Vallásszabadság — Áldás vagy átok?

A vallásszabadság eszméjének létrejötte nagy szülési fájdalommal járt a kereszténységben. Harcot kellett vívni a dogmatizmus, az előítélet és az intolerancia ellen. Sok-sok ezer ember életébe került, akiket véres vallási konfliktusokban öltek meg. Mit tanít nekünk ez a fájdalmas történet?

„A KERESZTÉNYEK történetében mindig is volt üldözés” — írja Robin Lane Fox a Pagans and Christians című könyvben. A korai keresztényeket szektának hívták, s azzal vádolták őket, hogy veszélyesek a közrendre (Cselekedetek 16:20, 21; 24:5, 14; 28:22, Csia, 1978). Ennek következtében néhány személyt megkínoztak, és vadállatokkal megölettek a római arénákban. Az ádáz üldözés ellenére néhányan, csakúgy, mint Tertullianus hittudós (lásd a 8. oldalon lévő képet), szót emeltek a vallásszabadság érdekében. I. sz. 212-ben Tertullianus ezt írta: „Alapvető emberi jog és a természetünkből fakadó kiváltság, hogy minden ember saját meggyőződése szerint mutathasson be imádatot.”

I. sz. 313-ban, Konstantin uralmának ideje alatt, a milánói rendelettel véget ért a római világ keresztényüldözése; ez a rendelet szavatolta a vallásszabadságot mind a keresztények, mind pedig a pogányok számára. Azzal, hogy a Római Birodalomban törvényesítették a „keresztény” vallást, vége szakadt a keresztények üldözésének. Ám i. sz. 340 körül egy úgynevezett keresztény író követelte a pogányok üldözését. Végül 392-ben a konstantinápolyi rendelettel I. Theodosius császár betiltotta a pogány kultuszokat a birodalmon belül, s a vallásszabadság még mielőtt virágozni kezdett volna, véget ért. Ahogy a római „keresztény” vallás államvallás lett, az egyház és az állam évszázadokon át tartó üldözési hadjáratba kezdett, mely a XI—XIII. századi véres keresztes hadjáratokban és a XII. században kezdődő inkvizíció kegyetlenségében érte el tetőfokát. A korra jellemző boszorkányüldözéses légkörben eretneknek bélyegezték és felkutatták azokat, akik meg merték kérdőjelezni a hivatalosan elfogadott tanítást és az egyház dogmák feletti kizárólagos jogát. Mi húzódott meg ezek mögött a lépések mögött?

A vallási intoleranciára azt a mentséget hozták fel, hogy a vallási egység a legszilárdabb alap, amelyre az állam épülhet, s a vallási különbözőségek veszélyeztetik a közrendet. „Az állam soha sincs biztonságban, ha megtűr két vallást” — érvelt Erzsébet királynő egyik minisztere Angliában 1602-ben. Valójában sokkal könnyebb volt betiltani a vallásilag másként gondolkodók tevékenységét, mintsem kideríteni azt, hogy tényleg veszélyt jelentenek-e az államra vagy a fennálló vallásra nézve. A The Catholic Encyclopedia megjegyzi: „A világi és az egyházi hatóságok egyáltalán nem tettek különbséget a veszélyes és az ártalmatlan eretnekek között.” A változás azonban nem váratott sokáig magára.

A tolerancia fájdalmas születése

Európában a protestantizmus — szektariánus mozgalom, melyet nem tudtak felszámolni — okozta felfordulás idézett elő változást. A protestáns reformáció bámulatos gyorsasággal osztotta meg Európát vallásilag, előtérbe helyezve a lelkiismereti szabadság gondolatát. A híres hitújító, Luther Márton például 1521-ben nézetei igazolására ezt mondta: „A lelkiismeretem Isten Szavának a fogja.” A megosztottság kirobbantotta a harmincéves háborút (1618—1648) is, vagyis az Európában dúló kegyetlen vallásháborúk sorozatát.

Ám a háború közepette sokan kezdték felismerni, hogy a harc nem a haladás ügyét szolgálja. Ezért jó néhány ediktummal, például Franciaországban a nantes-i ediktummal (1598), igyekeztek helyreállítani a békét a háború sújtotta Európában, de sikertelenül. Ezekből az ediktumokból alakult ki fokozatosan a modern kori elképzelés a toleranciáról. Eleinte a „toleranciának” negatív mellékértelme volt. „Ha bizonyos körülmények között tolerálnánk a szektákat . . ., az kétségkívül helytelenség lenne — sőt súlyos helytelenség —, de nem olyan rossz, mint a háború” — írta a híres humanista, Erasmus 1530-ban. E miatt a negatív értelem miatt néhányan, mint például a francia Paul de Foix 1561-ben, „tolerancia” helyett jobban szerettek „vallásszabadságról” beszélni.

Idővel azonban már nem úgy gondoltak a toleranciára, mint a két rossz közül a kevésbé rosszra, hanem kezdték a szabadságjogok védelmezőjeként tekinteni. Többé nem gyengeségre valló engedménynek tekintették, hanem biztosítéknak. Amikor kezdték a vallási sokféleséget és a másként gondolkodás jogát úgy becsben tartani, mint a modern társadalom alapját, a fanatizmus visszavonulásra kényszerült.

A XVIII. század végére a toleranciát összekapcsolták a szabadsággal és az egyenlőséggel. Ezt olyan törvények és nyilatkozatok formájában juttatták kifejezésre, mint a híres Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata (1789) Franciaországban vagy a Bill of Rights (1791) az Egyesült Államokban. Mivel ezek a dokumentumok a XIX. századtól kezdtek hatással lenni a liberális gondolkodásra, a toleranciát és ennélfogva a szabadságot nem átoknak tekintették többé, hanem áldásnak.

Viszonylagos szabadság

Bármennyire értékes is a szabadság, csupán viszonylagos. Arra hivatkozva, hogy nagyobb szabadságot biztosít mindenkinek, az állam olyan törvényeket hagy jóvá, melyek korlátozzák néhány személy szabadságjogait. Többek között a következő, szabadsággal kapcsolatos kérdésekről vitatkoznak jelenleg sok európai országban: Milyen mértékben irányíthatja az állami törvényhozás a magánéletet? Mennyire hatásosan teszi? Hogyan érinti ez a szabadságot?

A köz- és egyéni szabadságjogokról folytatott viták sokszor kerülnek előtérbe a hírközlési eszközökben. Azzal vádolnak néhány vallási csoportot — gyakran meggyőző bizonyítékok nélkül —, hogy agymosást végez, kicsikarja a hívek anyagi javait, gyermekmegbecstelenítést és sok más súlyos bűntényt követ el. Az olyan hírek, melyekben a kisebbségben lévő vallási csoportok is érintve vannak, széles körű nyilvánosságot kapnak a hírközlési eszközökben. A becsmérlő elnevezések, mint például a „szekta”, mostanra a mindennapos szóhasználat részei. A közvélemény nyomására a kormányzatok még listákat is készítenek az úgynevezett veszélyes szektákról.

Franciaország büszke a vallás és az állam különválására, valamint arra, hogy hagyományosan toleráns ország. Büszkén a „szabadság, egyenlőség, testvériség” földjének jelenti ki magát. Mégis a Freedom of Religion and Belief​—A World Report című könyv szerint némelyek azt javasolják, hogy ebben az országban „induljon egy iskolai oktatási kampány az új vallási mozgalmak elutasításának az előmozdítására”. Sokan azonban azt gondolják, hogy az effajta eljárás veszélyezteti a vallásszabadságot. Hogyan?

A vallásszabadságra leselkedő veszélyek

Igazi vallásszabadságról csak akkor lehet beszélni, ha az állam egyforma bánásmódban részesít minden olyan vallási csoportot, mely tiszteli a törvényeket, és engedelmeskedik azoknak. Nem ez a helyzet, ha az állam önkényesen eldönti, melyik vallási csoport számít vallásnak, így tagadva meg tőle azokat az előnyöket, melyeket az állam máskülönben szavatol a vallásoknak. „A vallásszabadság szent eszméje üresen cseng, ha az állam megköveteli magának azt a jogot, hogy úgy engedélyezzen vallásokat, mintha vezetői jogosítványt adna ki” — jegyezte meg a Time magazin 1997-ben. Egy francia fellebbviteli bíróság nemrégiben kijelentette, hogy az effajta eljárásmód „szándékosan vagy akaratlanul totalitarizmushoz vezet”.

Az alapvető szabadságjogok akkor is veszélyeztetve vannak, ha egy csoportnak egyeduralma van a hírközlési eszközök felett. Sajnos sok országban egyre inkább ez a helyzet. Arra tett kísérletként például, hogy meghatározzák, mi helyes vallási szempontból, a szektaellenes szervezetek ügyésznek, bírónak és esküdtszéknek tüntetik fel magukat, majd a hírközlési eszközök által megpróbálják ráerőltetni a nyilvánosságra elfogult nézetüket. Ám, ahogy a francia Le Monde című újság írta, ezek a szervezetek azzal, hogy így tesznek, néha „ugyanazt a szektaszellemet [nyilvánítják ki], mint amely ellen állítólag küzdenek, és azt kockáztatják, hogy »boszorkányüldözési« hangulatot teremtenek”. Az újság feltette a kérdést: „Nem veszélyezteti-e a kisebbségben lévő vallási csoportok megbélyegzése . . . az alapvető szabadságjogokat?” Martin Kriele, akit idéztek a Zeitschrift für Religionspsychologie című folyóiratban, kijelentette: „A szekták boszorkányüldözése több okot ad az aggodalomra, mint az »úgynevezett szekták és pszichocsoportok« nagy többsége. Egyszerűen szólva: Azokat a polgárokat, akik nem hágják át a törvényt, békén kellene hagyni. A vallásnak és az ideológiának Németországban is szabadnak kell lennie, és annak is kell maradnia.” Figyeljünk meg egy példát.

„Mintaállampolgárokat” veszélyesnek bélyegeznek

A népszerű spanyol ABC nevű újságban idézett katolikus tekintélyek véleménye szerint, melyik vallási csoport „a legveszélyesebb az összes szekta közül”? Talán meglepődsz, ha megtudod, hogy az ABC Jehova Tanúiról beszélt. Vajon az ellenük felhozott vádak pártatlanok és tárgyilagosak voltak? Figyeld meg a következő kijelentéseket, melyek más forrásokból származnak:

„A Tanúk arra tanítják az embereket, hogy becsületesen fizessék meg az adót, ne vegyenek részt a háborúkban, illetve a háborús előkészületekben, ne lopjanak, és általánosságban véve megtanítják az embereket arra, hogy olyan életmódot folytassanak, melyet ha átvennének mások, az a polgári együttélés irányadó mértékeinek a javulását idézné elő” (Sergio Albesano, Talento, 1996. november—december).

„Ellentétben a gyanúsítgatásokkal, amelyek bizonyos alkalmakkor elterjednek, nekem egyáltalán nem tűnik úgy, hogy [Jehova Tanúi] akár csak a legkisebb veszélyt is jelentenék az állam intézményeire nézve. Olyan állampolgárok, akik szeretik a békét, lelkiismeretesek, és tisztelik a hatóságokat” (egy belga parlamenti képviselő).

„Jehova Tanúi elismerten a legbecsületesebb emberek a Német Szövetségi Köztársaságban” (a német Sindelfinger Zeitung című újság).

„Mintaállampolgároknak vehetjük őket [Jehova Tanúit]. Szorgalmasan megfizetik az adót, ápolják a betegeket, küzdenek az írástudatlanság ellen” (az egyesült államokbeli San Francisco Examiner című újság).

„Jehova Tanúinak jobban sikerül fenntartaniuk a szilárd házasságot, mint más felekezetek tagjainak” (az American Ethnologist című folyóirat).

„Az afrikai országok polgárai közül Jehova Tanúi a legbecsületesebbek és a legszorgalmasabbak közé tartoznak” (dr. Bryan Wilson, Oxfordi Egyetem).

„Annak a hitnek a tagjai az évtizedek folyamán nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy nagyobb legyen a lelkiismereti szabadság” (Nat Hentoff Free Speech for Me​—But Not for Thee című könyve).

„Határozottan hozzájárultak ahhoz, hogy megőrizzék demokráciánk némely legértékesebb dolgait” (C. S. Braden professzor These Also Believe című könyve).

Ahogy a fenti idézetek is jelzik, Jehova Tanúit példaszerű polgárokként ismerik el világszerte. Ezenkívül ismertek ingyenes bibliai oktatómunkájukról, valamint arról, hogy elősegítik a családi értékek tiszteletben tartását. Írást-olvasást oktató osztályaik több százezer embernek, emberbaráti tevékenységük pedig az évtizedek során ezreknek segített már, különösen Afrikában.

A tárgyilagosság fontossága

A társadalom tele van lelkiismeretlen személyekkel, akik ártatlan áldozatokra leselkednek. Következésképpen feltétlenül éberségre van szükség, amikor a vallás kerül szóba. De vajon mennyire tárgyilagos és mennyire mozdítja elő a vallásszabadságot az, ha néhány újságíró, ahelyett hogy tárgyilagos szakértőkhöz fordulna, olyan információra támaszkodik, mely azoktól az egyházaktól származik, amelyek látják, hogy híveiknek a száma csökken, vagy arra az információra, amely olyan szektaellenes szervezetektől származik, amelyeknek a tárgyilagossága igencsak megkérdőjelezhető? Az az újság például, mely azt mondta Jehova Tanúiról, hogy „a legveszélyesebb az összes szekta közül”, beismerte, hogy ez a meghatározás a katolikus „egyház szakértőitől” származott. Ezenkívül egy francia folyóirat megjegyezte, hogy azoknak a cikkeknek a többsége, mely az állítólagos szektákkal foglalkozik, szektaellenes szervezetektől származik. Úgy hangzik ez, mint a legpártatlanabb módja a tárgyilagos információ megszerzésének?

A nemzetközi bíróságok és szervezetek, melyek az alapvető emberi jogokkal foglalkoznak — például az ENSZ — azt mondják, hogy „a vallások és a szekták megkülönböztetése túl mesterkélt ahhoz, hogy elfogadható legyen”. Akkor miért használják néhányan továbbra is a becsmérlő „szekta” szót? Ez további bizonyítéka annak, hogy a vallásszabadság veszélyben forog. Hogyan lehet tehát ezt a létfontosságú szabadságot megvédeni?

[Kiemelt rész/kép a 8. oldalon]

A vallásszabadság védelmezői

A vallásszabadságért némelyek erőteljesen felemelték szavukat a XVI. századi Európában dúló vallási konfliktusok vérfürdőjének közepette. Ezek a kérések még mindig időszerűek, ha a vallásszabadság megvizsgálásáról van szó.

Sébastien Chateillon (1515—1563): „Ki az eretnek? Semmi más magyarázatot nem találok, kivéve azt, hogy mindazokat eretneknek gondoljuk, akiknek nem ugyanaz a véleményük, mint nekünk . . . Ha ebben a városban vagy területen azt gondolják rólunk, hogy igaz hívők vagyunk, a következőben eretneknek fognak tekinteni.” A híres francia bibliafordító és a tolerancia energikus védelmezője, Chateillon a vallásszabadságról folytatott vita egyik kulcskérdésére tapintott rá: ki határozza meg, hogy ki az eretnek?

Dirck Volckertszoon Coornhert (1522—1590): „Olvastuk, hogy a múltban . . . Jeruzsálemben még Krisztus maga is, majd Európában a sok vértanú is . . . megzavarta [a társadalmat] az igazságról mondott szavaival . . . A »megzavarta« szó jelentését pontosan és egyértelműen kell meghatározni.” Coornhert úgy érvelt, hogy a vallási nézeteltéréseket nem szabad egyenlővé tenni a közrend megzavarásával. Megkérdezte: tényleg veszélyeztetik a közrendet azok, akik lelkiismeretesen engedelmeskednek a törvénynek, és tisztelik azt?

Pierre de Belloy (1540—1611): „Tudatlanságra vall azt hinni, hogy a vallási sokféleség előidézi és előmozdítja a felfordulást az államban.” A francia ügyvéd, Belloy, aki a vallásháborúk (1562—1598) idején írt, úgy érvelt, hogy az államon belüli összhang nem a vallási egyformaságon múlik, kivéve persze, ha a kormányzatnak engednie kell a vallástól érkező nyomásnak.

Thomas Helwys (kb. 1550—1616): „Ha [a király] népe engedelmes az összes emberi törvénynek, és hűségesen alárendeli magát annak, a király nem kérhet többet.” Helwys, az angliai baptista egyház egyik megalapítója írásaiban támogatta az egyház és az állam szétválását, arra ösztönözve a királyt, hogy biztosítson vallásszabadságot minden egyháznak és szektának, valamint hogy elégedjen meg azzal, hogy a polgári hatalmat az emberek és az anyagi javak felett gyakorolja. Írásaiban nyomatékosan felteszi az időszerű kérdést: milyen mértékben szabad az államnak ellenőrzés alatt tartania a szellemieket?

Ismeretlen író (1564): „Hogy bevezessük a lelkiismereti szabadságot, nem elegendő, ha csupán megengedjük, hogy egy személy tartózkodjon annak a vallásnak a gyakorlásától, melyet nem helyesel, ha ugyanakkor nem gyakorolhatja szabadon azt, amit helyesel.”

[Képek]

Tertullianus

Chateillon

De Belloy

[Forrásjelzés]

Minden kép: © Cliché Bibliothèque Nationale de France, Paris