a ruhákat, és ivóvizet merítenek a tóból. Végül a munka véget ér a tó partján. A fejükön ügyesen egyensúlyozva a vizeskorsókkal, hátukra felkötött gyermekükkel, s mindkét kezükben tiszta ruhákkal megrakott kosarakkal az asszonyok lassan hazaballagnak. Otthon a kukoricát és babot termő kicsiny kertben dolgoznak, tűzifát szednek, és a vályogból készített otthonaikat javítgatják tehéntrágya és hamu keverékével. A parton távolabb néhány asszony hozzáértő módon szizálkenderből erős kötelet és csodálatos kosarakat fon. Fejszecsapások visszhangoznak a levegőben, amint néhány férfi üreget hasít egy hatalmas fatörzsbe, hogy kenut készítsen belőle.

A nap vége felé az asszonyok újra az óriási édesvizű tóra meresztik szemüket. A látóhatáron megjelenő fehér vitorlák csúcsa jelzi a férfiak visszatértét, amit a nők már nagyon várnak, mert szeretnék látni férjüket és a halat, amelyet hoznak.

Ezek a kis közösségek a tó partján és a szigeteken mindenütt olyan látogatókat fogadnak, akik a béke üzenetét viszik. Ezek a hírvivők — gyalog vagy kenun — eljutnak az összes faluba és falvacskába. Az emberek alázatosak és lelkesen figyelnek. Különösen akkor jönnek izgalomba, amikor olyan bibliai irodalmat olvashatnak, amelyet a saját nílusi vagy bantu nyelvükön nyomtattak.

A víz élővilága

A Viktória-tóban több mint 400 halfaj él, s ezekből néhány sehol máshol nem található meg a világon. A legelterjedtebbek a bölcsőszájú halaknak nevezett fajok. Ezeknek a kis, színes halaknak olyan szemléletes neveik vannak, mint lánghát, rózsaszín pír és kisumui békaszáj. Néhány bölcsőszájú hal szokatlan módon védi meg a kicsinyeit. Amikor veszély közeledik, a szülő szélesre tátja száját, és apró kicsinyei besietnek a nyitott üreg védelmébe. Miután elmúlik a veszély, egyszerűen újra kiköpi őket, s életük visszatér a normális kerékvágásba.

A Viktória-tó pompás és sokféle vízimadárnak ad otthont. A vöcskök, a kormoránok és a kígyónyakú madarak víz alá buknak, és hegyes csőrükkel gyakorlottan megszigonyozzák a halakat. A darvak, a gémek, a gólyák és a kanalas gémek a sekély vízben gázolnak; lépés közben mozdulatlanul megállnak, türelmesen várva, hogy egy gyanútlan hal a közelükbe érjen. Fejük felett csapatokban cirkálnak a pelikánok, mintha nagyhasú vitorlázók lennének. Amikor csapatokban úsznak, körbeveszik a halrajokat, majd hatalmas, kosárszerű csőrükkel kimerítik a halakat a vízből. Az ég ura az erős szárnyú lármás réti sas. A faágról magasan a víz fölé száll, majd meredek zuhanórepüléssel lecsap áldozatára; a szél fütyül feszes szárnyai alatt, s végül megerőltetés nélkül elkapja a vízfelszín közelében lévő halat. A tavat körülveszik a fényes tollú szövőmadarak fészkei, melyek a papiruszsás sűrű bozótosaiban vannak, a part távolabbi részén lévő akáciaerdőkből pedig a szarvascsőrű madarak panaszos kiáltását lehet hallani.

A reggeli és az esti órákban a vízilovak mély basszus morgása messzire elhallatszik a nyugodt tavon. Délben már a part mentén alszanak; úgy néznek ki, mintha sima, szürke kövek lennének, melyek félig elmerültek a sekély vízben. A tó mellett élő emberek mindig elővigyázatosak a veszélyes nílusi krokodilussal. Ezek közül az ijesztő hüllők közül néhány még mindig él a Viktória-tó félreesőbb részeiben, bár a legtöbbjüket kipusztította az ember.

Zavaros vizek

Afrika lakossága robbanásszerűen megnövekedett azóta, amióta John Speke először megpillantotta a Viktória-tavat. A tó partján több mint 30 millió ember él, akiknek az életben maradásuk most a tó édesvizétől függ. Egykor a helyi halászok a halászat hagyományos módszereiben bíztak. Szőtt halfogó csapdákkal, papiruszhálókkal, horgokkal és szigonyokkal elkapták, amire szükségük volt. Manapság, hogy használatba kerültek a nagy távolságra kiterjeszthető vonóhálók és nejlon eresztőhálók, melyekkel többtonnányi halat lehet kimeríteni a mélyebb vizekből, túlhalászás veszélyezteti a tó ökológiáját.

Azzal, hogy új, máshonnan származó halfajokat telepítenek a tóba, felborul az ökológiai egyensúly, ez pedig tönkreteszi a helyi halászatot. A vízijácint — egy gyönyörű lila virágos, úszó gyom — további csapás, mely a tavat sújtja. Ez a Dél-Amerikából behurcolt gyom annyira gyorsan nő, hogy a tópart és az öblök nagy részeit eltorlaszolja és megfojtja, lehetetlenné téve, hogy a partot és a mólókat meg lehessen közelíteni teherszállító hajókkal, személyszállító kompokkal és a helyi halászok kenuival. Az erdőirtás a tó vízgyűjtő területén, a szennyvízkibocsátás és az iparosítás mind-mind kétségessé teszi a tó jövőjét.

Fennmarad a Viktória-tó? Erről a kérdésről folyik a vita, és senki sem tudja biztosan, hogyan oldják majd meg a tóval kapcsolatban felmerülő sok nehézséget. A Viktória-tó azonban olyan természeti jellegzetesség, amely valószínűleg még jóval azután is megmarad a földön, hogy Isten Királysága eltávolítja azokat, akik „a földet pusztítják” (Jelenések 11:18). Akkor majd az emberiség örökre gyönyörködhet az Afrika belsejében lévő hatalmas állóvíz szépségében.

[Kiemelt rész/kép a 18. oldalon]

A hal, mely felfalja a tó élőlényeit

Síkos, farkasétvágya van, gyorsan szaporodik és körülbelül 180 centiméter hosszúra nő meg. Mi ez? A Lates niloticus! Az általában nílusi sügérnek ismert hatalmas, ragadozó hal — melyet az 1950-es években telepítettek a Viktória-tóba — ökológiai katasztrófát idézett elő. Negyven éven belül sikerült elpusztítania a tó 400 őshonos halfajának csaknem a felét. Ez a nagymértékű pusztítás a helyi lakosok millióinak fenyegeti a táplálékforrását, mivel családjuk táplálékául a kisebb szájköltőhalak, bölcsőszájú halak és más őshonos halak szolgálnak. Ezek a kicsiny halak felelősek a tó egészségéért is. Néhányuk olyan csigákkal táplálkozik, amely a félelmetes egyiptomi vérvizelés nevű betegséget terjeszti, s így e kicsiny halak hozzájárulnak ahhoz, hogy a betegség terjedését vissza lehessen szorítani. Más halak algákat és egyéb vízinövényeket fogyasztanak, amelyeknek ma az elszaporodását már egyre kevésbé tudják megfékezni. Ennek az ellenőrizetlen növekedésnek az eutrofizálódásnak nevezett folyamat lett a következménye, melynek során a rothadó növények bomlása oxigénhiányt idéz elő a vízben. Mivel kevesebb őshonos hal van a szennyeződés eltakarítására, egyre nő a „halálzónák”, vagyis oxigén nélküli területek száma, s így még több hal pusztul el. Minthogy a mindig éhes nílusi sügér egyre kevesebb halat tud elfogyasztani, új táplálékforrás után néz — most saját kicsinyeit eszi meg! Azt a halat, mely felfalja a tó élőlényeit, most az a veszély fenyegeti, hogy felfalja saját faját is!

[Térkép a 15. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

UGANDA

KENYA

TANZÁNIA

VIKTÓRIA-TÓ

[Kép a 15. oldalon]

Tanúskodás a Viktória-tó partján

[Kép a 16. oldalon]

Szövőmadár

[Kép a 16., 17. oldalon]

Rőtes pelikánok

[Kép a 17. oldalon]

Nagy kócsag

[Kép a 16., 17. oldalon]

Nílusi krokodilus

[Kép a 16., 17. oldalon]

Szürke gém egy vízilovon