Miért van hatással ránk a zene?

A ZENE és a beszéd kizárólag az emberekkel hozható összefüggésbe. E két dolog nélkül nehéz lenne elképzelni a világot. „Úgy tűnik, hogy mind a beszéd, mind a zene egyetemesen jellemző az emberi fajra” — mondja a The Musical Mind című könyv. A beszéd és a zene visszatükrözi a kommunikáció iránti szükségletünket. Elmondható tehát, hogy a beszédhez hasonlóan, amikor a zene „szól”, az érzéseink „figyelnek”.

Miért és hogyan „szól” a zene az érzéseinkhez? Hogy megkapjuk erre a kérdésre a választ, meg kell vizsgálnunk: 1. magukat a zenei elemeket és azt, ahogyan az agyunk feldolgozza őket; 2. érzelemvilágunkat, kulturális hátterünket, mivel ezek hatással vannak arra, ahogyan a zenére reagálunk; és 3. a nyelvezetet, amely szintén hatással lehet a reakcióinkra.

A zenei elemek

A zene sajátosságaira gyakran mint „zenei elemekre” utalnak. Ezek közé az elemek közé tartozik a hangszer hangja vagy hangszíne. A vadászkürt hangjáról például azt mondják, hogy „fenséges” vagy súlyos, és teljesen eltér a trombita „büszke” zengésétől. Bár mindkettő a fúvós hangszerek egyazon családjába vagy csoportjába tartozik, a felhangjaiknak vagy részhangjaiknak az erőssége más és más. Ettől lesz minden hangszernek egyedülálló a „hangja”. A zeneszerzők ezeket a sajátosságokat felhasználva hoznak létre bizonyos hanghatásokat, hogy érzéseket keltsenek a hallgatókban.

Alighanem a ritmus az első elemek egyike, amellyel megismerkedünk. Elképzelhető, hogy már a méhben édesanyánk szívverését hallgatjuk. Állítólag a szívverésünk, sőt a légzésünk is tudat alatt befolyásolhatja a zene ritmusára való reagálásunkat. Így hát nem véletlen, hogy a jelek szerint a legtöbb ember a percenként 70-100 ütést számláló tempót szereti, mivel ez az érték megegyezik egy egészséges felnőtt átlagos pulzusszámával — legalábbis erre enged következtetni a Perceptual and Motor Skills című folyóirat.

Hogy mennyire sokféle zenét tudnak létrehozni ezek az elemek, az nyilvánvalóvá válik, ha megvizsgálunk sok-sok különféle hangszert, valamint az általuk kiadott hangokat és dallamokat. Mozart fagottversenyének második tételében a fagott szívbe markoló hangja mély érzésekkel töltheti el a hallgatóit. Egy japán fúvós hangszer, a sakuhacsi panaszos hangja gyengéden megérinti a szívet. A tenorszaxofon érdes hangjának köszönhetően vannak bluesszámok, melyek folyton ott csengenek számos ember fülében. Rendszerint heves érzéseket kelt, ha a német zenekarokban megszólal a tuba umpappája. Ha a hegedűkön felcsendülnek a Strauss-keringő ringató hangjai, a hallgatók közül többen szeretnének táncra perdülni. A New York-i Nordoff-Robbins Zeneterápiás Központ munkatársa, Clive E. Robbins szerint a zene azért vált ki ilyen hatásokat, mert „egész emberi lényünkhöz szól”.

Harmónia, disszonancia és melódia

A harmónia kellemes hangokat, a disszonancia (széthangzás) viszont zavaróakat hoz létre. De vajon tudtad, hogy néhány zeneműben ezek az elemek kiegészítik egymást? Egy harmonikusnak hangzó zenedarab alighanem több disszonanciát tartalmaz, mint gondolnánk. A harmónia és a disszonancia állandó kölcsönhatása egyfajta hullámzó — igaz többnyire észrevétlen — feszültséget teremt, amely érzéseinkben oldódik fel. Ez az enyhe érzelmi ingadozás megnyugtató, míg a disszonáns zene önmagában véve az idegeinkre mehet, és kellemetlen érzésekkel tölthet el bennünket — olyanokkal, mint amilyeneket akkor érzünk, amikor valaki egy palatáblát kapargat a körmével. Másrészt a kizárólag harmóniára épülő zene unalmas lehet.

A melódia az egymás után következő hangjegyek dallamos elrendezése. Néhány szakértő szerint a melódia szó a görög meʹlosz szóból származik, melynek jelentése ’ének’. Néhány szótár úgy határozza meg a melódia szót, hogy ’édes dallam’ vagy valamilyen ’édes hang’.

Ám ahhoz, hogy édes melódia vagy dallam jöjjön létre, nem mindegy, hogy milyen hangok következnek egymás után. Ha például gyakoriak a nagy hangtávolságok az egymást követő hangok között, a dallam drámaivá válhat, nem pedig édessé. Ellenben, ha csupán néhány nagy ugrás van a gyöngyöző hangok sorában, kellemes dallam jöhet létre. A hangjegyek és a hangtávolságok különféle elrendezése szomorú, illetve vidám jelleget kölcsönöz a dallamnak. A harmóniához hasonlóan a dallam is feszültséget kelt és enyhülést hoz. Hatással van az érzéseinkre a hangmagasság váltakozása miatt, vagyis attól függően, milyen magasan vagy mélyen szól egy hang.

Amikor mindezeket az elemeket egyesítik, hatalmas erők jönnek létre, melyek ösztönzőleg vagy nyugtatólag hathatnak az érzéseinkre. Ez azért van így, mert agyunk különféleképpen érzékeli és dolgozza fel a zenét.

A zene és az agy

Néhányan azt sejtetik, hogy a beszéd és a logikus gondolkodás főleg az agy bal oldalának a tevékenysége, a zenét pedig az agy jobb oldala dolgozza fel — ez az oldal jórészt az érzésekkel és az érzelmekkel hozható összefüggésbe. Akár így van, akár nem, nyilvánvaló, hogy a zene akaratlan reakciókat vált ki a hallgatóiból. A Perceptual and Motor Skills című folyóirat ezt így fogalmazza meg: „a zenének megvan az ereje ahhoz, hogy gyorsan és hatásosan ébresszen érzéseket bennünk. Aminek leírásához egy könyvben sok-sok mondat kell . . . , azt a zenében gyakran egyetlen taktussal vagy akkorddal ki lehet fejezni.”

A látás és hallás közötti kölcsönhatást, és az ezekre való reakciókat illetően a Music and the Mind című könyv érdekes kijelentést tesz: „Az érzések ébredésének szorosabb kapcsolata van a hallással, mint a látással . . . Ha valaki egy csendben lévő megsebzett állatot vagy szenvedő személyt lát, az érzései talán kevésbé kavarodnak fel. De amint az állat elkezd nyüszíteni, az ember pedig sikoltozni, a szemlélő rendszerint nagyon is megrendül.”

A zene, a dalszöveg és mi

Van egy elmélet, melynek támogatói szerint egy adott zenemű hasonló hatással van minden hallgatójára. Mások azonban azt mondják, hogy egy dallamra vagy dalra való reagálás az egyén pillanatnyi elmeállapotát, illetve korábbi tapasztalatait tükrözi. Ezt jól példázhatja, mi történik akkor, amikor egy személy, aki elvesztette egyik szeretett hozzátartozóját, hall egy bizonyos éneket, talán egy imádati helyen. Az ének emlékeket idézhet fel a gyászolóban, szomorúvá teheti őt, még könnybe is lábadhat tőle a szeme. Mások, akik nincsenek az ő helyzetében, örömteli szívvel énekelhetik végig ugyanazt a dalt.

Vizsgáljuk meg a vadászkürt és a trombita korábbi jellemzését is. Vannak, akik nem értenek egyet azzal, hogy a vadászkürt hangja fenséges. Számukra inkább erőteljes vagy játékos, míg a trombitát andalítóbbnak érzik. Az érzések páratlan forrása van hát bennünk, melyet a zene felszínre hozhat, s ezért a saját magunk módján reagálunk.

A zene segít összekapcsolni a szavakat vagy gondolatokat az érzelmekkel. Ezért tehát zenei aláfestés nélkül csak elvétve sugároznak reklámot a tévében vagy a rádióban. Gyakran a szavak önmagukban nem sokat mondanak. Mihelyt azonban a megfelelő háttérzene megszólal, a reklám a hatalmába keríti a hallgatók érzelmeit. Mennyire igaz, hogy a legtöbb reklámmal azt próbálják elérni, hogy a vásárlók az érzéseikre hallgassanak a vásárláskor, ne pedig a józan eszükre!

Noha a reklámozás talán nem kívánt hatással van az emberek pénztárcájára, a dalszövegek és a zene erejének van egy sokkal súlyosabb árnyoldala. A Journal of Youth and Adolescence arra utal, hogy a dalszövegírók az ismételgetett szövegekkel arra tanítják a kamaszokat, hogy le kell nézniük mások véleményét, és hajthatatlannak kell lenniük. Egy másik forrás szerint a „vitatható rapzenei szövegek” által közvetített üzenet „szemléletesebb, mint az, amely társában, a heavy metal” zenében megszokott. Átjárhatja a hallgatók érzéseit, és társadalomellenes viselkedéshez vezet.

Elkerülhetők-e a romboló hatások, ha valaki csak a zenére figyel, s nem vesz tudomást a dalszövegről? Nos, el kell ismerni, hogy az esetek többségében a heavy metalban és a rapzenében elhangzó szavakat nehéz meghallani. Valójában gyakran szinte érthetetlenné teszi őket az alattuk dübörgő zene. Ám szavak ide vagy oda, a lüktető ritmus és az ismétlődő dallamok közvetítik az üzenetet.

Hogyan? Nos, némelyik dalról csupán a címe alapján is képet alkothatunk. Ezenkívül a zene fajtája már önmagában is üzenetnek számít. Milyen üzenetet közvetít? Egy fiataloknak szóló újság ezt mondja: „Úgy tűnik, elhiteti az emberrel, hogy hatalma és befolyása van, valamint azt, hogy szexuálisan hódító.” Egy másik újság kijelenti: „A fő téma: . . . a határtalan lázadás, erőszak, függőséget okozó anyagokkal való visszaélés, szabad szerelem, perverzió és sátánizmus.”

Néhány fiatal egyetért ezzel, de azt állítja, hogy őrá az ilyen zene nem hat rombolóan. Úgy érvel, hogy az inkább javára válik, mert segít megtalálnia az „egyéniségét”. De csakugyan így van? A Journal of Youth and Adolescence megjegyzi: „Az a düh, azok az ellenséges érzületet kifejező témák, és az az erő, amelyet egyes fiúk felfedeznek a heavy metal zenében, a nap végén talán különösen tetszik azoknak a gyengén tanuló fiúknak, akik végigszenvedik a tanítási órákat, s közben állandóan azt hallják, hogy nem felelnek meg a követelményeknek.” Ugyanez a folyóirat hozzáteszi: „Az egészben az az ironikus, illetve zavaró, hogy ezek a kamaszok a személyiségükben lévő biztos pontok és a valódi énjük keresésébe egy mindenki számára elérhető, mások által is használt közvetítő közeget vonnak bele. A kamaszok ahelyett, hogy egyedül próbálnának sajátságos tapasztalatokra szert tenni, a kereskedelmi világtól készen kapott eszméket teszik magukévá.” Más szavakkal: valaki más mondja meg ezeknek a fiataloknak, hogyan gondolkodjanak és érezzenek.

Vegyük például a rockkoncerteket. Milyen hatással vannak arra a tömegre, mely részt vesz rajtuk? A Music and the Mind című könyv így válaszol erre: „Kétségtelenül a tömeg érzéseinek a fokozásával, és biztosítva azt, hogy ezek az érzések együttesen, ne pedig külön-külön érjék el a tetőfokukat, a zene erőteljesen hozzájárulhat a józan ítélőképesség elvesztéséhez, valamint ahhoz, hogy valaki feltétel nélkül átadja magát a pillanatnyi érzéseinek, ami oly veszélyes jellemzője a csordaszellemnek.” Az a kép, mely olykor a fékevesztett rockkoncerteken tárulhat az ember szeme elé, igazolja e kijelentés igazságát.

Azért tehát, hogy ne szennyeződjön be az elménk és a szívünk, nagyon igényesen kell megválasztanunk, milyen zenét hallgatunk. Hogyan tehetjük ezt meg? Erre a kérdésre a befejező cikkből kapjuk meg a választ.

[Kép a 7. oldalon]

A zenétől némely hallgatónak táncolhatnékja támad