Mozambiki árvizek — Hogyan gondoskodtak a keresztények a károsultakról?
AZ ÉBREDJETEK! MOZAMBIKI ÍRÓJÁTÓL
A TAVALYI év elején a tévénézőket megdöbbentették azok a mozambiki képsorok, melyek a vízáradat elől fákra menekülő, faágakba kapaszkodó emberekről készültek. Egy asszony egy fán adott életet a gyermekének, majd látható volt, amint helikopterrel biztonságos helyre viszik őt a kisbabájával együtt. Több ezren azonban napokig szorongatott helyzetben voltak — néhányan kígyók társaságában —, egészen addig, amíg a víz le nem apadt, vagy amíg meg nem mentették őket helikopterekkel.
A tragédia úgy kezdődött, hogy Mozambik fővárosában, Maputóban felhőszakadás támadt. Néhány órán belül egész külvárosi részek kerültek víz alá. Egyes helyeken a víz elérte a háztetők szintjét. Az utak hömpölygő folyókká változtak. Hatalmas árkok alakultak ki. A víz házakat és autókat sodort magával, de nem kímélt semmi mást sem, ami az útjába került. Ám a legrosszabb még csak ezután következett.
Az eső megállás nélkül esett, s a víz elborította az egész déli országrészt. Esőzések voltak a szomszédos Dél-afrikai Köztársaságban, Zimbabwéban és Botswanában is. Mivel az Incomati, Limpopo és Zambézi folyók ezek felől az országok felől folynak Mozambikba az óceán felé tartó útjuk során, Mozambik hatalmas területei váltak kietlenné, amikor ezek a folyók kiöntöttek. Nagyon hiterősítő az, ahogyan a keresztények gondoskodtak egymásról ennek a katasztrófának az idején.
A kezdeti károk felmérése
Múlt év február 9-én Jehova Tanúi maputói fiókhivatalának két képviselője útra kelt észak felé. Reggel kilenc óra körül áthaladtak Xinavane városán, ahol az Incoluane-folyó vízszintje nagyon magas volt. Úgy döntöttek, hogy folytatják az útjukat Gaza tartomány fővárosa, Xai-xai felé. Azt látták azonban, hogy Chókwè városának közelében, ahol a viharok idején gyakran a legszörnyűbb áradások következnek be, nincsenek gondokra utaló jelek. Ezért úgy határoztak, hogy visszatérnek Maputóba.
De amint a visszafelé úton Xinavane felé közeledtek, rendőrkordon állította meg őket. „Megérkezett a Dél-afrikai Köztársaságból az ár, és elzárta a közutat — figyelmeztetett a rendőr. — Nem tudnak átmenni sem a buszok, sem a tehergépkocsik.” Ugyanaz az út, melyen reggel áthaladtak, ekkor már teljesen víz alatt volt! A terület el volt szigetelve az ország többi részétől, mivel a folyók szintje az északabbi területeken is emelkedett.
A két Tanú úgy döntött, hogy az éjszakát a közeli Maciában tölti. Az éjszaka során rosszabbra fordult a helyzet. Egész Xinavanét elöntötte a víz, és a lakosok mindenüket elveszítették. Intézkedések történtek, hogy segítsenek a területen élő Tanúknak eljutni az egyik maciai Királyság-terembe, ahol ideiglenes menekülttábort hoztak létre. Néhány Tanú azonnal a raktárakba sietett, és olyan alapvető élelmiszereket vásárolt, mint rizs, bab, liszt és olaj.
Ekkor a figyelem a Chókwèban és a közeli városokban élő keresztény hittársakra összpontosult. A chókwèi gyülekezetek felvigyázói találkoztak, és megszervezték a terület kiürítését. Ez az üzenet terjedt el futótűzként: „Azonnal keljetek útra, menjetek Maciába!” Hamarosan azonban kiderült, hogy Xinavanéból sokan nem érkeztek meg. Ezért Tanúkat küldtek oda, hogy megtudják, mi történt velük. Kiderült az is, hogy egy keresztény vén megfulladt a házában. Intézkedtek a temetés ügyében. A többi Tanút megtalálták, némelyiküket háztetőkön, és segítettek nekik eljutni Maciába.
Ezek után az intézkedések után a fiókhivatal képviselői Bilenébe, egy part menti kisvárosba utaztak. Itt béreltek egy repülőgépet, s ezzel Maputóba repültek. Ameddig az utazók szeme ellátott, a területet víz borította. A jelentések szerint egyedül Gaza tartományban 600 000 embert sújtott a katasztrófa.
Rosszabbra fordul a helyzet
Az elkövetkezendő néhány napban egyre hevesebbé vált az esőzés, és Mozambik középső tartományai is romba dőltek. Ekkor alakult ki az Eline nevű óriási trópusi ciklon. Február 20-án pusztító esőt zúdított Inhambane, Sofala és Manica tartományokra. Ennek további áradások, halálesetek és pusztítás lett a következménye.
Majd február vége felé Chókwè és az egész környező terület olyannyira víz alá került, mint azelőtt még soha. Február 26-án, szombaton valamivel éjfél előtt óriási lavinaként érkezett meg az áradó víz, magával ragadva mindent, ami az útjába került. „Arra ébredtünk, hogy az egyik szomszédunk bekiabál az ablakon” — meséli Luis Chitlango, egy 32 éves Tanú.
„Amikor kiugrottunk az ágyból, hallottuk a víz hangos morajlását — magyarázza Chitlango. — Menekülés közben sok-sok kígyó került az utunkba. Hat órára elértünk egy magasabb pontot, de a délelőtti órákban, amikor a víz szintje minden oldalon megemelkedett, fel kellett másznunk a fákra. A csoportunkhoz 20 ember tartozott.
Először a férfiak másztak fel a fákra. Majd a nők feladták nekik a gyermekeket, akiket aztán odakötöztek a faágakhoz. Végül a nők következtek a kisbabáikkal. Néha-néha lemásztunk a fákról, és a víz alatti földön mogyorót kerestünk, mivel tudtuk, hogy azon a környéken termesztik ezt a növényt.
Három nap után úgy döntöttünk, hogy mindannyiunknak el kell mennie Chókwèba. A víz a mellünkig ért, és küzdöttünk az erős áramlásokkal. Útközben sok embert láttunk a fákon és a tetőkön. Másnap a víz leapadt annyira, hogy a teherautókkal el lehetett érni a várost, és Maciába lehetett szállítani az embereket.”
A Tanúk tábora
Március 4-én Jehova Tanúi fiókhivatala egy repülőgépet bérelt, és képviselőket küldött a katasztrófa sújtotta területre. A lakosság nagy része Maciába menekült, hatalmas menekülttáborrá változtatva a várost. Sokan influenzától, rosszultápláltságtól, maláriától és más bajoktól szenvedtek.
Az ember úgy érezhette itt magát, mintha háborús övezetben lenne. Több ország vezényelt oda helikoptereket. Ezek ellepték az eget, s a rögtönzött kifutópályákon landoltak, hogy kirakodják a segélyszállítmányokat. Amikor a Tanúkból álló segélycsoport megérkezett Maciába, nem csupán arra tett erőfeszítéseket, hogy élelemmel lássa el az áldozatokat, hanem felállított egy betegellátó részleget is. Először azonban megszerezte a helyi hatóságok hozzájárulását. Ezek a hatóságok dicsérték a Tanúk kezdeményezőkészségét.
A Tanúk táborában — melyhez csaknem 700 Tanú tartozott más személyekkel együtt — minden reggel 6.30-kor megvizsgáltak egy bibliai részt. Amikor a keresztény testvérnők elkészítették az ételt, a családfőket szólították név szerint. Mindannyian az ujjukkal mutatták, hány tányérra van szükségük, ezután mindenki megkapta az ételt.
A táborban az élet minden szempontból jól szervezett volt. Néhány személyt megbíztak azzal, hogy élelmiszert vásároljon, másoknak pedig az volt a feladatuk, hogy ügyeljenek az ivóvíz tisztaságára, tisztán tartsák a latrinákat és így tovább. A jó szervezésre felfigyeltek a kormánytisztviselők. Ezt mondták: „Jó itt lenni. Senki sincs élelem nélkül, nincsenek veszekedések.” Egy helyi tisztviselő kijelentette: „Mindenkinek meg kellene látogatnia a Tanúk táborát, hogy lássa, hogyan kell menniük a dolgoknak.”
Egy nap a segélybizottság összehívta a keresztény véneket, és arról tájékoztatta őket, hogy a fiókhivatal lépéseket tett annak érdekében, hogy házakat és Királyság-termeket állítson helyre, és létszükségleti cikkekről gondoskodjon az árvízkárosultak részére. Másnap reggel a napi bibliaszöveg megbeszélése során bejelentették ezeket a terveket. A taps alig akart elcsendesedni.
Bár a hatóságok adományoztak két nagy sátrat, a táborban sokan még mindig a szabad ég alatt aludtak. Az árvízkárosultakból egy csoportot szerveztek, hogy építsen egy nagy Királyság-termet a helyi gyülekezet tulajdonában lévő földterületen. Az épületet nádból és horganyzott hullámlemezből építették mozambiki stílus szerint, és 200 fő elszállásolására tették alkalmassá. Mindez csupán két napot vett igénybe!
Felkutatják azokat, akikkel megszakadt a kapcsolat
Időközben, március 5-én, miután az árvíz szintje némileg leapadt, egy segélycsoportot hoztak létre, hogy utazzon el az Aldeia da Barragem nevű kisvárosba, mely olyan területen fekszik, ahol először sújtott az árvíz. Itt volt egy körülbelül 90 Tanút számláló gyülekezet, melyről nem érkeztek hírek.
Útközben a csoport áthaladt a hatalmas chihaquelanei menekülttáboron, melyben körülbelül 100 000 ember zsúfolódott össze. A helyenként elmosott út mindkét oldalán víz alatt volt a terület, ameddig a szem ellátott. A csoport egyik tagja megjegyezte: „Amikor megérkeztünk Chókwèba, elhagyatott vidék tárult elénk. A város szélén sok háznak még mindig a tetejéig ért a víz. A házak többsége ki sem látszott a vízből. Sötétedett, és még 25 kilométert kellett megtennünk Aldeia da Barragemig.”
Éjszaka a csoport végül elérte az úti célját. A csoport egyik tagja így emlékszik vissza: „Megálltunk, és azon tűnődtünk, hogy mi legyen ezután.” Ekkor emberek kerültek elő, és ezt kiáltozták: „testvérek!”, és hangos, boldog nevetés csendült fel. A helyi Tanúk, amikor meglátták a két autó fényeit, azonnal gondolták, hogy a testvéreik lesznek azok, és elmondták ezt másoknak is. A megfigyelőkre mindez nagyon nagy hatással volt. „Ezekben az emberekben valóban buzog a szeretet — mondták. — Élelmiszert hoztak, és még a testvéreiket is meglátogatták!”
Folyamatos gondoskodás
Az Aldeia da Barragem-i testvéreknek segítettek, hogy eljussanak a maciai táborba. Itt élelmet adtak nekik, elszállásolták és orvosi ellátásban részesítették őket. Időközben kritikussá vált a helyzet Maciában. Kevés volt az élelem, a gyógyszer és a tüzelőanyag, mivel légi úton kapták ezeket. Égetően szükségessé vált, hogy helyreállítsák a szárazföldi kapcsolatot Maputóval. Ez március 8-án meg is történt.
A Xai-xai nevű nagyvárost teljesen elöntötte a víz. A központját néhol háromméteres víz borította! A Tanúk létrehoztak egy segélycsoportot, hogy gondoskodjanak az ottani testvéreikről. Ezenfelül megszervezték, hogy bizottságok lássák el a Sofala és Manica tartományban élő rászorultakat.
Más országokban élő Tanúktól segélyszállítmányok érkeztek. A dél-afrikai köztársasági fiókhivatal például több tonna ruhaneműt, pokrócot és egyéb holmit küldött. Jehova Tanúi brooklyni (New York) főhivatala pedig egy pénzösszeget bocsátott rendelkezésre azok javára, akik valamilyen kárt szenvedtek a katasztrófa során.
Amikor a víz szintje eléggé leapadt, és felmérték, hogy kik veszítették el az otthonukat, elkezdődött a házak és a Királyság-termek újjáépítése. Felállítottak egy helyreállítási bizottságot. Ezt sok-sok önkéntes támogatta, akik azonnal munkához láttak. Azóta több mint 270 házat és legalább öt Királyság-termet újjáépítettek.
Nem maradt észrevétlenül, amikor kezdtek megjelenni az első házak, melyeket a Tanúk önkéntesei építettek. Egy szomszéd megjegyezte: „Önök az élő Istent imádják. A mi pásztoraink elfelejtkeztek szenvedő juhaikról. Önök pedig ilyen gyönyörű házakat kapnak.” Ezeken a területeken sokan fogékonyak a Jehova Tanúi által prédikált Királyság-üzenetre, és jó néhány bibliatanulmányozás kezdődött (Máté 24:14; Jelenések 21:3, 4).
Noha sok Tanú teljesen elvesztette anyagi javait, egyikük sem vesztette el a hitét. Sőt mi több, megerősödött a hitük Jehova Istenben és a hívőtársaik világméretű közösségében. Hálásak szerető, nemzetközi testvériségüknek, mely annyira gyorsan reagált ennek a rettenetes katasztrófának az idején. Személyesen tapasztalták Jehova gyöngéd törődését és védelmét. Mindig emlékezni fognak a Bibliának ezekre a szavaira: „Jehova nagy” (Zsoltárok 48:1, NW [48:2]).
[Kép a 24. oldalon]
Sáros víz lepte el Xai-xai városát
[Kép a 25. oldalon]
Segélyszállítmány érkezik repülőgépen
[Kép a 26. oldalon]
A Tanúk segélycsoportja felállított egy betegellátó részleget
[Kép a 26. oldalon]
Az új házak építése nem ért véget
[Kép a 26. oldalon]
A legnagyobb menekülttáborban 100 000-en voltak