Kutatva az emberi sorsot

MIÉRT annyira elterjedt a sorsban való hit? Az ember korszakokon át igyekezett tisztázni az élet rejtelmeit, és próbálta megtalálni a kibontakozó események célját. „Ennél a pontnál kerülnek a képbe az olyan fogalmak, mint »isten«, »végzet« és »véletlen«, attól függően, hogy az esemény egy személyes, személytelen vagy semmilyen erőnek sem tulajdonítható” — magyarázza Helmer Ringgren történész. A történelemben újra meg újra találkozunk a sorssal és a végzettel kapcsolatos hitnézetekkel, legendákkal és mítoszokkal.

Jean Bottéro asszirológus ezt mondja: „A kultúránk minden területére nagy befolyással van a mezopotámiai civilizáció.” Majd hozzáteszi, hogy az ősi Mezopotámiában vagy Babilóniában találjuk „az emberiség legrégibb szemmel látható reagálásait és elgondolásait a természetfölötti dolgokról, és a legősibb azonosítható vallási szervezetet”. Itt bukkanunk rá a sorsról szőtt elképzelések eredetére is.

A sorsba vetett hit ősi gyökerei

Mezopotámia (ma Irak) ősi romjai között fedezték fel a régészek a ma ismert legrégebbi írásokat. A több ezer ékírásos tábla egyértelmű képet tár elénk az ősi sumer és akkád civilizációban és a híres Babilon nevű városban folytatott életről. Samuel N. Kramer régész szerint a sumerokat „aggasztotta az emberi szenvedés, s annak is főleg a meglehetősen titokzatos okai”. Miközben keresték a válaszokat a kérdéseikre, eljutottak a sorsról alkotott elképzelésekhez.

Joan Oates régész a Babylon című könyvében kijelenti, hogy „minden babiloninak megvolt a személyes istene vagy istennője”. A babiloniak abban hittek, hogy az istenek „előre meghatározták az egész emberiség végzetét egyénekre lebontva, és együttesen véve is”. Kramer szerint a sumerok úgy hitték, hogy „a világegyetemet uraló istenek a civilizáció szerves részeként megtervezték, és életbe léptették a gonoszt, a hazugságot és az erőszakot”. Elterjedt volt a sorsba vetett hit, és az emberek nagyra tartották azt.

A babiloniak úgy vélték, hogy jóslással — vagyis egy „olyan eljárással, amellyel kapcsolatba lehet lépni az istenekkel” — rájöhetnek az istenek terveire. A jóslás magában foglalta, hogy megpróbáltak jövendölni tárgyak és események megfigyelésével, megfejtésével és értelmezésével. Jellemző volt a babiloniakra, hogy vizsgálták az álmokat, az állatok viselkedését és a belső szerveket. (Vesd össze: Ezékiel 21:21; Dániel 2:1–4.) Agyagtáblákra olyan váratlan vagy szokatlan eseményeket jegyeztek fel, melyekről azt állították, hogy feltárják a jövőt.

Az ősi civilizációk szakértője, a francia Édouard Dhorme szerint, „ameddig visszamegyünk a mezopotámiaiak történelmében, jósokra és a jövőbe látás elképzelésére bukkanunk”. A jövendölés hozzátartozott az élethez. Sőt mi több, Bottéro professzor azt mondja, hogy „mindent a vizsgálódás, valamint a jóslás alapján levont végkövetkeztetés lehetséges alanyának tekintettek . . . Jelnek vették a teljes anyagi világegyetemet, amelyből gondos tanulmányozás után valamilyen módon ki lehet csikarni a jövőt.” Így hát a mezopotámiaiak lelkes asztrológusok voltak, a jövőbeni események megtudakolására használva a csillagjóslást. (Vesd össze: Ésaiás 47:13.)

Ezenkívül a babiloniak kockákat használtak és sorsvetést alkalmaztak a jósláshoz. Deborah Bennett a Randomness című könyvében elmagyarázza, hogy ezekkel akarták „kiküszöbölni az emberi mesterkedés lehetőségét, szabad utat engedve az isteneknek, amelyen kifejezhetik az isteni akaratot”. Az istenek döntését azonban nem tekintették megmásíthatatlannak. Úgy vélték, hogy a rossz sors elkerülhető, ha könyörögnek az istenekhez.

A sorsról alkotott elképzelés az ősi Egyiptomban

Az i. e. XV. században szoros kapcsolat volt Babilónia és Egyiptom között. Többek között a sorssal kapcsolatos vallási gyakorlatok is átkerültek az egyik kultúrából a másikba. Miért fogadták el az egyiptomiak a sorsba vetett hitet? John R. Baines, az Oxfordi Egyetem egyiptológiaprofesszora úgy véli, hogy az egyiptomi „vallás javarészt az előre nem látott, valamint a szerencsétlen események megértésére és megválaszolására tett kísérletekből áll”.

A számos egyiptomi isten közé tartozik Ízisz, akit „az élet, a sors és a végzet úrnőjének” írtak le. Az egyiptomiak sem vetették meg a jóslást és az asztrológiát. (Vesd össze: Ésaiás 19:3.) Egy történész ezt mondja: „Az istenektől való kérdezősködésben határtalan volt a leleményességük.” Ám nemcsak az egyiptomi civilizáció vette át a sorsról alkotott elképzelést Babilontól.

Görögország és Róma

Vallási kérdésekben „az ókori Görögország sem vonhatta ki magát Babilónia messze elható, erős befolyása alól” — jegyzi meg Jean Bottéro. Peter Green professzor elmagyarázza, miért volt a végzetbe vetett hit annyira népszerű Görögországban: „Egy bizonytalan világban, ahol az emberek egyre inkább vonakodtak a döntéseikért vállalni a felelősséget, s ahol gyakran tényleg csak a — kifürkészhetetlen és egyben kérlelhetetlen — Sors szeszélye által ide-oda ráncigált bábunak érezte magát a személy, a jósok által közvetített isteni rendelet [az istenek által meghatározott sors] volt az egyik módja annak, hogy az egyén megtudja, milyen jövőre számíthat. Előre meg lehetett jövendölni, mit hoz a Sors, s akinek különleges képessége és éleslátása volt, meg is tette ezt. A jóslat talán nem úgy szólt, ahogy az illető szerette volna, mégis figyelmeztetésül szolgált, s így legalább felkészülhetett arra, ami rá várt.”

A sorsban való hit nem csupán arra volt jó, hogy megnyugtassa a személyt a jövőjét illetően. Ezt az elképzelést aljasabb célokra is felhasználták. A sorsról alkotott elképzelés segített leigázni a tömegeket, s ezért „az a hitnézet, hogy teljes mértékben a Gondviselés irányítja a világot, tetszett a más népeket leigázó nemzet uralkodó osztályának” — mondja F. H. Sandbach történész.

Miért? Green professzor elmagyarázza, hogy ezzel a hittel „erkölcsileg, vallásilag és szavakkal is könnyen igazolni lehetett a fennálló társadalmi és politikai rendet. Ez volt az önfenntartás legerőteljesebb és legravaszabb eszköze, amelyet a hellén uralkodó osztály valaha is kitalált. Az a puszta tény, hogy valami megtörténik, azt jelentette, hogy el volt rendelve, hogy megtörténjen, és minthogy a természet gondviselésszerűen viseltetett az emberiség iránt, annak, amit a sors megszabott, bizonyára a legjobbnak kellett lennie.” A valóságban ez „mentség volt a kegyetlen önzésre”.

A görög irodalomból nyilvánvalóvá válik, hogy általában véve elfogadták a sorsról alkotott elképzelést. Az ókori irodalmi műfajok közé tartozott az epika, a legenda és a tragédia. Mindezekben jelentős szerepet kapott a sors. A görög mitológiában az ember sorsát három istennő jelképezte, akiket Moiráknak neveztek. Klóthó szőtte az élet fonalát, Lakheszisz határozta meg, milyen hosszú legyen az élet, Atroposz pedig véget vetett az életnek, amikor elérkezett az ideje. A rómaiaknál is volt három hasonló isten, akiket Párkáknak hívtak.

A rómaiak és a görögök hőn vágytak rá, hogy megtudják, milyen sorsra számíthatnak. Ezért Babilonból átvették, és továbbfejlesztették az asztrológiát és a jóslást. A rómaiak portentának, vagyis jeleknek nevezett jelenségeket használtak a jövendöléshez. Az e jelek által kapott üzeneteket ominának hívták. Az i. e. III. századra az asztrológia népszerűvé vált Görögországban, és i. e. 62-re elkészült az általunk legrégibbnek ismert görög horoszkóp. A görögök annyira érdeklődtek az asztrológia iránt, hogy Gilbert Murray professzor szerint az asztrológia „olyan hatást gyakorolt a hellenisztikus gondolkodásmódra, mint amilyet egy új betegség gyakorolna egy távoli sziget lakosaira”.

A görögök és a rómaiak úgy próbálták megismerni a jövőt, hogy sokan jósokhoz és médiumokhoz fordultak. Az istenek állítólag ezeknek a személyeknek a közvetítésével kommunikáltak az emberekkel. (Vesd össze: Cselekedetek 16:16–19.) Mi volt ezeknek a hitnézeteknek a hatása? Bertrand Russell filozófus ezt mondta: „Félelem töltötte be a remény helyét. Az lett az életük célja, hogy elkerüljék a szerencsétlenséget, nem pedig az, hogy valami jót vigyenek véghez mások javára.” Hasonló témák váltak a vita tárgyává a kereszténységen belül is.

A „keresztények” vitája a sorsról

A korai keresztények olyan kultúrában éltek, amelyet erősen befolyásolt a görögök és a rómaiak végzetről és sorsról alkotott elképzelése. Az úgynevezett egyházatyák például sokat merítettek a görög filozófusok, többek között Arisztotelész és Platón munkáiból. Egy nehézség, amelyet megpróbáltak megoldani az, hogy miként lehet egy és ugyanaz a mindentudó, mindenható Isten, aki ’megjelenti kezdettől fogva a véget’, a szeretet Istenével (Ésaiás 46:10; 1János 4:8). Úgy érveltek, ha Isten kezdettől fogva tudja a véget, akkor bizonyosan tudta előre, hogy az ember bűnbe esik majd, és tudatában volt az ezzel járó katasztrofális következményeknek is.

Origenész, az egyik legtermékenyebb ókeresztény író úgy érvelt, hogy a szabad akarat elképzelése az egyik legfontosabb tényező, amelyet figyelembe kell venni. „Valójában számos olyan rész van az Szentírásban, amely mindent felülhaladó egyértelműséggel megerősíti a szabad akarat létezését” — írta.

Origenész azt mondta, hogy valamilyen külső erőnek tulajdonítani a felelősséget a tetteinkért „nem az igazságnak megfelelő, nem egyezik a józan ésszel, és olyan emberek tesznek így, akik szeretnék lerombolni a szabad akaratról alkotott elképzelést”. Origenész úgy érvelt, hogy bár Istennek megvan az a képessége, hogy előre tudja az események időrendjét, ez nem jelenti azt, hogy ő is idéz elő egy helyzetet, vagy hogy szükségszerűen meg kell történnie valaminek. Ám nem mindenki értett egyet ezzel.

Egy befolyásos egyházatya, Ágoston (i. sz. 354—430) azzal bonyolította a vitát, hogy csökkentette a szabad akarat szerepét az eseményekben. Ő vetette meg az eleve elrendelés teológiai alapját a kereszténységben. A középkorban sok vita forgott a munkái, főleg a De libero arbitrio című írása körül. A vita végül a reformációban érte el a csúcspontját. A kereszténységet teljesen megosztotta az eleve elrendelés kérdése.a

Széles körben elterjedt hitnézet

Ám a sorsról alkotott elképzelések semmi esetre sem csak a nyugati világban találhatók meg. Sok muszlim azáltal mutatja ki a sorsba vetett hitét, hogy ha valamilyen szerencsétlenség következik be, ezt mondja: „mektoub”, azaz ’meg van írva’. Igaz, számos keleti vallás azt hangsúlyozza, hogy az egyénnek szerepe van a személyes sorsában, mégis vannak olyan elemek is a tanításaikban, amelyek a végzetben való hitről árulkodnak.

A hinduizmusban és a buddhizmusban a karma például az elkerülhetetlen végzet, mely a korábbi életben végrehajtott cselekedetek következménye. Kínában a teknőspáncélokon talált legkorábbi írásokat jósláshoz használták. Az amerikai őslakosok hitnézetei közül sem hiányzott a sorsba vetett hit. Az aztékok például jósnaptárokat terveztek, melyek megmutatták az egyes emberek sorsát. A végzetbe vetett hit Afrikában sem szokatlan.

Az, hogy széles körben elfogadják a sorsról alkotott elképzelést, valójában azt tükrözi, hogy az embernek alapvető szükséglete, hogy higgyen egy felsőbb hatalomban. John B. Noss a Man’s Religions című könyvében elismeri: „Minden vallás ilyen vagy olyan módon azt állítja, hogy az ember nem független, és nem is létezhet függetlenül. Alapvető kapcsolatban van a Természet és a Társadalom külső erőivel, sőt függ azoktól. Homályosan vagy világosan, de tudja, hogy ő nem egy független hatalmi központ, amely képes a világtól távol állva létezni.”

Nem csupán arra van szükségünk, hogy higgyünk Istenben, hanem az is lényeges szükségletünk, hogy megértsük, ami körülöttünk történik. Ám különbség van a között, hogy elismerjük egy mindenható Teremtő létét, és a között, hogy elhisszük: megváltoztathatatlanul kiszabta a sorsunkat. Milyen részünk van a sorsunk formálásában? És milyen része van Istennek?

[Lábjegyzet]

[Kép az 5. oldalon]

Babiloni asztrológiai naptár i. e. 1000-ből

[Forrásjelzés]

Musée du Louvre, Paris

[Kép a 7. oldalon]

A görögök és a rómaiak abban hittek, hogy az emberek sorsát három istennő határozza meg

[Forrásjelzés]

Musée du Louvre, Paris

[Kép a 7. oldalon]

Az egyiptomi Ízisz, „a sors és a végzet úrnője”

[Forrásjelzés]

Musée du Louvre, Paris

[Kép a 8. oldalon]

A teknőspáncélokon talált legkorábbi kínai írásokat jósláshoz  használták

[Forrásjelzés]

Institute of History and Philology, Academia Sinica, Taipei

[Kép a 8. oldalon]

Az állatövek jegyei találhatók ezen a perzsa dobozon

[Forrásjelzés]

Photograph taken by courtesy of the British Museum