Hová tűnt a föld vízkészlete?

Az Indiában található Cserápandzsi a föld egyik legcsapadékosabb pontja. A monszun idején 9000 milliméter eső áztatja a Himalája lábánál nyugvó dombvidéket. Bármennyire hihetetlen, de Cserápandzsi ugyanakkor vízhiánnyal küszködik.

MIVEL kevés a vizet felfogó növényzet, ezért a víz szinte azonnal elfolyik, mihelyt az égből aláhull. A monszunesők után két hónappal már vízhiány áll be. Robin Clarke a Water: The International Crisis című könyvében évekkel ezelőtt úgy jellemezte Cserápandzsit, hogy „a föld legcsapadékosabb sivataga”.a

A lezúduló víz folyásának irányában Cserápandzsitól nem messze található Banglades, mely sűrűn lakott, alacsonyan fekvő ország. Neki kell elviselnie a monszun idején lezúduló esővíz nagy részét, mely India és Nepál kopár hegyoldalairól ömlik ide. Van olyan év, amikor Banglades kétharmadát beteríti a víz. Ám mihelyt az áradat visszahúzódik, a Gangesz lassan csörgedező vízzé zsugorodik, s a föld aszottá válik. Bangladesben több mint 100 millió ember éli át évről évre ezt a kegyetlen körforgást, melyben az áradás és az aszály követi egymást. S ami még rosszabb: az itteni kútvizek arzénnal fertőzöttek, és lehet, hogy már milliókat mérgezett meg az innen származó víz.

Az üzbegisztáni Nukuszban, mely az Aral-tó közelében van, az arzén helyett a só okoz gondokat. Fehér, kéregszerű üledék képződik a gyapotnövényeken, akadályozva a növekedésüket. A só a vízzel átitatott altalajból kerül a felszínre. Ez a szikesedésnek nevezett káros folyamat nem új keletű. A mezopotámiai mezőgazdaságban négyezer évvel ezelőtt pontosan ugyanezért következett be hanyatlás. A túl sok öntözés és az elégtelen vízelvezetés következtében a felszínen felhalmozódnak a talajban lévő sók. Ahhoz, hogy viszonylag jó legyen a betakarítás, több és több édesvizet kell használni. A végén azonban a talaj használhatatlanná válik az eljövendő nemzedékek számára.

Hová tűnik a föld vízkészlete?

Sajnos az esők nagy része felhőszakadás formájában érkezik. Ezek nemcsak áradást okoznak, hanem azt is eredményezik, hogy a víz gyorsan átrohan a földeken a tengerbe. Aztán az is igaz, hogy amíg néhány helyen sok eső esik, addig más helyeken alig. Cserápandzsi arról ismert, hogy volt olyan, amikor 12 hónap alatt több mint 26 000 milliméter csapadék hullott itt, míg Chile északi részén, az Atacama-sivatagban előfordul, hogy éveken keresztül egyáltalán nincs jelentős mennyiségű csapadék.

Továbbá bolygónkon az emberek többsége nem ott él, ahol sok víz van. Viszonylag kevés ember él például Afrika vagy Dél-Amerika trópusi területein, ahol rengeteg eső esik. A hatalmas Amazonas folyó által a föld éves vízhozamának 15 százaléka ömlik az Atlanti-óceánba, de mivel kevés ember él ezen a vidéken, nagyon kevés vízre van szükség az emberi fogyasztáshoz. Másfelől mintegy 60 millió ember él Egyiptomban, ahol minimális a csapadék mennyisége, és gyakorlatilag a teljes vízszükségletüket az apadó Nílusból kell fedezniük.

Évekkel ezelőtt a vízkészlettel kapcsolatos ilyen számottevő különbségek nem okoztak súlyos gondokat. Egy felmérés szerint 1950-ben a földön egyetlen hely sem küszködött azzal, hogy a vízkészlete nagyon szűkös vagy rendkívül szűkös lett volna. Ám ez a helyzet megváltozott, mert ma már nincs sok víz a földön. Észak-Afrika és Közép-Ázsia száraz területein az egy főre jutó vízmennyiség az 1950-es mennyiség egytizedére zsugorodott.

Amellett, hogy sok sűrűn lakott területen megnövekedett a népesség száma és kevés a csapadék, a víz iránti igény más okokból is megnőtt. Ma a világban a fejlődés és a jólét szorosan összefügg a megbízható vízkészlettel.

Növekszik a víz iránti igény

Ha iparilag fejlett országban élsz, bizonyára észrevetted, hogy a gyárak a nagyobb folyók köré tömörülnek. Ennek egyszerű oka van. Az iparnak vízre van szüksége majdhogynem bárminek az előállításához, akár számítógépről legyen szó, akár gemkapocsról. Az élelmiszer-feldolgozáshoz is meglepően sok vizet használnak fel. Az erőművek vízigénye pedig kielégíthetetlen, és ezek is tavak vagy folyók mellett találhatók.

A mezőgazdaságban még nagyobb szükség van a vízre. Sok helyen vagy túl kevés a csapadék, vagy túlságosan bizonytalan, és nem lehet számítani rá a jó betakarítás sikere érdekében, ezért úgy tűnt, az öntözés az ideális megoldás a szomjas bolygó itatásához. Mivel a mezőgazdaság sikere az öntözéses gazdálkodástól függ, ezért a föld édesvízkészletének nagy részét használja fel.

Ráadásul a lakosság házi vízszükséglete is növekszik. Az 1990-es években elképesztően sok, szám szerint 900 millió új városlakónak volt szüksége megfelelő szennyvízelvezetésre és biztonságos vízre. Az eddig jól bevált vízforrások, mint a folyók és a kutak, már nem elegendők a nagyvárosok számára. Mexikóvárosnak például több mint 125 kilométerről kell vizet hoznia vízvezeték segítségével, és ezt egy, a város fölé 1200 méter magasan emelkedő hegyláncon át kell szivattyúval odavezetni. Dieter Kraemer A víz életadó forrás című jelentésében azt mondja, hogy a helyzetet „egy poliphoz lehetne hasonlítani: a városból kinyúló karok próbálnak vízhez jutni”.

Így aztán az ipar, a mezőgazdaság és a városok együttesen egyre több vizet követelnek. Jelenleg még sokszor ki lehet elégíteni az igényeiket a bolygó víztározóiból, vagyis a talajvizekből. A víztartó rétegek a föld fő édesvízlelőhelyei közé tartoznak. Csakhogy ezek sem kifogyhatatlanok. Ezek a vízlelőhelyek olyanok, mint a pénz a bankban. Ha keveset teszel be a számládra, akkor nem vehetsz ki pénzt a végtelenségig. Előbb vagy utóbb elérkezik az elszámolás napja.

A talajvíz helyes használata és az azzal való visszaélések

A talajvíz olyan vízkészlet, amelyből akkor merítünk, amikor kutat ásunk. Az Egyesült Nemzetek Gyermekalapja által készített Talajvíz — Láthatatlan és veszélyben lévő erőforrás című beszámolóban olvasható egy számítás, mely szerint a háztartási célokra és öntözésre használt víznek a fele ebből a forrásból származik. Mivel a talajvíz általában kevésbé szennyezett, mint a felszíni vizek, ezért az ivóvíz nagy részét szintén innen nyerjük, akár városban, akár vidéken élünk. Ha módjával merítenénk a talajvízből, akkor ez a készlet állandóan rendelkezésünkre állna, hiszen az eső rendszeresen táplálja, ahogy lassan leszivárog ezekbe a föld alatti víztározókba. Ám évtizedeken át az emberiség sokkal több vizet használt el ebből a forrásból, mint amennyit a víz természetes körforgása képes lett volna utántölteni.

Ennek az a következménye, hogy a talajvízszint egyre mélyebbre kerül a felszínhez képest, és vagy nem éri meg mélyebbre ásni, hogy elérjük a vizet, vagy nem lehet megvalósítani. Amikor a kutak kiszáradnak, akkor az gazdasági válságot eredményez, és katasztrófát okoz az emberek életében. Indiában már most történnek ilyen tragédiák. Mivel a Kína és India középső sík területein élő egymilliárd ember élelmiszere a talajvíztől függ, ezért nyugtalanítóak a kilátások.

A talajvízkészlet kimerülését csak tetézi a szennyeződés. A mezőgazdaságban használt műtrágyák, az emberi és állati ürülék, valamint az iparból származó vegyi anyagok mind a talajvízben kötnek ki. „Ha a víztartó réteg szennyezetté válik, akkor a helyzet orvoslását célzó intézkedések hosszadalmasak, költségesek, sőt megvalósíthatatlanok lehetnek — magyarázza a Meteorológiai Világszervezet által kiadott egyik beszámoló. — A szennyező anyagok bejutása olyan, mint egy »időzített vegyi bomba«. Veszélyezteti az emberiséget.”

A legironikusabb az egészben az, hogy a talajvíz víztartó rétegeiből felszivattyúzott víz idővel éppen azt a területet teheti tönkre, amelynek az öntözésére szánták. A világ száraz vagy félig száraz vidékein található országokban az öntözéses földek nagy részét szikesedés sújtja. Indiában és az Egyesült Államokban — melyek a világ fő élelmiszergyártói közé tartoznak — az öntözéses földek 25 százalékán már súlyos károk keletkeztek.

Hagyj ma, lesz holnapra!

Mindezen nehézségek ellenére a helyzet nem lenne olyan vészes, ha bolygónk értékes vizét körültekintőbben használnánk. A pazarló öntözési módszerek során a víz 60 százaléka nemegyszer még azelőtt kiárad, hogy konkrétan elérne a haszonnövényhez. A rendelkezésre álló technológia segítségével elérhető hatásosabb módszerek felére csökkenthetnék az iparban használt víz mennyiségét. Sőt még a városokban felhasznált víz mennyiségét is 30 százalékkal lehetne csökkenteni, ha az eltört vízvezetékeket gyorsan javítanák meg.

A víz megőrzése érdekében történő intézkedésekhez nemcsak maguk a módszerek szükségesek, hanem az emberek részéről némi készségnek is meg kellene nyilvánulnia a lépések megtételéhez. Van-e ésszerű okunk azt hinni, hogy bolygónk értékes vizét meg lehet őrizni az eljövendő nemzedékek számára? Utolsó cikkünk ezt a kérdést fogja fejtegetni.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 7. oldalon]

VÍZ NÉLKÜL MEGÁLL AZ ÉLET

Szinte valamennyi ipari eljárás nagy mennyiségű vizet emészt fel.

◼ Egy tonna acél gyártása 280 tonna vizet igényelhet.

◼ Egy kilogramm papír előállításához 700 kilogramm vízre lehet szükség (ha a gyár nem dolgozza fel újra a vizet).

◼ Egy átlagos amerikai autó gyártásához az autó súlyának ötvenszeresét teszi ki a felhasználandó víz tömege.

A mezőgazdaság éppúgy sok vizet igényelhet, különösen a föld félig száraz területein az állattenyésztésben.

◼ Egy kaliforniai hústermelő marha húsából egy kilogrammnyi szelet előállításához 20 500 liter víz szükségeltetik.

◼ Egyetlenegy fagyasztott csirke előállításához legalább 26 liter víz szükséges.

[Grafikon/képek a 8. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

HOL HASZNÁLJÁK FEL A VIZET?

A mezőgazdaságban 65%

Az iparban 25%

A háztartásban 10%

[Képek a 9. oldalon]

Több millió liter víz megy kárba az eltört gerincvezetékek és a nyitva hagyott csapok miatt

[Forrásjelzés]

AP Photo/Richard Drew